Csak egyszer játsszák neki a Himnuszt…

Ha az ultrafutás magyarországi hőskoráról beszélünk, Győri Ferenc neve megkerülhetetlen. A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Testnevelési és Sporttudományi Intézet 55 esztendős főiskolai docense 2016 óta tagja a Magyar Ultrafutás Dicsőségcsarnokának. A 24 órás futás 1996-os Európa-bajnokát már fiatal korában is a hosszabb távok vonzották, pályafutását középtávfutóként kezdte, aztán ebből az edzésmunkából kiindulva aranyjelvényes szintre jutott a kismaratoni távon.

„Szegeden minden évben megrendezték a nemzetközi barátságmaratonit és a város sokszor otthont adott az országos bajnokságnak is – mondta a Csupasportnak Győri, akinek édesapja Palócföldről származik, édesanyja szegedi, ő Kiskunfélegyházán nőtt fel. – A Magyarországon elért tíz legjobb eredményből hetet a sík szegedi terepen futottak. A Szegedi Vasutas sportolóiként kirendeltek minket a frissítőállomásokra, és fantasztikus motivációt jelentett látni a versenyzőket, ahogy például Szekeres Feri és Szekeres Jani küzd a bajnoki címért, de gyakran találkozhattunk nemzetközi hírű futókkal is.

Édesapám egy reggel, miután előző nap délután atlétikát néztünk, és mondtam, hogy tudnám csinálni, azt kérdezte ébresztőként: szeretnék-e olimpiai bajnok lenni?

Mentünk a félegyházi Honvéd-sporttelepre, átugrottunk a kerítésen, valahonnan szerzett stopperórát, és mérte a köreimet, aztán kezdtem el edzésre járni.”

Győri Ferenc egy fészekaljból érkezett Szűcs Csabával, aki 1993 óta tartja a maratoni futás magyar csúcsát. S ha már rekord, ez hősünknek is sikerülhetett volna: a görög Jannisz Kurosz 280 kilométeres 24 órás országúti csúcsát biztosan megdöntötte volna 1995-ben a Nyíregyháza–Budapest szupermaratonin, mert 21 óra 56 perc alatt 267 kilométert futott, csakhogy ezzel véget is ért a verseny. Egy évvel később aztán a franciaországi Courconban megnyerte a 24 órás kontinensviadalt, de akkor „csupán” 260 kilométerig jutott.

„A kelet-magyarországi szupermaratonin Bogár Jani és Zsigovics Bandi alaposan belecsaptak, a táv felénél jelentős előnyre tettek szert – idézte fel 25 esztendős emlékeit Győri. – Tudtam, ha a saját tempómban futok, a végén elsőként érek a célba. Ez volt Courconban is, ahol – nagyon beosztó módon – hagytam, hadd menjenek a többiek, az elején a középmezőny második felében helyezkedtem. Az első néhány órában igyekeztem úgy futni, mintha nagyon lassan haladnék. Ez természetesen viszonyítás kérdése, mert száz kilométeres versenyen négy perc alatti ezreket mentem, a huszonnégy óráson 4.45 és öt perc közötti tempóval – végig koncentráltam, nagy odafigyeléssel futottam. Időnként érdemes megállni cipőt kötni, nyújtani, lazításként sétálni, mert úgy könnyebb megrágni a falatokat.

Sokféle trükköt kipróbáltunk, egymástól lestük el a praktikákat, például ha eláztam, zoknit cseréltem, hogy ne alakuljon ki vízhólyag a talpamon.”

