Camino Steve a világ körül

Honnan ered a túrázás iránti szeretete?

Édesapámtól. Gyerekkoromban ő olvasott nekem, ám nem meséket, hanem inkább vadászírók elbeszéléseit, kalandregényeit, például Széchenyi Zsigmond írásait – mondta az 55. életévét szeptember 18-án betöltő Csutka István. – Ezeknek a történeteknek köszönhető a kalandvágyam, a vonzalmam a hegymászás iránt. Régen édesapám összecsomagolt bennünket a nővéremmel, és elvitt túrázni.

A kezdetek kezdetén egyik gyerekkori álma megvalósításában Erőss Zsolt segített.

Kétezernyolcban egy televíziós csatornánál dolgoztam, Erőss Zsolttal készítettem interjút, majd beszélgettünk, és szóba került, hogy ő már volt a Kilimandzsárón. Mondtam neki, hogy ez gyerekkori álmom, irigylem is miatta. Azt mondta, most megy megint, és még van egy szabad hely. Poénból megjegyeztem, hadd menjek vele, mire azt felelte, hogy holnap be kell fizetni a repülőjegyet, és kérdezte, mi lesz a munkámmal. Ezek után felmondtam, megvettem a jegyet, és elmentem velük. A Kilimandzsáró előtt nem tettem nagy kirándulásokat, de táncművészként jó kondim volt, sőt országúti kerékpárosversenyeken vettem részt, szóval az erőnlétem rendben volt. Elkapott ugyan a magashegyi betegség, ám volt ott egy teherhordó fiú, aki gyorsan rájött, mi a probléma, lényegében neki köszönhettem, hogy teljesítettem az expedíciót. A sráccal összebarátkoztam, és elhatároztam, mivel segített gyerekkori álmom megvalósításában, mindenképpen viszonzom neki. A világ egyik legszegényebb országában élt egy nyomornegyedben, segítettem neki a tanulásban és céljai elérésében – ma már két gyermek édesapja, és egy saját szafari- és hegymászóirodája van.

Aztán egy álom más irányba terelte az életét.

Kétezernyolc nyarán elhunyt az édesapám, négy évvel később vele álmodtam, és azt mondta, hogy vár rám a Világvége-oszlopnál. Másnap reggel azonnal beírtam ezt a keresőbe, és nagyon meglepődtem: kiadott egy képet, tényleg létezik ilyen hely. Később kiderült, hogy ez az El Camino zarándokút vége. Ez kellő lökést adott, és elhatároztam, elgyalogolok oda. A színháznak köszönhetően addigra bejártam a világot, ám nem ismertem a csodálatos természeti helyeket, kizárólag a reptereket, színházakat és a hoteleket látogattam. Azóta a túrázásaim alkalmával egy nap alatt többet látok, mint anno bármelyik többhetes út során. Változásra volt szükségem. Otthagytam a színházat, majd elkezdtem országúti bringázni és futni, remekül éreztem magam. A Kilimandzsáró és az El Camino után rájöttem, hogy ez az én utam, a természet és az ott átélt szabadság.

Ezek után a munkáját hogyan tudta összeegyeztetni a túrázással?

Tudatos volt, hogy olyan munkám legyen, amelyet bárhonnan el tudok végezni, mindegy, hogy Korzikán, Kolumbiában vagy Kanadában vagyok. Egy alkalommal kint voltam Korzikán a GR20-túrán, és kintről a Lurdy-házban lévő hallgatóságnak kellett előadást tartanom. A völgyben nem nagyon volt térerő, ám amikor átjöttünk a csúcson, láttam, hogy lent valaki telefonál. Megnyugodtam, hogy nem lesz gond az internetkapcsolattal. Leértünk, mire a srác mondta, hogy nincs térerő, neki műholdas telefonja van – majd mutatott a csúcsra, hogy onnan viszont lehet telefonálni. Ha ezt tudtam volna, nem megyek le, így mehettem újra felfelé… Akkor nem volt vicces, hogy a hőségben vissza kellett mászni a hegy tetejére, ám ma már nevetek rajta.

 

 

Ha jól tudom, az amerikai Andy Davidhazyval való kapcsolata elég különleges.

