Camino Steve 675 kilométere Jordániában

Vágólapra másolva!

2021.11.23. 18:53

Címkék

Csutka István első magyarként, szólóban a világon ötödikként teljesítette a Szíriától induló, Jordánián keresztül Szaúd-Arábiáig vezető Jordan Trailt – élete legnehezebb túrája volt.

Csutka István hosszú távú túrázó első magyarként teljesítette a 675 kilométer hosszú Jordan Trailt. Az egész világot bejáró sportember Szíriától gyalogolt Jordánián keresztül Szaúd-Arábiáig, s elmondása szerint élete legnehezebb útvonalán van túl, egyúttal milliónyi élménnyel és tapasztalattal gazdagodott.

„Életem legnehezebb útvonala volt, ha több információm lett volna indulás előtt, szerintem nem is vágok bele – mondta a Csupasportnak Csutka István. – A trail hivatalos oldalán ugyan sok minden megtalálható, de az igazán lényeges infókat nem említették. Már út közben szembesültem ezzel. A hivatalos oklevélen hatszázhetvenöt kilométer van feltüntetve, de sok kitérővel együtt volt az hétszáz is. A világon eddig – velem együtt – öten teljesítették egyénileg a Jordan Trailt, és én vagyok az első magyar, aki végigment az útvonalon. Büszke vagyok rá, hogy sikerült. Huszonnégy nap alatt teljesítettem a harmincnyolc szakaszt, november tizennyolcadikán értem haza. Kísérő és támogatás nélkül mentem végig, de utólag már tudom, egyedülálló nőnek, sőt a vízhiányos szakaszokon senkinek sem javaslom.”

A Camino Steve becenevű túrázó elmondta, rengeteg nehézséggel kellett megküzdenie.

„Nemcsak a nyár, hanem az ősz is kiemelkedően száraz Jordániában, így harminc Celsius-fok feletti hőmérséklet várt rám. A Trail útvonala nincs jelölve, ami önmagában nem is lenne baj, mert tudok térképet olvasni, illetve ott van a navigáció is – ám nincsenek ösvények. Kétpercenként a GPS-t kellett néznem, előfordult, hogy négy kilométer alatt ezerméteres volt a szintkülönbség. Az út sokszor nagyon meredek volt felfelé és lefelé is, és konkrétan végig nekem kellett kitalálnom, hogyan jutok át a hegyeken és vádikon (időszakos patak- vagy folyómeder, csak az esős időszakokban van benne víz – a szerk.), és merre tudok menni.

Próbáltam mindig megtalálni a legbiztonságosabb útvonalat, de maga a terep és a talaj is kiemelkedően nehéz. Volt egy húsz kilométeres szakasz, amit normál esetben négy-öt óra alatt teljesítek, ez most majdnem tizennégy órába telt. Sőt előfordult, hogy két kilométert két óra alatt tettem meg, ráadásul lefelé.

Végig erősen koncentrálva kellett mennem. Korábban voltam már nehéz terepen és sivatagban is, ám amit itt tapasztaltam, teljesen más. Ráadásul a páratartalom is alacsony volt, csupán hat-tíz százalék, folyamatosan kiszáradt a szám, és nagyon ritka itt a víz. Amikor tudtam, kerülőkkel letértem a Trailről, hogy folyadékhoz juthassak, majd visszamentem. A táv feléig még úgy ahogy lehetett találni innivalót, de normális ételre alig bukkantam. Csipsz, csoki és üdítő van a boltokban. Miután nagy volt a szárazság, nagyon sok vizet kellett cipelnem. Találkoztam egy francia sráccal, aki akkor tizenhárom liter vizet hordott magánál.”

Jordániában pásztorkutya-támadások is hátráltatták, ám az első napon, Umm Kajsz után el is ájult.

„Irgalmatlan mennyiségű pásztorkutya van, konkrétan volt egy szakasz, ahol harmincpercenként ért kutyatámadás. Volt, hogy egyszerre kilenc állat rontott nekem. Mindennap sötétben keltem, öt órakor kezdett világosodni, ekkor indultam.

Ahogy haladtam, csak jöttek a kutyák, némelyik nagyon agresszív volt. Mondtam is magamnak, hogy Cesar Millan, a világhírű kutyapszichológus leszek a végére, vagy megesznek.

Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha nincs nálam túrabot. Ugyan egyre határozottabb lettem, de mindig óriási stresszt jelentett. Végigküzdöttem az utat, emiatt, bevallom, eltűnt az a fajta élményfaktor, amit szeretek a túrázásban. Nem tudtam a szépségekkel foglalkozni, annyira kellett koncentrálnom.

