Somossy Barbarát beszippantotta a futás, gőzerővel készül a Milánó Maratonra

A legtöbben a tévéképernyőről ismerik, a Duna Televízió egyik magazinműsorának népszerű műsorvezetője, ám azt kevesen tudják, hogy már gyerekként különleges kapcsolat fűzte a Balatonhoz.

Valóban, gyerekkoromban rengeteg időt töltöttünk a Balatonon, sokat nyaraltunk arrafelé – mondta a Csupasportnak Somossy Barbara. – Később aztán lett egy házunk, amely nyaralóként funkcionált, szerettem ott lenni, a környéken jártam lovagolni. Aztán a szüleim Budapestről odaköltöztek, így régóta Dörgicsén élnek, amikor tehetem meglátogatom őket. Csupán néhány falura van onnan Révfülöp, így nagyon örültem, amikor jött a kezdetekben még Balatoni Nyár című műsor vezetésének a lehetősége. Ez egy olyan magazinműsor, ahol van lehetőség hosszabb beszélgetésekre művészekkel, sportolókkal vagy éppen a kultúra egyéb területeiről érkező emberekkel, emellett elképesztő történetekkel találkozhatunk.

Sőt, műsorvezetőként különféle extrém sportokat is kipróbálhattam már, és gyakorta ellátogatunk egy-egy manufaktúrába vagy lovastanyára. Ám nem csak a Balatonról szól ez a műsor, hanem az ország minden részén élőkről és a határon túli magyarokról, valamint programokról is.

Már gyerekként is érdekelte a filmezés világa, és köztudott, hogy nagy álma a filmrendezés.

Gyerekkori vágyam volt, hogy filmrendező legyek, mindig vonzott a filmek varázslatos világa. Hétévesen a moziban láttam Ridley Scott Gladiátor című filmjét, és jól emlékszem, akkora hatással volt rám, hogy a végén, a stáblista után sem tudtam felállni a székből. Már akkor magával ragadott az az érzés, hogy milyen fantasztikus lehet csapatban dolgozni a kamerák mögött, és létrehozni olyan alkotásokat, amelyek az emberi lélekre hihetetlenül nagy hatással tudnak lenni. Gyerekként sokat fotóztam és videóztam, minden családi eseményen az én kezemben kötöttek ki ezek a kütyük. Azt éreztem, hogy a képek által jobban ki tudom fejezni magam. Vonzott a televíziózás világa, így a Corvinus Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakára jelentkeztem, úgy voltam vele, onnan majd több opció közül is választhatok, akár filmrendező is lehetek. Próbáltam úgy menedzselni a dolgokat, hogy több lehetőségem legyen. A koronavírus-járvánnyal új időszámítás kezdődött, mérlegeltem sok mindent, és úgy döntöttem, hogy igenis küzdök az álmaimért, a műsorvezetői feladataim mellett elvégzem a Színház- és Filmművészeti Egyetemet. Koltai Lajos indított osztályt, ez külön inspirált, hiszen ő nagy példaképem, igazi legenda. Felvettek, majd a kétéves mesterképzés alatt vizsgafilmeket készítettem. A Sose lesz vége betyárfilmmel a legjobb rendező díját kaptam meg egy torontói nemzetközi diákfilmfesztiválon, és ami a legnagyobb megtiszteltetés, az a legjobb kisjátékfilm díja, amit idén a Magyar Mozgókép Fesztiválon sikerült megnyernünk. Aztán ősszel meghívtak Torontóba az első magyar filmfesztiválra, amelyet Törőcsik Mari tiszteletére rendeztek. Nagyon boldogan mentem, mindenki kedvesen fogadott, megható volt a közönségtalálkozón a megannyi kint élő magyar emberrel beszélgetni. A Sose lesz vége kisjátékfilmemben olyan kimagasló tehetségű és elismert színművészek szerepelnek, mint ifj. Vidnyánszky Attila, Szűcs Nelli, Pogány Judit, Tóth Ildikó, Reviczky Gábor, Hirtling István, Patkós Márton, Vas Judit Gigi, Sipos Imre és Poroszlay Kristóf. Nekik és a többi kiváló kollégának, stábtagnak, barátnak köszönettel tartozom az alázatos és profi munkájukért és a szenvedélyért, amivel hozzáálltak a közös munkához, hogy ez a film megszülethessen.

