Tetovált spártai, tele érzelemmel

Azt szokták mondani, hogy az élet, amit elvesz, azt valahol visszaadja. Haláleseteken, tragédiákon ment keresztül – a sorscsapások által lett az, aki?

Igen, abszolút, hiszen az ilyen szörnyűségeknek is jellemformáló erejük van. Ha megtanuljuk elfogadni, és ezzel együtt értelmet adni nekik, akkor könnyebb feldolgozni és felállni is. Ezzel együtt nagyon speciális értékrend is társul az ilyen tanítások mellé. Ugyanakkor nem minden tragédiának van ellenértéke. Az emberélet nem megvásárolható. Szóval az, hogy az ikertestvérem, Robi most nincs ott velem rajtvonalnál vagy a hétköznapokban, nem mérhető dolog. Nincs fej-fej melletti küzdelem, pedig ahol ő most rajthoz állhatna, bármilyen sport is legyen az, akkor az élmezőnyben végezhetne. De így csak felülről segít nekem.

Milyen sportot űzött a testvére?

Robi a magyar atlétikai utánpótlás válogatott tagja volt, majd amikor elkezdtem országúti kerékpározni, ő is kedvet kapott hozzá. Ebben is nagyon tehetséges volt, vagyis csak lehetett volna...

Hogyan történt a tragédia?

Éppen a kerékpározás miatt kezdtünk el télen alapozó jelleggel úszó edzéseket végezni, és 2006. február 18-án délután egy ilyen úszás alkalmával lett rosszul a gyulai Várfürdő kis medencéjében. Engem szinte azonnal értesített a barátnője, amíg a mentőket várták. Néhány perc múlva ott voltam, de amint megláttam a mentők intézkedése közben, mennyire fehér a bőre és lila a szája, tudtam már nincs esélye...

Teljes mértékben! A sportolás fegyelmez, rendszert ad a mindennapoknak, megoldáscentrikussá tesz. Az edzésterv is egy jó eszköz arra, hogy legyen mihez tartani magad, ne lazsáld el, de ne is terheld túl a testet. Azt gondolom, a társadalom nem is érzi, hogy a sport mekkora hatással lenne az emberiség életére. A mai emberek többsége nem tudja, mi az a kemény munka, vagyis fizikálisan kemény munka, mert ül az irodában. Ha nem az irodában, akkor pedig otthon, egy, a test számára ingerszegény környezetben, azaz ledobja magát a fotelbe és csattogtatja a tévét. A XXI. század fogyasztói társadalmának nagy része az instant örömökről szól. Arról, hogy az emberiség inkább szerezze meg hamarabb, amire vágyódik, mert félelmet kelt bennük, hogy lehet, meg sem élik a holnapot.

Ön a gyerekkorában inkább a csapatsportokban jeleskedett, a mostani életére viszont az egyéni sikerek a jellemzők.

A foci és a röplabda a mai napig óriási szerelem. Szerintem a felnőtt kor és a külföldi élet miatt lett hangsúlyosabb az egyéni sport. Amíg volt a Spartan Race elit kategóriájában csapatverseny, addig nagyon sok szép eredményt értünk el az OCR Elite Team névre hallgató magyar egységünkkel. Számos dobogós helyezést, Eb- és vb-kvalifikációt zsebeltünk be a srácokkal.

Egy gerincsérvet követően kezdett el újra sportolni. Hogyan és mikor találta meg önmagát a Spartan világában?

Amikor a sérvem után újra elkezdtem mozogni, akkor csak saját testsúlyos edzést végeztem és futottam. Hiányzott az adrenalin! Ehhez kerestem valamit belül és bukkantam rá egy OCR versenyre Angliában Luton mellett, mert ekkor Londonban éltem. Jól sikerült a verseny, és egyből nyitottam a sportág felé, így jött a Spartan Race: 2013-at írtunk, átköltöztem Bécsbe és már ott is álltam az első, 2014-ben megrendezett magyar Spartanon.

Az elején nagyon nehéz volt elfogadni és néhány nap után már ideges voltam, hogy nem mozoghatok. Az emberek általában nem is gondolják, hogy alapjáraton kétféle állapot van. Vagy növekedsz és fejlődsz, vagy pedig leépülsz. Nincs köztes állapot! Ha egy hétig nem edzel, már nehezebben megy utána az első edzés. Ugyanígy lelkileg is fejlődni kell hozzá, meg kell tanulni feldolgozni a leépülést, vagy legalább minimalizálni a kárt, hogy az adott időszak után magasabb szintről lehessen újrakezdeni. A teljes leállást a legnagyobb butaságnak tartom, amit el lehet követni ilyenkor, hiszen a test a minimális cselekvésre is reagál, ahogy érzi az aktivitást. A leépülés nem zuhanórepülésben megy végbe. És ez nemcsak a sportra, hanem a munkára, tanulásra, magánéletre is vonatkozik.

A versenybeszámolóiból is árad a szenvedély, mindig mindent száz százalékosan megél.

Kicsit „oroszlános” mentalitás ez a „vagy teszem rendesen, vagy sehogyan”. Vannak olyan dolgok az én életemben is, amelyeket már nagyon meg kellene csinálnom, de még nem fektettem bele energiát. Ilyen például az önéletrajzi könyvem is. Nagyon sokan rágják érte a fülem és rengetegen jelezték, hogy amint kijön, már foglalják is. Én pedig még igazából hozzá sem fogtam, bár ez jelen pillanatban legfőképpen szponzori problémába ütközik.

A hétköznapi Mészáros László is ennyire céltudatos és törekvő, vagy a sportban tud igazán kiteljesedni?

A külsőm ezt sugallja és nagyobb részt ilyen is vagyok, de van mellette azért egy finomabb vonal is – az érzelmesség főleg a magánéletben jön ki belőlem. Olyan igazi őrült vagyok ilyen téren is. A kedvesem, Beus szokta is mondani, hogy több vagyok a szimpla, sportos, tetovált spártainál... Azt hiszem, ez az a kettősség, amit ő tud a legjobban elfogadni.

Van valami a sportban, amit nem ért még el, de biztos benne, hogy meglesz?

IronMan leszek egyszer, az tuti!