Az olimpia lebeg a szeme előtt

Wagner-Gyürkés Viktória ott lesz a tokiói olimpián női 3000 méter akadályfutásban, és reméli, Achilles-sérülése rendbe jön a rajtig. A Csupasportnak elmondta, voltak nehéz pillanatai karrierje során, de a legszebb emlékeiről is szót ejtett.

Kezdjük az elején: mikor kezdte, és miért az akadályfutás lett a fő száma?
Kilencévesen kezdtem atletizálni, előtte kipróbáltam néhány sportot, de a futás valamiért magával ragadott. Az elején középtávon, nyolcszáz és ezerötszáz méteren versenyeztem, de abban az időben e téren nem láttam előrelépési lehetőséget. Miután úgy éreztem, ügyes vagyok gátfutásban, gondoltam, ezeknek a vegyítése jó lesz. Kipróbáltam hát az akadályfutást, és ott ragadtam.

Szép sikereket ért el, mire a legbüszkébb?
Az év elején fedett pályán, háromezer méteren futott országos csúcsomra vagyok a legbüszkébb. Igaz, hogy nem akadályfutásban, hanem síkfutásban értem el, de nagyszerű siker a lengyelországi Torunban elért eredmény.

Úgy tűnik, bejött az edzőváltás.
Tavaly ősszel edzőt váltottam, Babinyecz József irányításával teljesen új típusú felkészülést kezdtünk el. Akkor még nem tudtuk, mit várjunk a fedett pályás szezontól, de azt tapasztaltuk, hogy jól mennek az edzések. A tréningek alapján vártam a jó szereplést, bizakodó voltam. Háromezer méter síkon ugyan nem rendeznek világversenyt szabadtéren, de van ilyen versenyszám, például kétezerhúszban egy veszprémi versenyen 8:53.60-at futottam. Az idén 8:55.45-re javítottam a fedett pályás országos csúcsomat, a korábban futott időmből kiindulva benne is volt a lábamban. Külön öröm, hogy elég nívós versenyen, a fedett pályás World Tour égisze alatt Torunban rendezett viadalon jött ki belőlem, és a negyedik helyen végeztem. Utána, a fedett pályás Eb-n az első futásommal úgy kvalifikáltam magam a döntőbe, hogy a régi csúcson belül értem célba, vagyis elmondhatom, kétszer is a régi rekordon belül futottam.

Pályafutása során volt olyan időszak, amikor úgy tűnt, nem áll többet rajthoz…
Kétezertizenkettőben abbahagytam a versenyzést, de a futást teljesen soha. Akkoriban éppen eljöttem a nevelőedzőmtől, ráadásul a motivációm is elfogyott, nem volt miért folytatnom. Szerettem futni, de nem tudtam eldönteni, melyik versenyszámot is akarom igazából erőltetni. Elkezdtem az egyetemet, az sokkal jobban érdekelt.

Egy-két év úgy telt el az utánpótláskoromból, hogy egyáltalán nem voltam aktív. Nem terveztem, hogy visszatérek a versenyzéshez.

Úgy hallottam, az első világbajnoksága Londonban nagy lökést adott a pályafutásának.
A kétezertizenhetes londoni világbajnoki kvalifikáció hatalmas tett volt. A vébére erősebb volt a kvalifikációs szint, mint az előző évi riói olimpiára, ezért meglepetés volt, hogy ennyire sokat tudtam fejlődni, és kivívtam a világbajnoki részvételt. Hozzátartozik, hogy a riói olimpia még egyáltalán nem volt reális cél. A londoni vébé hatalmas élményt is adott. Több mint ötvenezer ember szurkolt a lelátókon, a verseny körülményei, a szállás, a lebonyolítás, minden profi volt. Noha nem futottam jól, kifejezetten élveztem, valóban nagy lökést adott a karrieremnek.

A dohai vébé már kevésbé szép emlék.
A londonihoz képest a kétezertizenkilences dohai vébé már közel sem volt olyan jó. Elég későn, szeptember végén kezdődött, én már júniusban, az első versenyemen megfutottam a szintet. A szervezés rossz volt, fáradt voltam fizikailag és mentálisan is. A rossz teljesítményemet azért nem szeretném a körülményekre fogni, kimerült voltam, és sajnos nagyon nem úgy ment a futás, ahogy szerettem volna. Ehhez csak hozzájöttek a körülmények, így végképp nem maradt meg szép emlékként.

Közeledik az olimpia, a kvóta már megvan. Milyen versenyekkel készül fel az ötkarikás játékokra?
Június elején a tatabányai Continental Tour-viadal érdekes volt, előtte remekül ment a futás, olimpiai szinten belüli részidőket hoztam, és nagyon jó erőben éreztem magam, ám olyan történt, ami még soha.

Az utolsó előtti vizesárokba érkezve tetőtől talpig lezsibbadtam, nem tudom, mitől, de az biztos, hogy nem a fáradtságtól.

Addig az aranyéremért csatáztam, végül harmadik lettem, úgy, hogy az utolsó másfél kört szinte hátrafelé futva teljesítettem. Egyáltalán nem így terveztem, szerencsére nem szegte kedvem. Rá egy hétre Nizzában versenyeztem. Azért mentünk oda, mert azt ígérték, a futam közben ugyanazt a Wavelight technológiát használják, mint a Gyémánt Ligában. Ehhez képest nem működött, nem láttuk, hol tartunk, még futóóra sem volt, hogy tájékozódni tudjunk… Kilenc és fél perc az olimpiai szint, nekem 9:30.10-et sikerült futni, ami kicsit bosszantott. Összességében sikeres verseny volt, bár sajnos előjött egy régóta hátráltató Achilles-ín-sérülés. Mivel az olimpia a lényeg, azóta nem versenyeztem, és már nem is állok rajthoz Tokióig. A cél, hogy a lábam teljesen rendben legyen az ötkarikás játékokra.

Milyen eredménnyel lenne elégedett Tokióban?
Egyéni csúccsal elégedett lennék, de a fő célom a döntőbe kerülés.

Kétezerhuszonháromban Budapesten rendezik az atlétikai világbajnokságot. Mit jelent ez a sportágnak?
A magyar atlétikának nagy lehetőség a kétezerhuszonhármas hazai rendezésű világbajnokság. Remélem, sok gyereknek megjön a kedve az atlétikához, ez minden sportág alapja. Meg kell mutatni, hogy többre van hivatva a sportág, mint amennyire népszerű itthon. Minden magyar atlétának óriási motiváció a hazai rendezés, mindenki ott akar lenni, hatalmas dolog, hogy hazai közönség előtt versenyezhetünk.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!