Andy kétezertizenötben végigjárta a Pacific Crest Trailt, mérföldenként készített egy szelfit, és a végére több mint kétezer-hatszáz képe lett. Összevágott belőlük egy videót, és nagyon érdekes volt látni, az öt hónapos túra során hogyan változik meg az ember arca. Ezt a videót éppen húsvétkor láttam, és még az ünnepi asztalnál bejelentettem a családomnak, hogy ezt a túrát egyszer teljesítem. Eltelt egy év, és elveszítettem az önbizalmam. Elbizonytalanodtam, hogy lesz-e rá időm, pénzem, fel tudok-e rá készülni. Egyszer egy ismerősömmel kávéztam a Bazilikánál, a szomszéd asztalnál ült egy srác, aki nagyon hasonlított Andyre. Nem hagyott nyugodni a gondolat, valami azt súgta, ő az, hát, odamentem hozzá – és valóban ő volt. Csodálkozott, hogy ki ez a magyar, aki ennyi mindent tud róla, beszélgettünk, összebarátkoztunk, majd kiderült, hogy rengeteg közös van bennünk. Egyidősek vagyunk, mindkettőnk nagyszülei kivándoroltak Argentínába az első világháború után, az apukáink ott születtek, az enyém hazajött Magyarországra, az övé Amerikába került, mindketten a színházból jöttünk, és kerékpárral versenyeztünk. Különleges kapcsolat van közöttünk a mai napig.

Az útjai során sokszor került nehéz helyzetbe. Virginiában óriási hóviharba keveredett, Túléltem címmel írta meg a blogjában.

Kétezertizenkilenc márciusában az Appalachian Trail ösvényét jártam Amerikában, majd betértem egy hostelbe, hogy tartsak egy pihenőnapot. Reggel a shuttle driver megérkezett értem, hogy visszavigyen az ösvényhez, de nem tudtunk elindulni, mert olyan felhőszakadás volt, hogy még a kisujjamat sem tudtam kidugni az ajtón. Ráadásul az utakat lezárták az időjárás miatt, így visszafeküdtem aludni. Délben szóltak, hogy indulhatunk – nem értettem, hogy mi változott, hiszen ugyanúgy zuhogott az eső, de azt mondták, az ösvény már rendben van.

Elköszöntem a sofőrtől, felvettem a zsákom, majd a zuhogó esőben belevetettem magam az Appalache-hegységbe. Jött szembe három futó, akik azt mondták, feljebb hó esik. Furán néztem rájuk. Két órán belül térd felett érő hó esett, majd' lefagytak az ujjaim.

Kezdtek eltűnni a fehér jelzések és az ösvény nyomai. Tudtam, hogy nem tévedhetek el, mert abból nagy baj lenne. Persze eltévedtem… Kétszer is. Irtózatosan fáztam már a rám fagyott ruhától, annyira fájt a kezem, hogy néha felordítottam kínomban. Semmi előrejelzés nem írta, hogy ekkora hó lesz itt. Lehiggadtam, nem volt szabad pánikba esnem. A telefonon ilyen viharban nem volt GPS-jel, ettem-ittam, hogy a kalóriapótlás meglegyen. A csokim kőkeményre, a vizem jégkásásra fagyott. Tudtam, hogy tizenöt kilométerre van egy shelter, amely egy háromoldalas buszmegállószerű menedék, amelyben térdmagasságban van egy platform, ahova lehet pakolni és ahol lehet aludni. Sokszor kúsznom kellett a hóban a bokrok alatt, mert máshogy nem tudtam haladni, mivel a hó súlya alatt összehajoltak. Folyamatosan hallottam a kidőlt fák hangját, imádkoztam, nehogy rám dőljön egy. Nem tudom elmondani azt az érzést, amikor megláttam a sheltert. Szinte beájultam a padlójára, volt ott egy tengerészgyalogos srác, aki már bemenekült korábban, ő segített. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküle, annyira közel kerültem a hipotermiához. Olyan szinten fagytak össze az ujjaim, hogy nem tudtam kicsatolni a hátizsákomat. A srác melegített nekem vizet, levettem a vizes ruhám, majd felvettem mindenem, ami a hátizsákomban száraz volt. Térerő nem volt, így nem tudtunk segítséget kérni. Szerencsére túléltük az éjszakát, így reggel megköszöntem neki a segítséget, és továbbindultam. Bekapcsoltam a telefonom, vártam, mikor kezd pittyegni, hogy térerőt talált. Egyszer csak lett jel, ám az összes sofőr azt mondta, hogy nem tud értem jönni, le voltak zárva az utak. Végül egy volt rendőr felajánlotta, hogy eljön értem. Hosszú órákat gyalogoltam a hóban, és a mínusz húsz fokban, mire odaértem a megbeszélt helyre. Majd felhívtam édesanyámat, hogy túléltem.

Ha jól tudom, a rendőrök egyszer még fegyveres harcból is kimenekítették.

Valóban. Éppen a Pacific Crest Trailen jártam, amikor hallottam, hogy lőnek. Arra gondoltam, biztos vadásznak, vagy talán lőtér van a közelben. Egyszer csak jött egy rendőrautó, majd kikaptak az útról, és beültettek a kocsiba. Mondták, hogy amerre haladok, a domb túloldalán két rivális banda gépfegyveres harca folyik. Összeszedtek mindenkit az útvonalon, majd leraktak minket egy biztonságos helyen. Szerencsére időben szedtek ki, rosszkor lettem volna rossz helyen.

 

 

Ezeken a túraútvonalakon gyakran előfordulhatnak medvék. Ön találkozott velük?

