Hiába fiatal és aprócska ország (csupán 1991 júniusában kiáltotta ki függetlenségét), az alig kétmilliós kis állam túlzás nélkül ontja magából a világsztárokat: az észak-amerikai profi kosárlabdaligában, az NBA-ben parádézó Luka Doncicot és a tavaly nagydöntőző Goran Dragicot talán egyetlen sportszeretőnek sem kell bemutatni, miként a világ egyik legjobb futballkapusát, az Atlético Madrid hálóját őrző Jan Oblakot sem – de van még csapatkapitányként kétszeres NHL-bajnok hokisuk a Los Angeles-i Anze Kopitar személyében, vagy kétszeres olimpiai aranyérmes alpesi síelőjük Tina Maze révén, hogy csak a legmenőbbeket említsük.
És ebbe az illusztris névsorba tökéletesen illeszkedik a két szlovén bringasztár, az országúti kerékpársport világába üstökösként berobbanó Primoz Roglic és Tadej Pogacar is.
A 2020-as esztendőre odáig jutottak, hogy a naptári év gyakorlatilag a két zseniális honfitárs, Roglic és Pogacar különcsatáját hozta, közte a sportági főesemény, a több mint évszázados múltra visszatekintő Tour de France történetének egyik legemlékezetesebb, legizgalmasabb végjátékával.
Kettejük közül az idősebb és tapasztaltabb Primoz Roglic, aki már túl van a harmincon, és aki filmbe illő fordulatok után állapodott meg végül az országúti kerékpársportnál.
A szlovén (akkor még jugoszláv) városkából, a szénbányászatáról nevezetes Kisovecből elinduló Roglic tudniillik 2012-ig, azaz 22 éves koráig nem is nagyon ült versenybiciklin – tekintve, hogy eleinte egy olyan sportágban remekelt, amely a bringázástól nem is igen állhatott volna távolabb. Hiszen 13 évesen a kis hegyi ország egyik legnépszerűbb sportjával, a síugrással esett szerelembe, és pillanatok alatt az egyik legnagyobb ígéretté nőtte ki magát: 16 évesen junior-vb-bronzérmesnek, esztendővel később, 2007-ben már junior-világbajnoknak mondhatta magát.
A nyughatatlan szlovén azonban nem akart sport nélkül létezni, így több sportágat is kipróbált, köztük a triatlont is, amelyből a kerékpározás annyira megtetszett neki, hogy 22 évesen megvette élete első versenybringáját. Hamar kiderült, ha síugrónak tehetséges volt, kerékpárosnak egyenesen őstehetség: optimális testfelépítése, oxigénfelvételi-képessége és munkamorálja mellett az első pillanattól fogva iszonyatosan élvezte, amit csinált – és piszkosul jó is volt benne. Egyszerűen mindent tudott, amit a kerékpárral kell: a hegyekre úgy ment fel, mintha vontatnák, az időfutamokon verhetetlen volt, és idővel a legnagyobb, háromhetes körversenyekre és győzelmekre is megérett. 2019-ben már megcselekedte a legnagyobb sportági klasszisok sajátját: egyazon éven belül két háromhetesen, a Giro d’Italián és a Vuelta a Espanán is dobogóra állhatott, előbbin harmadik lett, utóbbit meg is nyerte (egy évvel később pedig megvédte címét.
A feltörekvő új generáció legfényesebben ragyogó csillaga, a még most is szemtelenül fiatal, 22 esztendős Tadej Pogacar egy mindössze 900 lelkes szlovén falucskában, Komendában látta meg a napvilágot. Nevelőedzője pedig nem más, mint a már említett Hauptman lett, aki a legenda szerint 2011-ben figyelt fel „Pogira” egy korosztályos versenyen, amelyen eleinte csak annyit látott, hogy az akkor 13 éves fiú százméteres hátrányban üldöz egy nála láthatóan jóval idősebb csoportot. Hauptmannak megesett a szíve a srácon, foghegyről odaszólt a szervezőknek, hogy megtolhatnák kicsit a szekerét, csak úgy finoman – mire a szervezők közölték, hogy a „kisgyerek” éppen lekörözni készül a nagyobbak csoportját...
A többi már történelem: 2017-ben harmadik lett az akkor még egészen más szintet képviselő Magyar körversenyen – külön érdekesség, az azóta a szintén a világelitben, a BikeExchange-nél tekerő Peák Barnabás végzett előtte a második helyen –, majd jöttek a kisebb-nagyobb többnapos sikerek, 2019-ben pedig már nagyban játszott: debütáló profi évében megnyerte a Kaliforniai körversenyt, élete első háromhetesén, a Vueltán pedig három szakaszt, és egyből a dobogóra is felállhatott.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!