Maráz Zsuzsanna: a hosszú távok hőse, aki nem is akart ultrafutó lenni

Emlékszik az első ultrafutóversenyére?
Sárváron indultam egy tizenkét órás versenyen 2013-ban, onnan számítom magam ultrafutónak. A barátnőmmel, Ágival együtt készültünk az Ultrabalatonra, ezért indultunk volna el Sárváron is, de ő az utolsó pillanatban lemondta, én pedig úgy voltam vele, ha már neveztem, lefutom egyedül, hogy lássam, mit tudok. Második lettem, és érzésre is jó volt, ami nagy motivációt adott a folytatásra.

Korábban volt jele, hogy jó ultrafutó lehet?
Nem volt semmi, ami ezt alátámasztotta volna. Teljesen átlagos gyerek voltam, átlagos célokkal, csak amikor harmincévesen elkezdtem futni, alakult ki és vettem észre magamon, hogy jól bírom a monotóniát és a hosszú távú terhelést.

Sokáig egyébként versenyezni sem akartam, tíz évig csak a magam örömére futottam.

Akkor mi teszi most sikeressé ebben a sportágban?
Az elvégzett munkában hiszek, a szorgalmam hozta ezeket az eredményeket. Nem gondolnám, hogy többet tudok másoknál, csak sosem engedem el a célt, tudom, miért vagyok ott egy versenyen. Igazából ennyi, én nem látok bele semmilyen különleges képességet.

A rengeteg edzés után szokott lenni holtpontja ezeken a hosszú távokon?
A tavalyi, majdnem ötszáz kilométer hosszú Phidippides Run nevű versenyen számítottam nehézségekre, és gondolkodtam, hogyan fogok átlendülni rajtuk, de hihetetlen módon éppen ez a verseny volt az, amelyen nem éltem meg ilyeneket. Az ennél rövidebb versenyeken, mondjuk, a Spartathlonokon például előfordult, hogy a végét már nagyon nehezen viseltem, azt szoktam mondani, az utolsó ötven kilométer egy nagy holtpont. Most, ha nagyon fáradt voltam, kiálltam egy fél órát aludni, utána pedig újult erővel tudtam elindulni.

Előfordult, hogy hallucinált?
„Énvesztésnek” nevezem, amikor szinte kívülről látja magát az ember, és az utolsó nyolc kilométeren történt hasonló velem is. Egy eléhezés miatt leesett a vércukrom, de a lábaim vittek tovább annak ellenére, hogy sokszor fogalmam sem volt, hol vagyok. Akadtak pillanatok, amelyekkel nem tudok elszámolni, érdekes tapasztalat volt.

Az is előfordult, hogy fáradtan egy bokrot messziről kutyának néztem.

Volt az igazi kutyákkal rossz élménye?
Többször is megtámadtak, de sérülés nem történt, egy méteren belül sosem jöttek. Legutóbb nagyon sok kóbor kutya volt a versenyen, és ha többen vannak, bátrabbak, többször is rájuk kellett kiabálnom, vagy követ dobnom feléjük – sőt, a mindig nálam lévő paprikasprayt is elő kellett vennem. Egy alkalommal a nálam lévő fonott kaláccsal védtem meg magam, amelyet kocogás közben ettem, az utolsó falatot is ki kellett vennem a számból és odadobni, úgy tudtam csak lelépni. Utólag mosolyogtam a történeten, de ott nagyon ijesztő volt; az adrenalinszintemet felvitte, így legalább ébren tartott.

Esztergomban él a családjával. Hol nőtt fel?
Esztergomtól tíz kilométerre, Csolnokon születtem és éltem tizenhat éves koromig, ott jártam általános iskolába, majd elköltöztünk Dorogra. Örökmozgó gyerek voltam, ma talán hiperaktívnak mondanának, ugyanakkor nem volt velem semmi gond, sohasem volt bajom a beilleszkedéssel. A suliban a lányok kézilabdáztak, a fiúk fociztak, és néha eljártunk iskolák közötti versenyekre, amelyeken mindig indultam, mert a legjobb futó voltam, de senki sem mondta, hogy kezdenem kellene ezzel valamit.

