Ultrafutás a halálon túl

Ebből az is sejtheti, mekkora klasszisról van szó, aki kevésbé ismeri az ultrafutás világát – akárkit nem szoktak ekkora nagyságokhoz hasonlítani. A hangzatos szavak mellett persze érdemes kiemelkedő eredményeit is megemlíteni, elég sokat elárul például, hogy a mai napig sok fontos világrekord az ő nevéhez fűződik: a görög tartja a huszonnégy, a negyvennyolc órás, a hatnapos, az ezer kilométeres és az ezer mérföldes futás világcsúcsát is. Számára különösen fontos, hogy 1983-ban ő nyerte meg az első Spartathlont, de másik három alkalommal, 1984-ben, 1986-ban és 1990-ben is győzött a legendás versenyen. Övé a verseny történetének négy (!) legjobb ideje, a mindmáig felülmúlhatatlan rekordot 1984-ben teljesítette, amikor 20:25:00 órás idővel ért célba.

S ha már a futóidő... Az első Spartathlont 21:53:42 óra alatt teljesítette, ami okozott némi bonyodalmat. A szervezők azzal számoltak, hogy a győztes huszonhét óra leforgása alatt ér célba, ezért a püspöknek, a polgármesternek s a díjátadó hölgyeknek is villámgyorsan kellett ébredniük, valamint felöltözniük a köszöntésére. Szép számmal akadtak olyanok is, akik csalást sejtettek a háttérben, mondván, lehetetlen, hogy valaki ilyen idővel teljesítse a távot.

Utólag szinte hihetetlennek hangzik, de az első edzője először visszautasította, mivel közepes szintű sportolónak tartotta, akiből nem lehet sokat kihozni.

A „Mindörökké futás” című filmből (amely megtekinthető a legnagyobb videómegosztó portálon is, akár magyar felirattal is) sok minden kiderül a görög sztár hétköznapi életéről. Az ehhez a cikkhez forrásként használt dokumentumanyagból kiderül, az ultrafutóvá válásban az is nagy szerepet játszhatott, hogy valójában a fullasztó családi légkör elől menekült a sportba és a futásba – meg a zenébe és a költészetbe. Nagyon szegény családban nevelkedett, ötévesen már dolgoznia kellett, de ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy az édesapja sokáig azt hitte, nem az ő gyereke, amiért sűrűn kirohanásokat intézett felé, az édesanyja pedig aluliskolázottként szintén sokat harcolt vele. Éppen ezért sok időt töltött a nagyszüleinél, no meg a futópályán.

Az első igazán jelentős eredményét huszonegy évesen érte el, amikor 2:43:15 órás idővel teljesítette élet első maratonját. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás – Görögországtól Ausztráliáig ő volt a legjobb. Bizony, az ausztrál szál sem véletlen, 1990-ben ugyanis oda költözött (a kontinensen elismerték, s honorálták is a nagy teljesítéseit, igaz, ott is voltak kétkedők, a képességeit szinte a végletekig kifacsaró szenzáció hajhászok), három évvel később pedig az állampolgárságot is megszerezte. Persze a sikerekhez, és földöntúli eredmények eléréséhez azért az elszántság és a kitartás önmagában még nem lett volna elég, a szerencsés genetika is szerepet játszott a sikereiben: a szervezete a hatalmas terhelések során is jól, s hatékonyan dolgozta fel a bevitt táplálékot, így a frissítéssel neki nem volt annyi problémája, mint a riválisoknak. Ugyanakkor óriási mentális erő dolgozott benne, és ennek köszönhetően nemcsak rekordokat döntött, de saját bevallása szerint hihetetlen tapasztalatokra tett szert.

„Számomra világossá vált, mennyire fontos a mentális erő, mert eljutottam arra a pontra, amikor a testem jóformán halott volt – mondta az egyik hatnapos versenye kapcsán.

– Ilyenkor a tudatnak kell átvennie az irányítást. Eljutottam arra a szintre, amikor már kívülről, fentről szemlélhettem a testemet, sőt egyfajta testen kívüli élményt tapasztalhattam meg, hihetetlen pillanatok voltak.”

Egyébként is azt vallja, hogy a huszonnégy órás vagy az annál hosszabb versenyeken már nem a testével fut az ember, sokkal inkább a „lelkével”, és a kemény edzés mellett a türelem a kulcsa mindennek. No, meg a fájdalomtűrő képesség, pontosabban a fájdalom ignorálása. Ebből a szempontból a háborúhoz hasonlította az ultrafutást, mivel akkora adrenalinlöket, s hódításvágy dolgozik az emberben, hogy az egyébként elviselhetetlennek tűnő fájdalmat is képes figyelmen kívül hagyni.

„Aki nem bírja elviselni a fájdalmat, az ne menjen ultrafutónak. Inkább válasszon kisebb távokat. A legtöbben azért futnak vagy sportolnak, hogy egészségesek maradjanak, vagy fogyjanak. Az ultrafutás nem erről szól. Amikor nekivágsz, akkor valójában a halálba küldöd magad.”

A sikerek, persze, magabiztossá tették, a maratoni például nem jelentett számára kihívást. Túl rövid, nem lenne más, mint egy kis gyorsasági teszt, hangoztatta.

Arról is elég határozott véleménye van, mi számít ultrafutásnak, szerinte ugyanis az ötven és száz kilométeres versenyek, de még a tizenkét órások sem tartoznak ebbe a kategóriába, ehhez ugyanis – szerinte – tizenkét óránál vagy egy napnál is többet kell futni, mert azzal lehet bebizonyítani, hogy valóban különleges ember valaki.

„Az ultrafutásban nincsenek határok. Minden versenyemnek úgy vágtam neki, hogy valami különleges tettet vigyek véghez. Úgy érzem, egyre több ember kezd majd el ultrafutással foglalkozni, én pedig a sportág úttörői közé tartozom. Pheidippidész egykor azért futott Athénból Spártába, majd pedig vissza, hogy segítséget kérjen, s üzeneteket vigyen. Én is így tekintek magamra. Szeretném inspirálni az embereket, az én üzenetem pedig az, hogy bármi megvalósítható, ha hiszünk benne, és nem adjuk fel” – vallotta az ultrafutásról és a rekordjairól.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!