Suhajda Szilárd: „A végső szót mindig a hegy mondja ki”

(Tavaly októberben készített hosszabb interjút Suhajda Szilárddal a Csupasport és a Nemzeti Sport hegymászásszakírója, Vincze Szabolcs. A beszélgetés során szóba kerültek a korai mászóemlékek, életveszélyes helyzetek, a K2 és a Lhoce sikeres megmászása, a befejezetlen expedíciók, az Everestre készülés és természetesen a család is. A magyar hegymászó május végén a világ legmagasabb hegyén tűnt el, keresését szombaton befejezettnek nyilvánították.)

Emlékszik az első, hegyhez köthető emlékére?
Kisgyerekkoromban egy családi nyaraláson az Oszolyon túráztunk, Csobánka fölött, én meg nagyapám kenderkötelén ereszkedtem le az egyik sziklafalról szüleim legnagyobb örömére. A természet szeretete már gyerekként meghatározó volt az életemben, a hegyek mindig is elbűvöltek. Volt bennem kalandvágy, általános iskolában többször jártam vándortáborban, és szerettem a sportos kihívásokat, a kettő a hegymászásban találkozott – mondta Suhajda Szilárd.

Ezeket a kihívásokat más sportágakban is kereste?
Korábban kipróbáltam az úszást, a kosárlabdát, a vízilabdát és az asztaliteniszt is. A versenykerékpározás ma is fontos részét képezi a felkészülésemnek, egy időben amatőr versenyeken is indultam. Ugyanakkor nem vagyok versenyző típus. Szeretem a Duna-kanyar klasszikus útvonalait, de gyakran a téli időszakban is görgőre teszem a bringát. A hegyek szeretete megmaradt, inspirált, hogy egyre többet és magasabbra másszak, ezzel párhuzamosan pedig faltam a hegymászó-irodalmat Benedek Istvántól Reinhold Messneren át Zsigmondy Emilig, mindent, amit itthon fel lehetett lelni és sikerült beszerezni, később már angol nyelven is. És persze emellett figyelemmel követtem a magyar hegymászás aktuális eseményeit.

Mikor vált komolyabbá a hobbija?
Már kétezer óta jártam a hegyeket, aktív túrákat tettünk a Kárpátokban, tehát volt már némi rutinom. De ha az első alpesi élményemet kellene említenem, kétezerhetet mondanám, amikor egy baráti körrel feljutottunk a Mont Blanc csúcsára Franciaországban, akkor jártam először négyezer méter fölött. Illetve volt még egy fontos mérföldkő az életemben, egy-két évvel később Ausztriában, a Gesäuse Nemzeti Parkban lavinabalesetet szenvedtünk Kosztán Csaba barátommal, akivel a 2369 méter magas Hochtor csúcsára igyekeztünk. Sok minden közrejátszott ebben, egyrészt rosszkor voltunk rossz helyen, de az is, hogy nem törődtünk az előrejelzésekkel, azt gondoltuk, bármi áron feljutunk, amiért súlyos tanulópénzt fizettünk. Sátrastul elvitt minket a hóár, százötven métert görgetett, és csak kevés híján nem csapott neki minket az első fának, csodával határos módon megúsztuk néhány zúzódással. Az egész erdőt letarolta alattunk a hó. Viszont ahelyett, hogy az eset elvette volna a kedvem a hegymászástól, csak még jobban meghozta.

A lendület egészen a Himalája nyolcezres csúcsaiig vitte?
Ahogy egyre több négyezres hegyre jutottam fel az Alpokban, és miután egyre több könyvet olvastam hegyi kalandokról, ellenállhatatlan vágy alakult ki bennem, hogy látni szeretném a Himalája legendás hegycsúcsait. Annak idején Kiss Jánossal kezdtük el tervezni az első expedíciót, aki ma már hetvenhárom éves, de még mindig aktív sportember.

Kétezertizenkettőben jutottam ki először Ázsiába, ami miatt két évvel korábban feladtam az itthoni munkahelyem – addig angoltanárként dolgoztam Esztergomban –, és Angliába, Brightonba költöztem azzal a határozott céllal, hogy meg tudjam teremteni az expedíció anyagi hátterét.

