És igen: eljött a nap…
És hogy tűzött a nap!
Odaálltunk a Gyékényesi-tó partjára a rajthoz, egész évben ezt a pillanatot vártuk, ezért dolgoztunk, és már ott viccelődtünk: tologathatjuk a nagyatádi Ironman-verseny időpontját, nincs szerencsénk. Korábban szinte hagyomány volt, hogy július utolsó hétvégéjén rendezték a versenyt, de az utóbbi időben olyan elviselhetetlen volt a hőség, hogy a szervezők hosszas tanakodás, vívódás, gondolkodás után úgy döntöttek, legyen inkább augusztus elején. Leginkább azért döntöttek így, mert az elmúlt években a július végi kánikula után augusztus első vagy második hétvégéjén sokkal enyhébb volt az idő…
Na, ilyen a mi formánk: áttették a versenyt augusztus 10-re, és olyan meleg volt, mint még soha…
Szívdobogtató volt átélni, hogy akik úgy döntöttek, nem bírják tovább, feladják, kiszállnak, ott maradtak a pálya szélén, és buzdították azokat, akik ugyancsak kimerültek, de folytatták.
Ezen a versenyen tilos bolyban kerékpározni, ám ekkora táv és ennyi idő alatt azért összetalálkozunk a társakkal. A rajtszám felirata alapján IronSzabi és Terno volt az a két srác, akikkel a legtöbbet voltam együtt, jókat dumáltunk, biztattuk, segítettük egymást, azt hiszem, ha velük nem találkozom annyit, sokkal nehezebb lett volna teljesíteni a távot.
Korábbi tapasztalat alapján kartyűt használtam, ami olyan mint a kesztyű, csak egészen a bicepszig fel lehet húzni – amikor csak lehetett, erre öntöttem hideg vizet. Ha csak a bőrömre kerül a folyadék, a szombati kánikulában nagyjából nyolc-tizenhárom másodperc alatt száradt volna fel, így viszont percekig érezhettem a hűsítés áldásos hatását.
Immár ötszörös Ironman lettem.
Jövőre a verseny időpontja egybeesik a tokiói olimpiával, így jó eséllyel 2020-ban Japánból szorítok majd a barátaimnak. Abban bízom, hogy a Jóisten megsegít, és 2021-ben újra ott lehetek Nagyatádon.