A futás végül mégis megtalálta!

Harmincévesen kezdtem futni, mert a kislányom születése után évekig rajtam maradt három-négy kiló, és miután mindig vékony voltam, zavarni kezdett.

Diétázni nem akartam, ezért egy reggel felhúztam a cipőmet, lementem a dorogi házunkkal szemben lévő focipályára, és futottam tíz kört. Ez kétezerben történt, onnantól kezdve mindennap mentem, így hat hét alatt leadtam azt a néhány kilót, ugyanakkor éppen ennyi idő kell ahhoz, hogy az ember szenvedélyévé váljon a futás. Tíz évig csak a magam örömére húztam mindennap futócipőt, közben öt évre Németországba költöztünk a családdal, erdő mellett laktunk, és a tíz körből egy óra futás lett. Kétezernyolcban költöztünk haza Esztergomba.

Ahol csatlakozott az Esztergomi Futóművekhez…
Észrevettem egy csoportot, amelynek tagjai mindig együtt futottak, és egy téli napon, amikor már korán kezdett sötétedni, megkérdeztem tőlük, velük tarthatnék-e. Ők már versenyekre jártak, és korábban ők is érdeklődtek, nem csatlakozom-e hozzájuk, de akkor még kihátráltam belőle. Aztán amikor negyvenéves lettem, úgy éreztem, eljött az idő a maratonira, amire nem volt nehéz felkészülnöm, hiszen már tíz éve folyamatosan alapoztam, és gyorsan fejlődtem.

Mikor teljesítette az első maratoniját?
Tavaly volt tíz éve, 2011. október hetedikén a Spar Budapest Maratonon. A távot már bármikor le tudom futni edzésen, nem kell rá külön készülnöm, de ahhoz, hogy a magam szintjén jó időt fussak, megfelelő formaidőzítés kell. Egyébként nem tudok igazán jó maratont futni. Az első után egy ideig próbálkoztam vele, és a három negyvenhármas időmet lefaragtam három óra nyolc percre, ami jó amatőr szint, bár szerintem negyven év felett nem rossz.

Hogyan találkozott a Spartathlonnal?

Tulajdonképpen nem is akartam ultrafutó lenni.

Amikor a barátnőmmel elmentünk váltóban az Ultrabalatonra, akkor láttam először ultrafutókat, és én is azt gondoltam, mint mindenki: ez nem normális dolog, ezek nem is normális emberek, mi értelme van ennyit futni? Ott láttam Lubics Szilviát is, korábban többször olvastam már róla. Amikor 2011-ben én az első maratonomra, ő már az első Spartathlonjára készült, innen tudtam meg, hogy egyáltalán van ilyen verseny. Ahogy egyre jobban belemélyedtem a futásba, egyre többször olvastam a Spartathlonról, és amikor 2015-ben női pályacsúccsal lefutottam az első egyéni Ultrabaltonomat, úgy éreztem, eljött az ideje nevezni. Adta magát.

A versenyek előtt szokott még izgulni?
Eleinte az első hosszú edzések előtt is izgatott voltam, hajnalban arra ébredtem, hogy fáj a hasam. Ez a stressz mára enyhült, de most is nagyon szeretem, amikor három nappal a verseny előtt jön az érzés, hogy megérkeztem, és mintha pillangók repkednének a gyomromban. És nemcsak előtte, hanem a verseny után is.

