„Kezdem elveszíteni a reményt” – Kollár Lajos Suhajda Szilárdról

Vágólapra másolva!

2023.05.25. 19:33

Címkék

A tíz évvel ezelőtt a Kancsendzöngán elhunyt Erőss Zsolt expedíciójának vezetője úgy véli, fel kell készülni a rossz hírekre.

Mint már többször írtunk róla, Suhajda Szilárd azzal a céllal indult útnak, hogy első magyar hegymászóként oxigénpalack és serpák segítsége nélkül feljusson a föld legmagasabb pontjára, a 8849 méter magas Mount Everestre. Magyar idő szerint szerda reggel érkezett róla legutóbb hír, akkor egy műholdas telefon segítségével 8700 méterről jelentkezett be.

A GPS-jeladóját 8795 méteren bemérték, addig minden a tervek szerint alakult, ám hogy utána mi történt, arról azóta is mindenki csak találgat.

„Beszéltem Klein Dáviddal, és összeadtuk, mit tudunk erről a régióról és az expedíciózásról, és arra jutottunk, hogy ha ma délig – ez nepáli idő szerint háromnegyed négy – nem kapunk valamilyen életjelet, akkor fel kell készülni arra, hogy ez rossz hír” – idézte a mandiner.hu Kollár Lajost, a tíz évvel ezelőtt a Kancsendzöngán elhunyt Erőss Zsolt expedíciójának vezetőjét.

A szakember arra is reagált, hogy egy hegymászócsoport látni vélte Suhajda Szilárdot.

„Ez elvileg lehetett bárki, de logikus, hogy Szilárd legyen, mert egyedül volt. De, hogy mi ebben a megfogható igazság, ezt én nem tudom megítélni. Láttunk már olyat, hogy »láttak ott valakit«, én is láttam Erőss Zsoltot többször lefelé ereszkedni a Kancsendzöngán, kiderült később, hogy tényleg ő volt, aztán a következő körben meg az derült ki, hogy nem ő volt.”

Suhajda Szilárd állapotáról is beszélt Kollár Lajos, szerinte már kritikus lehet a helyzet.

„Valószínűleg nagyon rossz állapotban lehet, hiszen a harmadik napja tartózkodik a halálzónában oxigénpalack nélkül. Ez azért nagyon kritikus lehet. Ki lehet bírni talán, ha valakinek rendkívüli a fizikai állóképessége – és Szilárdé azért ilyen –, de nagyon sok idő telt el sajnos.

Igen, reménykedhetünk, de én kezdem elveszíteni a reményt.”

Arról is kérdezték, mikor jön el a pillanat, amikor elfogy a remény, hogy a magyar hegymászót élve megtalálják.

„Szerintem ma este. Amennyiben addig nem jelentkezik. De benne van, hogy mégis életjelet fog adni! (…) Amennyiben pár órán belül nem jelentkezik, vagy nem találják meg, akkor csodának kell történnie, hogy túlélje. Ez a régió pedig nem az a hely, ahol a csodák születnek.”

A Sportrádiónak Pintér László szakújságíró részletesen beszámolt Suhajda útjáról a csúcstámadás kezdetétől az eddigi utolsó jeladásig.

„A csúcsmászás nagyon hosszú ideig tart – mondta Pintér László szakújságíró. – Minimum tizenkét órát. Emberenként különbözik, tarthat akár huszonnégy óráig is, ha a mászó nagyon lassú. Palackkal nyilván gyorsabb, de ha valaki nem készül fel rendesen, akkor palackkal is lassú. Éppen ezért megvan a hagyománya ennek, tehát azért indulnak el éjszaka vagy még előtte este, hogy még nappal, kedvezőbb időben érjenek fel a csúcsra, és hogy legyen idejük még világosban visszatérni a legfelső táborba.”

„Mindig az a legveszélyesebb része a hegymászásnak, amikor a mászó elérte a csúcsot, hullafáradt, és még le kell jönnie, meg kell találnia a tábort, vissza kell térnie a biztonságába. Szilárd 21 órakor indult el, tökéletes volt az időzítése. Nagyjából tizenöt órás menettel számolt felfelé, és ha jól emlékszem, kilenccel vissza. Ugyanakkor elmondta, hogy a körülményektől függően ez az idő összesen akár harminchat óra is lehet. Most tartunk negyvennyolc óránál. Két nap palack nélkül nagyon komoly megterhelés.”

„Szilárd relatíve jól haladt. Nem ment gyorsan, de stabilan mászott. 8450 méteren bejelentkezett, másnap reggel nyolc óra körül. Utána 8630 méterről adott magáról hírt. Ez volt a második telefonálása. Mindkét alkalommal a feleségét hívta fel. Jó állapotban indult neki a csúcsnak. Ottani idő szerint délután fél kettő volt, amikor 8630 méteren járt, ez már későnek számít. Jöttek vissza mászók, akik serpával, palackkal mentek. Ekkor Szilárd úgy döntött, hogy tovább mászik felfelé.”

„Mondta a feleségének, hogy nem kell megriadni, ha négy vagy öt órára ér fel a csúcsra. Ebből lehetett érezni, hogy akár többet is vállal. Nekünk annyiból volt rossz, hogy ritkán jött felőle információ, így nem tudtuk pontosan, hogyan halad. Amikor azt látod, hogy valaki magasan van viszonylag későn, és nem használ palackozott oxigént, akkor az ember aggódik.”

„Ami a jeladásokat illeti, nagy mankó, ha látod, hogy merre megy a mászó, hiszen így adott időszakonként kapod a koordinátákat, és abból szépen kirajzolódik a nyomvonal. Szilárd jeladóját tízpercesre állították be, de valamilyen oknál fogva előfordult, hogy tíz-húsz perc elteltével jött a jel, aztán egy óra ötven percig semmi. Utána megint jött egy jel, aztán egy másik, majd az egész megszakadt. Majd eltelt, mondjuk, három óra, újraindította a szerkezetet, és akkor egy új nyomvonal kezdődött. De alig rajzolódtak ki a pontok, és nehéz volt kiszámolni, főleg a média nyomása alatt, hogy mi történik. 8720 méterről jött a következő jel, amit az eltelt idő miatt úgy értékeltünk, hogy lehet, hogy továbbment valameddig, de visszafordul a biztonságba, és elindult lefelé. Majd jött még egy jel 8795 méterről, így tudtuk meg, hogy igazából még mindig fölfelé megy, és a csúcs elérése a célja. Ekkor már elég későre járt, ha jól emlékszem, (ottani idő szerint) 19.30 körül. Ilyenkor már nem nagyon szoktak fent lenni a hegyen. Bíztunk abban, hogy Szilárd tudja, mit csinál. Legnagyobb nehézség, hogy innentől kezdve egyetlen jelet sem kaptunk a jeladójától. Ez volt az utolsó pont, amikor tudtuk, hogy mi van vele. Másnap reggelre sem ért vissza a négyes táborba.”

„Elébe küldtünk két serpát, hogy várják, de Szilárd nem érkezett meg. Ezek már ma, csütörtök reggeli események, és az előreküldött segítség szép lassan így vált mentőprojektté. Most itt tartunk.”

Forrás: nso.hu