Mi volt a célja ezen az első expedíción?
A Karakorumba mentünk, Pakisztánba, a Gasherbrum I-hez és II-höz, de nem jártunk sikerrel, amit nehezen emésztettem meg – akkor úgy hittem, ez egy soha vissza nem térő alkalom volt, bár ettől függetlenül életre szóló élmény. Talán éppen emiatt döntöttem úgy, hogy márpedig visszatérek ide, ezért aztán még két évig Angliában maradtam, minden erőmmel túlóráztam és edzettem, így jött össze a pénz a kétezertizennégyes Broad Peak-expedícióra.

Együtt tartottak az azóta szintén több nyolcezrest megmászó Varga Csabával?
Tudtunk egymásról, és ugyanazt a logisztikát használtuk ugyanannál az ügynökségnél, de nem ismertük egymást előtte, kint találkoztunk először. Az expedíció sikeres volt, feljutottunk a nyolcezer-ötvenegy méter magas csúcsra. Szintén meghatározó élmény volt, hogy az egész szezonban díszpáholyból gyönyörködhettem a szomszédos K2-ben, ami teljesen rabul ejtett. Beleszerettem, és már akkor tudtam, hogy vissza szeretnék jönni, és próbára akarom tenni magam a „Hegyek hegyén”.

Hányszor próbálta?
A következő évben visszajöttünk Csabával. A hármas táborig, nagyjából hétezer-négyszáz méterig jutottunk, ahol eltöltöttünk két éjszakát a szörnyű viharban. Egyébként ez volt az a tábor, amelyet a következő évben elvitt egy lavina. Viszont abban a szezonban sem mi, sem senki más nem jutott fel a csúcsra, de ez nem vette el a kedvem, a következő évben újra a K2-n voltam, akkor már Klein Dáviddal.

Vele sok szép expedíción vettek részt együtt. Hogyan állt össze az önök kettőse?
Már kétezertizenháromtól másztunk együtt Dáviddal, eredetileg Ács Zoltán hívta fel rám a figyelmét, mert úgy látta, az internetes naplóim alapján hasonlóképpen gondolkodom és közeledem a hegyekhez, mint ő. Így találtunk egymásra, sokat másztunk a Tátrában, és három év után szerveztük meg az első közös expedíciónkat. Hat csodás évig voltunk mászótársak a Dávid által létrehozott csapatban, az Eseményhorizontban: voltunk a K2-n, a Mount Everesten, a Gasherbrum-csoportban és a Dhaulagirin, sok küzdelmes és szép pillanatot éltünk át, összetartottunk jóban-rosszban, beleértve a koronavírus-járvány bizonytalan éveit is. Dávid kiváló hegymászó, rengeteget tanultam tőle, amiért mindig hálás leszek neki.

A legsikeresebb vállalkozásuk a történelmi K2-expedíció volt kétezertizenkilencben. Hogyan emlékszik vissza rá három év távlatából?
Mindenekelőtt úgy, hogy a sikert Dáviddal együtt, közösen értük el, csapatmunkaként tudok rá gondolni, még ha egyedül is voltam a csúcson. Két­ezertizennégytől szinte mindent a K2 határozott meg az életemben, volt két sikertelen próbálkozásom, amikor senki sem jutott fel, de biztosan tudtam, hogy nem fogom feladni. Kétezertizenkilencre már tapasztaltabb voltam, jól ismertem az útvonalat a hármas táborig, tökéletesen fel voltunk készülve, szerencsénk volt a jó körülmények miatt, de a sikerhez kellett az a megszállottság is, amivel készültem. Egy élsportoló elszántságával, teljes odaadással készültem, tényleg minden ennek rendeltem alá. Nekem sohasem volt fontos, hogy minél több nyolcezresre jussak fel, kifejezetten a K2 volt a célom. A nyolcezer-hatszáztizenegy méteres csúcs sikeres elérése után úgy éreztem, hogy jó esélyem van a legextrémebb magasságok elérésére, hiszen jól éreztem magam a hegyen, ez önbizalmat adott, és reális célnak éreztem, hogy legközelebb a Mount Everesttel próbálkozzak.