Végez valamilyen rituálét, hogy ráhangolja magát a versenyre?
Az utazás előtt mindig elmegyek fodrászhoz, aki egyszer viccesen azt mondta, csak akkor győzök, ha előtte elmegyek hozzá – ebből aztán babona lett. Amikor verseny előtt felveszem a cipőmet, odasúgom neki, hogy vigyen el a célig, mondjuk, Leónidász királyig. De a párom is szokott áldást mondani a lábamra – az egyik évben majdnem elfelejtettük, és a rajtnál térdelt le elém. Nevetünk ezeken az apróságokon, de hozzátartoznak az életünkhöz.

Melyik versenyére emlékszik a legszívesebben?
Az elsők jobban megmaradnak az emberben, bennem is. Az első maratoni, az első egyéni Ultrabalaton, vagy amikor 2013-ban váltóban egymásért is futottunk a barátnőmmel. A Spartathlont 2016 és 2021 között ötször teljesítettem, de a szívemnek az első a legszebb, utána kissé mindig csökkent a hatása. Talán ezért alakult úgy, hogy legutóbb már azt éreztem, többet nem kell indulnom rajta.

Most az első helyen a legutóbbi versenyem áll, az Athén és Spárta között oda-vissza teljesítendő Phidippides Run, ami szinte tökéletesre sikerült, még nem tudom elengedni.

Azon négyszázkilencven kilométert futott. A táv meddig hosszabbítható?
A verseny után úgy voltam vele, ezentúl inkább csak futóélményeket szeretnék szerezni, de az elmúlt hetekben megint azt érzem, hogy még van kedvem a versenyekhez és a velük járó edzésekhez. A Spartathlonra nem nevezek többet, de már nézegettem, hol induljak ebben az évben, és ki is találtam egy célt: egy hatnapos futóversenyt, mert kíváncsi vagyok, mit bírok. Kevés ilyet rendeznek a világon, van Olaszországban, Amerikában és évek óta Balatonfüreden is, a kemping területén kijelölt kilencszáz méteres futókörben. Idén szeptember nyolcadikán ott szeretnék lenni a rajtnál.

Az ultrafutásban mi számít győzelemnek?
Nem feltétlenül az, hogy elsőként érj célba; a Spartathlonon én például egy második helyemre vagyok a legbüszkébb, mert a legjobb időmet értem el. Azon a versenyen mindenki győztes, aki teljesítette a távot, így is hirdetik ki. Kitűzök magam elé célokat, ami végig motivál, mint legutóbb a női pályacsúcs, hiszen egész napos futás után nem könnyű rávenned magad másnap is, hogy folytasd. Mindig az a cél, hogy meghaladjam önmagam.

Elkerülték a sérülések?
Az első maratonom után nem tudtam leállni, és tovább edzettem, ami miatt begyulladt a térdem, és hat hétig le kellett állnom, de azóta sem történt hasonló. Annyi, hogy mind a két sarkamon „sarkantyúm” van, így nevezik a sarok talp felőli oldalán lévő kis mészlerakódást. Ez a mai napig gyakran okoz csonthártyagyulladást, de sosem kellett miatta leállnom.

Ha nagy terhelést kap a lábam, néhány hét alatt elmúlik, például a versenyek felétől nem érzem a sarokfájdalmat, a verseny után néhány héttel azonban visszajön.

Az ultrafutás mennyire változtatta meg az életét?
Érzem a tíz év versenyzés hatását, a hétköznapokban másképp állok a dolgokhoz, mint régen, céltudatosabb vagyok. Amiről régebben nem hittem, hogy meg tudom csinálni, most úgy vagyok vele, hogy miért ne tudnám! Például ha el kell utaznom autóval messzire, a barátnőim mindig kérdezik, hogyan merek nekivágni – no de ha tudok futni tizenkét órát, vezetni miért ne tudnék ugyanennyit?

Harminc évig dolgozott az egészségügyben. Hogyan választotta ezt a szakmát?
Tizenkét éves koromban egy vöröskeresztes versenyen határoztam el, hogy erre a pálya lépek, és ebben az irányban is tanultam tovább. Dorogon, Esztergomban és a környéken orvosasszisztensként dolgoztam, nagyon szerettem ezt a hivatást. Évekig hajnali ötkor keltem, futottam, majd nyolckor mentem egyik, majd a másik orvosi rendelőbe, és este jött még egy edzés. Volt, hogy télen a fejlámpa nyoma egész nap ott maradt a homlokomon, annyit volt rajtam.

