Ereszthetsz! – kipróbáltuk a falmászást

Szégyen, nem szégyen, életem első harminchat évét leéltem úgy, hogy falmászással mindössze gyerekkoromban kerültem kapcsolatba, amikor ólomkatonáimmal felhágtam az erdélyi kőműves fiútól, Lajostól kapott gipsz játékvár tízcentis falára. De azzal a megnyugtató tudattal érkeztem a Mászóbirodalom Budafoki út 70. alatt található telepére, hogy az expedícióra a legvagányabb budai nő, a kiszámíthatatlan kalandokra kiszámíthatóan kapható Virág szegődött társamul. Őt félteni nem kell, valószínűleg akkor is lazán igent mond, ha azzal hívtam volna fel telefonon, lenne-e kedve kipróbálni holnapután egy szabadtéri krokodiletetést vagy egy rakétás űrugrást a sztratoszféra pereméről.

Miközben a lábam próbáltam begyömöszölni az érzésre legalább fél számmal kisebb mászócipőbe (a profik szerint nem baj, ha kissé szorít), és lopva felpillantottam a tizenhárom méter magas falakra, hirtelen értelmet nyert a mádli gondolat, saját korlátaimat felismerve beláttam, itt a felfelé íveléshez valóban évek kellenének.

Pedig minden jel arra mutatott, hogy csupán perceim vannak hátra, mármint a nagy mászásig, és a fent említett nehézségeken túl további visszahúzó tényezőként jelentkezett, hogy éppen a rendes tavaszi fogyókúrám előtt kellett megküzdenem a feladattal, ráadásul az otthon felejtett kontaktlencse nélkül ködös homályban tapogatózva. A Michael Owen-korszakból őrzött 2003-as angol válogatott mezt és a már-már elfelejtett biciklisgatyámat viszont kikapartam a ruhásszekrényből, így többé-kevésbé alkalmas szerelésben léptem bele a hevederbe, amely az egyetlen biztosítékom maradt arra, hogy mutatványomat nem a János kórházban végzem.

 

 

A szerkezethez rögzített és a plafonig felfutó kötél másik, lenti végéhez őrangyalként csatlakozott Virág, akiből a köztünk lévő mintegy harminckilónyi különbség miatt könnyen igazi angyalt csinálhattam volna: hogy majdani zuhanásommal ne repítsem Mary Poppinsként a magasba, a helybeli segítők igen leleményesen hozzáláncolták a talajhoz, egyszersmind fityiszt mutatva az Owen-mez alatt cipelt tetemes súlyfeleslegnek.

Körülöttünk a falakon kisportolt lánykák, csimpánzmozgású gyerekek kapaszkodtak fürgén a messzeségben derengő betonplafon felé, lentről az őket biztosító társak és a tapasztalt oktatók buzdítása visszhangzott.

„Tedd a lábadat a falhoz, talppal támaszd meg magad! Most keresd a fogást! Rakd feljebb a kezedet, csak lépkedj szépen, nyújtott lábbal!”

Miközben a pehelysúlyú kisdiákok megállás nélkül szöktek magasabbra és magasabbra, mi egyelőre a terem legstabilabb felületén, a padlón állva hallgattuk a falmester, Bence gondos útmutatásait.
Kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés nekem – gondoltam magamban igen frappánsan, és megvetettem a lábam az első kiugró gumón, amit a helybeliek természetesen máshogy hívtak. Akkor persze sem szakszavakon, sem egyéb felesleges ismereteken nem gondolkodtam, szempillantás alatt elfelejtettem az összes falmászóélményemet, az ólomkatonákat meg az új-zélandi kiviszedő lányt, és csak arra összpontosítottam, hogy valahogy eljussak a középtájt húzódó vonalig, ahol a fal síkja megtörik befelé, és bár elvileg lehet még továbbmenni, lélektanilag véget ér a pálya. A körülményekhez képest viszonylag simán felcipeltem magam, teljesítettnek láttam a feladatot, következett a legcsodálatosabb pillanat, lekiabáltam a feltűnően közeli mélybe: „Ereszthetsz!

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!