Igen, az Egyesült Államokban háromszor találkoztam medvével, a harmadik nagyon durva sztori volt. Akkor kvázi összecsaptam az állattal. Az Appalachian Trailen haladtam a Katahdin-hegy irányába, a száz mérföldes vadon vége felé. Ide úgy kell belépni, hogy ki is tudj lépni a túloldalon… Úgy számoltam, öt nap alatt teljesítem, így éppen annyi élelmet vittem magammal, hogy ne legyen feleslegesen nehezebb a táskám, hiszen kemény a terep, van olyan szakasza, ahol mászni kell. Egy napra egy kiló élelmiszer.

Az utolsó nap észrevettem egy macit a nyomomban. Tudtam, hogy a többiek már elindultak korábban, a közelben nincs senki. Szerencsére nem barna, hanem fekete medve volt. Ilyenkor az ember próbál minél nagyobbnak látszódni és minél hangosabb lenni. Oldalazva kellett mennem, nem fordíthattam neki hátat, de az utat is néznem kellett, nem akartam elesni a felszínen futó gyökérzetben.

Nem vehettem fel vele a szemkontaktust, így mellé néztem. Megvolt köztünk az állandó húsz méter, folyamatosan követett, egyre idegesebb lettem. Tudtam, hogy a medvék, ha megérzik az ételt, arra jönnek, ám mivel az utolsó nap volt már, addigra nem volt semmi a táskámban. Levettem a zsákom, és letettem az útra, hátha ez megállítja – benne volt a telefonom és az útlevelem, de a stressztől ezt elfelejtettem. Megállt, addig próbáltam növelni a távolságot, hátha valamelyik kanyarban el tudok tűnni a szeme elől. Megnézte, nem szagolt ki semmi érdekeset, jött tovább. Azt mondják, a fekete medve hajlamos blöffölni, amikor támad, de ha mégis erre kerül a sor, harcolni kell vele. A barnával ezt nem lehet megtenni, az más szint. Éreztem, hogy nem tudom elkerülni a konfrontációt, harcolnom kell a fekete medvével. Márpedig ha erre kerül a sor, én kezdeményezek. Két marokra fogtam a túrabotomat, majd üvöltve nekirohantam. Megtorpant, hátrahőkölt, majd elrohant. Visszarohantam a zsákomért, futottam, ameddig bírtam, majd előtört belőlem a sírás.

A túrázásai során sehol sem kapott el semmilyen betegséget?

Az Appalachian Trailen egyszer csak elfogyott az erőm. Addig naponta negyven–hetven kilométert haladtam, akkor viszont tíz kilométer után úgy éreztem, végem. Ez odáig fajult, hogy elmentem helyben az orvoshoz. Azt mondta, túlhajszoltam magam, pihenjek, kaptam gyógyszert. Nem segített, még rosszabbul lettem. Eljött Washingtonból egy mentős barátom, aki, miután nem javultam, visszavitt kivizsgáltatni. Azt mondták, keressek egy hotelt, pihenjek, és kaptam erősebb gyógyszert. Pihentem, majd elindultam. Ugyanaz történt: tíz kilométer után végem volt, már az étvágyam is elment. Konzultáltam az itthoni orvosaimmal, attól féltünk, hogy Lyme-kór. Hazajöttem, majd elmentem a debreceni klinikára, ahol megvizsgáltak, ám nem jöttek rá, mi a baj. Az kiderült, hogy megnagyobbodott a májam és a lépem. Egy ismerősömnek hasonló tünetei voltak, miután hazajött Új-Zélandról, mondta, hogy menjek el speciális vérvizsgálatra. Kiderült, hogy mononukleózisom volt. Egy tippem van, hogy hol kaphattam el. A Mojave-sivatagban az egyik napon eléggé eltévedtem, ráadásul a leghosszabb szakaszon, és alig maradt vizem. Találtam egy kannát, amiben volt egy kis víz, beleittam. Nem szoktam ilyet csinálni, mindenhol szűröm a vizet, ám már órákat gyalogoltam víz nélkül a hőségben. Nagy hiba volt. Van, akinek másfél év a felépülés, nekem két hónapig tartott.

Mivel a pandémia miatt nem lehetett külföldre utazni, itthon járta az országot: ötvenhat nap, hat óra, huszonnyolc perc alatt teljesítette a 2579 kilométeres Országos Kékkört, ami gyalogosrekord.

Hatalmas élmény volt. A legfontosabb, amit ki kell emelnem, az emberi kapcsolatok. A helyiek elképesztően aranyosak. Sok faluban befogadtak, ételt-italt és szállást adtak. Emellett rengeteg gyönyörű helyen voltam. Minden hétvégén járok túrázni, a páromat elviszem azokra a helyekre, amelyek a Kéken megtetszettek, meseszép helyek vannak Magyarországon.

 

 

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!