Most már akkor futok, amikor én szeretnék, és három éve főállásban edzőként dolgozom – de ilyen múltat nem lehet elengedni, a mai napig úgy érzem, az egészséges életmód hirdetése a feladatom.

Hogyan kezdett el edzőként dolgozni?
Egyre többen kértek tőlem segítséget, és sokáig másodállásban csináltam, de egy idő után már nem tudtam összeegyeztetni a munkámmal. Választanom kellett, és én a futást választottam, ami már kitölti a napomat. Több mint ötventagú a csapatom – négyen esztergomiak –, valamennyien felnőtt emberek az ország minden területéről és külföldről is. Mindannyian hobbifutók vagyunk, nem kell noszogatnom őket. Kitűznek egy célt, amelyért együtt dolgozunk, én megírom nekik az edzéstervet, ők pedig mindent feltöltenek a futóórába. Látom az elvégzett munkát, a térképet, az útvonalat, a pulzust, a sebességet – egyedül az érzéseket nem, azt ők osztják meg velem. Szép eredményeket érünk el, a futáson túl a kölcsönös szeretet és tisztelet tartja össze a társaságot.

Hogyan kezeli, hogy az eredményei miatt egyre többen felismerik?
Még mindig zavarba jövök, ha valaki megkér, hogy írjam alá a rajtszámát vagy a pólóját. És nemcsak futóversenyeken, étteremben, koncerten is felismernek, legutóbb kaptam egy kézcsókot „Spárta királynőjének”, ami nagyon jólesett. Ezek szívmelengető pillanatok.

A lányával is megszerettette a futást?
Lotti huszonöt éves lesz februárban, ő is fut, bár most leállt egy kisebb sérülés miatt. Élmény együtt futni vele, és bár sosem erőltettem, úgy gondolom, aki nyolc órát ül egy irodában, annak a nap végén igenis kell az a fél óra futás. A párom festő és grafikus, ő is rendszeresen fut, de nem én vettem rá, a futás hozott össze bennünket. Sokszor van velünk a két lánya, akik huszonegy és tizennégy évesek, egyikük táncol, a másik zenél és énekel. A család támogat a futásban, amikor versenyezni kezdtem, Lotti tizenhárom éves volt, megszokta, és látja, hogy szeretem.

Olykor félt is, például amikor kitaláltam ezt a Phidippides Runt, azt mondta: Anya, miért nem tudsz úgy viselkedni, mint egy normális ötvenéves nő?

Tudom, szeretné, ha kicsit nyugton maradnék. A párom jön velem, de a lányomat eddig nem mertem vinni a hosszabb versenyekre, mert nem akarom, hogy lássa, ha rossz állapotban van az anyukája. És én sem akarom látni ezt az arcán, mert az engem is lehúzna.

Mivel tölti a szabadidejét? Van ideje bármire a futás mellett?
Jelenleg nincs más, ami beleférne a napjaimba. Talán azért alakult így, mert nekem a futás volt a hobbim, és most már a hobbim a munkám, bár annyira szeretem, hogy nem is nevezem munkának. Este még olvasok, jellemzően futókönyveket, de van, hogy a párom olvas fel nekem, annyira elfáradok – nagyon szeretem hallgatni. Mivel ő művész, időnként eljutunk kiállításra, moziba vagy színházba, de ezeket mindig ő szervezi, amit nagyon szeretek benne. Én, ha tehetem, a szabadidőmben is csak a futással foglalkoznék, blogokat és cikkeket olvasok, edzőket követek a közösségi oldalakon. Most száz százalékig ez tölti ki az életemet.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!