Ráadásul az első napon kilenc kilométernél elájultam. Éreztem, hogy gáz van, leültem, kikapcsoltam a csatokat a zsákomon, majd hátradőltem a hátizsákomra, aztán filmszakadás…

Amikor magamhoz tértem, a földön feküdtem, a szám és az orrom tele volt homokkal. Az arcom sebes lett, felrepedt az állam, szerencse, hogy van szakállam, ami tompított. Ott feküdtem a hőségben, senki sem talált volna rám, és hiába volt vészjelzőm, nem volt lehetőségem használni. Tudtam, hogy van egy hotel tizenhat kilométerre. Másnap délelőtt elértem, és megálltam pihenni, majd a következő napon folytattam az utamat. Találkoztam egy holland párral, ők mondták, hogy ugyanennél a pontnál alig bírtak továbbmenni, bár szerencséjükre ők nem ájultak el.”

A korábbi színművész elmondta, közel került a kiszáradáshoz, ami miatt fekete lett a vizelete, s egyik éjjel „közeli kapcsolatba” került egy hiénával.

„Óriási hőség volt, ám amikor elértem a vörös sivatagot, már sokkal jobb lett a hőmérséklet és a páratartalom. Igazi mesevilág tárult elém. A hőség miatt egyszer közel voltam a teljes kiszáradáshoz, már fekete volt a vizeletem, próbáltam eleget inni, de nehéz volt vízhez jutni. Ezen az ötnapos szakaszon csupán két alkalommal volt vízvételi hely. Ha nem akadok a semmi közepén egy Mohammed nevű beduinra, aki kihozott Vadi Muszába az autójával, nem tudom, mi lett volna. Két nap múlva visszavittek oda, ahol megálltam, és folytattam tovább. Jordániában az emberek nagyon kedvesek, aludtam beduinoknál, akik etettek-itattak. Az országról és az ott élőkről csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. Egy beduin sejk befogadott a családjába, a Juszuf nevet kaptam tőle, odaadta az egyhetes babáját a kezembe, enni és inni adott, elképesztő élmény volt. Éjszaka aztán hatalmas vihar kerekedett, szerencsés voltam, hogy náluk vészelhettem át, ám egyszer csak beállítottak egy hiénával. Csütörtök este volt – náluk akkor kezdődik a hétvége, a vasárnap már munkanap –, s begurult egy platós autó.

Hallottam, hogy mocorog valami az autónál, azt hittem, csak az egyik juh. Majd behoztak a platóról egy fekete-fehér valamit, amiről azt hittem, egy plüss zebra.

Aztán hirtelen megindult felém egészen furcsa hangokkal. Szerencsére volt rajta egy vas szájkosár, és láncra is volt verve. Akkor jöttem rá, hogy ez egy hiéna, amellyel aztán büszkén fotózkodtak. Addig nem tudtam, hogy a farkasokon kívül hiénák is élnek a területen. Szerencsére kígyóval és skorpióval nem találkoztam, pedig azt mondták, az is sok van arrafelé.”

Jordániában remek emberekkel találkozott, s először kóstolta meg a tevetejet.

„Van egy applikációja a Trailnek, amelyen fel vannak tüntetve a szakaszok nehézségei, de a könnyűnek jelzett volt a legnehezebb. Vadásztam az árnyékot, ha megláttam egy sziklát, egyből behúzódtam alá kicsit – ezért indultam mindig napkelte előtt. Voltak különös találkozásaim, egyszer a nyílt sivatagban jött mögöttem egy autó. Egy Abdullah nevű beduin vezette, és azt mondta, menjek utána, mutat sokkal szebb részeket. Nem tudom miért, de megbíztam benne. A cuccaimat feldobtam a platóra, majd megbeszéltük, hogy a hegy túloldalán találkozunk. Előrement kocsival, én folytattam gyalog. Miután elhajtott, elgondolkoztam, hogy miért bíztam meg benne, mi lesz, ha átver, és elvesznek a cuccaim. A vizemet is ott felejtettem… Viszont jó érzésem volt. Odaértem, és ott volt, ahol megbeszéltük. Elkezdtünk főzni, beduin lecsót készítettünk. Elmondta, a terület a dédapjáé volt, és van nekik egy titkos beduin vízvételi helyük, az a feladatom, hogy keressem meg. Adott néhány támpontot, megvárt az autóval, én pedig gyalog megkerestem. Itt egész évben van tiszta, hideg víz. Ma már tudom, miért tudnak ilyen körülmények ellenére is túlélni. A szaúdi határ közelében voltunk, a legtöbben nem mennek errefelé, mivel ez egy élő csempészútvonal. Nem érdemes rossz időben, rossz helyen lenni… Ráadásul ezen a részen sok a farkas, Abdullah ezért este meghívott a sátrába – ott aludt a felesége és a fiai, ám a párjával nem találkozhattam. Természetesen tiszteletben tartottam a kultúrájukat. Itt ittam életemben először tevetejet. Egy kicsit tartottam tőle, de nagyon finom volt. Másnap folytattam az utamat, egy darabig elkísért, előrement autóval, és bevárt, meseszép helyeket mutatott.”