Ezzel kapcsolatban szokta mondani a földrajz-testnevelés szakos tanár végzettségű korábbi sportember, hogy intelligens ember nem unatkozik, vagyis nincs gondja azzal, hogy elfoglalja magát a hosszú viadalokon. Amikor a tanítványai figyelme lankad egy monstre előadása alatt, meg szokta kérdezni a hallgatóságát, hogy unják-e már, merthogy ő hosszútávfutó volt, és nagyon jól el tudja szórakoztatni magát. Győri edzéseken (amelyek közül személyes kedvence a negyvenszer 400 méter volt) úgy figyelte magát, mintha műszerfalat nézett volna, sohasem érték transzcendens élmények; céltudatos és beosztó futó volt, de a flow-élményt így is átélte, különben nem is csinálta volna. A képek még ma is élénkek, sokszor élt át felemelő és kínos pillanatokat – ha máshol nem, álmában. Pályafutásának egy csípősérülés vetett véget, persze nem azonnal, volt némi átmeneti időszak.

Mint fogalmazott, egész élete egy nagy ultramaratoni, ám mindig látja maga előtt a célt. Még tele van energiával, és azt sajnálja, hogy több versenyről lemaradt, mert karrierje befejezése után rendezték meg őket először, ilyen a Békéscsaba és Arad közti futás, valamint az Ultrabalaton is. Egyszer hirtelen felindulásból átúszta a Balatont, másszor úgy döntött, Szegedről meglátogatja az idejüket a Balatonnál töltő barátait. Na, nem autóval tette meg a 220 kilométert, annál sokkal jobb ötlete támadt – futott. Ami számára hit és filozófia, de ma már csak rekreációs célból csinálja, hiszen nem lehet végtelenségig ott lenni a topon. Aktív korszakában, mivel az ultrafutás nem olimpiai szám, a Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) nem nyújtott túl sok támogatást a szakágnak, a melegítőt, sportfelszerelést vissza kellett szolgáltatni. Nem voltak zselék, az izotóniás italokat Ausztriából szerezték be, tehát kalandos hivatásnak hódolt társaival.

„A sportturizmus azóta nagyon dinamikusan fejlődik – hangsúlyozta Győri Ferenc. – Valaki csak kinézi a naptárban a versenyt, interneten befizeti a szállás költségét, és a nevezési díjat, elutazik és fut. Kipróbálhatja magát más éghajlaton, más tengerszint feletti magasságon, sivatagi futóversenyen vagy kontinenseket átszelő viadalokon. A régi futók közül többekkel tartom a kapcsolatot, például Bérces Edittel, akit emberileg is nagyon tisztelek és részt vettem bajai ultrafutó-találkozókon is – szeretnék a műfajjal a tudomány szintjén is foglalkozni.”

Beszélgetőpartnerünk a sportdiplomáciába is belekóstolt, küzdött azért, hogy a MASZ befogadja az ultrafutást, és nem is volt eredménytelen ezen a téren.

Tagja volt a nemzetközi szövetség technikai bizottságának, versenyekre kísérte a magyar csapatot, aztán leadta a koordinációs tevékenységet; valahol elvesztette a fonalat, mert kicsit fájt is a szíve, hogy már nem futhat, és így nem izgatta annyira a dolog. Annál inkább a doktori képzése, amelybe 2002-ben kezdett bele Pécsen Tóth József professzor és rektor irányítása alatt. A tehetségföldrajz került hozzá közel, amelyet nagyon szeret, és a sporthoz kapcsolódóan is rengeteg ötlete van.

„A tehetségnek mint entitásnak ugyanúgy vannak térbeli sajátosságai, mint bármilyen más társadalmi jelenségnek – magyarázta meg a tehetségföldrajz fogalmát Győri Ferenc. – Azt vizsgálja, hogy az adott földrajzi környezet és történelmi kor egy bizonyos régióban milyen lehetőségeket kínál a tehetség kibontakoztatására, mennyi benne az örökletes, mennyi a nevelés, a család, az iskola, az edzés, a felkészítés, a motoros képességek, a fejlesztés, a technika és a taktika hatása.”

A legegyszerűbb példa, hogy a télen sível iskolába járó osztrák és svájci gyerekek nagyobb valószínűséggel lesznek jó síelők, mint az alföldi gyerekek. Mi ehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy az alföldi gyerekek meg Győri Ferenc példájából kiindulva remélhetőleg nagyszerű ultrafutókká válnak.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!

(a szerző csak névrokona az interjúalanynak)