Lassan befejezem a diplomafilmem forgatókönyvét, amely egy realista szerelmi dráma , jövőre forgatjuk, majd a szakdolgozat leadása után kézhez kaphatom a diplomámat is. Nagyon élvezem a filmezést, nagyszerű érzés, amikor történeteket, sorsokat festhetünk vászonra és érzelmeket tudunk kiváltani az emberekből a filmen keresztül.

Térjünk rá a sportra: édesapja világkupagyőztes, Európa-bajnok vízilabdázó, míg édesanyja huszonötszörös magyar bajnok ritmikus gimnasztikázó. Egyértelmű volt, hogy az ön életében is fontos szerepet tölt be a sport?

Gyerekkorunkban egy percig sem volt kérdés, hogy a nővéremnek és nekem is kötelező sportolnunk. Amilyen gyorsan csak lehetett, édesapám megtanított úszni. Hálás vagyok, mert a sport rengeteg dologra megtanított, például az alázatra, arra, hogy sosem szabad feladni, arra, hogy ha fáj is, menni kell tovább, megtanított veszíteni, illetve csapatban gondolkodni. Nagyon sokat köszönhetek a sportnak, ezáltal sok minden képült be a személyiségembe. Teniszeztem, kipróbáltam a díjugratást, röplabdáztam és bokszoltam is. Mindig rengeteget edzettem, egy idő után már reggelente a suli előtt is, és persze ott voltak az edzőtáborok. Ám azt éreztem, hogy nem akarok mások ellen harcolni, nem akarok a velem szemben állón felülkerekedni. A versengéstől a pályán gyomorgörcsöm volt. Azóta sokat gondolkoztam ezen, és arra jutottam, az idő múlásával biztosan változott volna ez az érzés, de nem tudtam volna igazán kibontakozni, hiszen valójában úgy érzem, hogy a művészet az, ami megnyugvást és örömet jelent számomra, mindig is ez a világ vonzott igazán. Ami az adrenalint illeti, az élő adások előtt, vagy a filmforgatások alkalmával ugyanúgy megvan, ahogy annak idején a pályán a versenyek során. Ám a sport megmaradt hobbiszinten az életemben, jelenleg az áprilisi milánói maratonira készülök, mellette keresztedzésként new pilatesre járok.

A sporton belül hogy jött képbe a futás?

Említette, hogy az április hetedikei milánói maratonra készül: hol tart most a felkészülésben?

Vannak jobb és rosszabb napok is, ám az biztos, hogy érzem a folyamatos fejlődést. Egyre többet bírok, egyre jobban megy. Amikor lelkileg sötétebb időszakom van, vagy nem vagyok a topon, akkor képes vagyok a negatív energiát átfordítani, és a futás mindig helyre tesz mentálisan is. Amikor belevágtam a maratoni felkészülésbe, elgondolkoztam, hogy miképp is csinálom majd végig kint a helyszínen. Tudom, hogy nagyon sok összetevőből áll, ott van az öltözködés, a frissítés, az energiabeosztás, a helyes futótechnika és még sorolhatnám. Sokat jelent, hogy az edzőm mindig ott van mellettem, ha kell, lelkileg is támogat. Mindent figyelembe vesz, ha utaznom kell egy-egy munka miatt, akkor azt is beleszámolja az edzéstervbe. Úgy érzem, hogy jó úton járok, ott tartok a felkészülésben, ahol kell, képes leszek teljesíteni a maratont. Jó lenne, ha nem azon gondolkodnék majd közben, hogy hol van már a cél, és végül nem négykézláb másznék be… Azt akarom érezni a célba érkezést követően, hogy ment volna még tovább is.

Nyilván lépésről lépésre halad, de tudja már, hogy a milánói maraton után mi lesz a következő célja?

Az biztos, hogy nem szeretnék ultrát futni, ismerem magam, ismerem az ízületeimet, az én szervezetemre nem lenne jó hatással. Viszont azt el tudom képzelni, hogy az első után további maratonikat is teljesítsek még az életemben. Az viszont biztos, hogy sok energiát ad nekem, sokszor futás közben kapok válaszokat bizonyos kérdésekre, de sokszor akkor fogalmazódnak meg fontos kérdések bennem. Ám az nem kérdés, hogy továbbra is lelkiismeretesen készülök az első maratonimra, amelyet nagy izgalommal várok.