A hosszú távú túrázó megismerkedett egy holland párral is, akik szintén a Jordan Trailt teljesítették, jó kapcsolat alakult ki köztük. Karakban kapott egy maramia nevű gyógynövényt, amely remek volt a betegsége ellen.

„Egyszer megláttam egy kisboltot, italt és ételt kellett vennem. Üzentem a holland párnak, Benjaminnak és Nicole-nak, hogy találtam egy boltot, megvárom őket. Két órára voltak lemaradva tőlem, addig a boltos megengedte, hogy ledőljek, aludtam egyet a kanapéján. Beértek, majd észrevettük, hogy hatalmas vihar jön. A boltos felajánlotta, maradjunk nála, de továbbindultunk. Kilométerekkel később megláttunk az olajfák között egy férfit, és megkérdeztem tőle, a kertje végében felverhetjük-e a sátrainkat. Megengedte, éppen kétsátornyi hely volt, relatíve egyenes talajon. Felállítottuk szélvédett helyen a sátrainkat, a vihar széle kapott csak el minket. Szerencsénk volt, hogy nem mentünk tovább. Nagyszerű emberekkel találkoztam. Karakban a vendégház tulajdonosával megbeszéltem, hogy másnap reggel korán indulok, így a reggelimet becsomagolják. Hajnalban azonban gyomorproblémáim lettek, és nem tudtam elindulni, kérdezte, elfogadok-e tőle valamit. Egy maramia nevű gyógynövényt adott, hihetetlen, de ettől egyből helyrejöttem.”

A sportember szerint az embereknek sokkal összetartóbbaknak kell lenniük az egész világon, nem szabad előítéletekkel élni.

„A világ összes országától, kultúrájától tanulhatunk. Sajnos előítélettel vannak az emberek más vallású, más származású emberek iránt. Híres a magyar vendégszeretet, de el tudjuk képzelni, hogy egy turbános, hátizsákos túrázót valaki behív a házába, étellel és itallal kínálja, odaadja neki az egyhetes kisbabáját, valamint fekhelyet ad neki? Nehezen. Pedig engem sokan befogadtak Jordániában. Egy pici faluban behívott egy nagypapa is, ott volt a férj, a feleség és a gyerekek, nagyon kedvesek voltak. Kérdeztem a címüket, mert szokásom küldeni képeslapot azoknak, akik segítettek útjaim során, de nem adták meg. Azt mondták, nem azért fogadtak be, hogy bármit is kapjanak cserébe. Nagyon megható volt a túra emberi oldala.”

Párja elutazott hozzá, s a túra végeztével együtt járták be a szebbnél szebb helyeket.

„A párom kijött utánam a Jordan Trail végéhez, és néhány napot együtt töltöttünk. Szerettem volna megmutatni neki a legszebb helyeket, így két szakaszt ismét megtettem, de már vele. Elvarázsolta az ország. Ahova visszatértem – éttermesek, boltosok, szállások vezetői vagy a beduin család –, mindenhol nagyon kedvesek voltak, és már helyiként kezeltek.”

Végül Csutka István elmesélte, választása hogyan esett a Jordan Trailre, miért ezt a túrát teljesítette.

„Kétezertizenötben jött létre a Jordán Trail, én két éve találtam rá. Amerikába szerettem volna visszamenni, ám a járvány miatt nem volt lehetőségem rá. Ez az ország viszont nyitva volt, és arra gondoltam, legyen ez – de nem sejtettem, hogy ennyire kemény lesz. Utólag beismerem, az információhiány miatt alábecsültem. Indulásom előtt olvastam blogokat, néztem videókat, ám senki sem beszélt az útvonal nehézségeiről. Félrevezető, ha a bloggerek csak a szépségekről beszélnek, a nehézségekről alig, mert az nem menő. Sohasem szégyelltem ezeket a pillanatokat, mert egy ilyen nehéz útvonal nagy érzelmi hullámvasút, aki belevág, fel is kell készülnie rá. A szépség és a nehézség adja együtt az igazi thru-hiker élményt.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!