A sikeres K2-mászás után akadt, aki megkérdőjelezte a sikerét, majd amikor ez nem jött be neki, az oxigén nélküli mászást próbálta kétségbe vonni, azt is sikertelenül. Hogyan viselte?
Nagyon furcsa és váratlan helyzet volt, mert miközben itthon sok helyen történelmi sikerként emlegették a mászást, és megszámlálhatatlan elismerést kaptam, ezzel párhuzamosan egyszer csak jött egy támadás, amire nem voltam felkészülve, és amely teljesen felfoghatatlannak és megmagyarázhatatlannak tűnt a számomra.

A K2 palack nélküli megmászása akkora eredmény volt, hogy egyesek nem akarták elhinni, hogy sikerülhetett nekünk. Ez önmagában kicsit sem zavart volna, de a nyilvános meghurcolás iszonyatos volt.

Összetörtem, a mai napig fájó pont, aminek a feldolgozása még most is tart. A legszörnyűbb mégis az volt az egészben, ahogy láttam a környezetemet, a családomat és a barátokat szenvedni emiatt. Továbbra is igyekeztem a hegyekre és az újabb felkészülésre koncentrálni, de szomorúsággal töltött el, hogy a megérdemelt öröm helyett ilyen méltatlan és igazságtalan támadás célpontjává váltam. Úgy tűnik, ha az ember a figyelem középpontjába kerül egy kiemelkedő sikerrel, az irigyekre is fel kell készülnie. Nehéz volt. Nehezebb, mint a csúcsot elérni.

Miért döntöttek idén úgy Klein Dáviddal, hogy külön folytatják?
Rengeteg célja van neki is és nekem is, ugyanakkor az időnk nem végtelen, és egyre bonyolultabbnak érződött közös nevezőre hozni az elképzeléseinket. Nem volt könnyű a döntés, amelyet hosszas és nehéz beszélgetések előztek meg, de úgy határoztunk, hogy mindenki a saját dolgára összpontosít a továbbiakban. Dávid kiváló hegymászó, barátként tekintek rá, és bízom benne, ha nem is expedíciós keretek között, de lesznek még közös mászásaink a jövőben.

Úgy készül fel egy expedícióra, mint egy profi sportoló a világversenyre. Ez mindig így volt?
Már kétezertíz előtt is, amikor az Alpokba jártam, fontosnak tartottam az edzésmunkát, amihez hozzájárult például az amatőr versenykerékpározás is. Már az első expedíciómra is tudatosan készültem. Véleményem szerint, ha valaki ilyen magasságokat tűz ki célul, akkor egyrészt alapfeltétel, hogy legyen meg hozzá a szükséges technikai képzettsége, és képes legyen önálló hegymászóként is döntéseket hozni, másrészt elengedhetetlen a fizikai és mentális felkészülés. Ha ezt nem tenném meg, felelőtlenség lenne elindulnom a Himalájába. Hamar kiderült, hogy szerencsés alkatom van, ugyan alföldi, békéscsabai születésű vagyok, de jó adottságaim vannak a magashegyeken, jól alkalmazkodom a magassághoz. Ettől függetlenül rengeteg erőfeszítést jelent, hogy a mindennapos edzésmunkával fejlesszem a keringési rendszeremet és tüdőkapacitásomat. Expedíciós hegymászóként egy versenysportoló fegyelmezettségére van szükség a hatékony felkészüléshez, ez sokszor sajnos azt is jelenti, hogy az örömmászás háttérbe szorul. Egyedül edzek, de nagyon szigorú tudok lenni magammal, magasra teszem a lécet, és nagy elvárásaim vannak.

Idén a Lhocéra már úgy ment, hogy a vele szomszédos Everest lebegett a szeme előtt?
Igen, bár végül örültem, hogy egyáltalán el tudtam indulni Nepálba, hiszen a koronavírus és a háború alaposan megnehezítette a szervezést. Amikor egyértelművé vált, hogy idén nem mehetek az Everestre, a Kancsendzöngával is kacérkodtam, de korán elvetettem, mert megtudtam, hogy más magyar sporttársam is készül oda, én viszont teljesen független akartam lenni a hegyen, az Everest mellett magasodó Lhoce pedig logikus választásnak tűnt. Egyrészt, hogy felfrissítsem az emlékeimet az útvonalról, másrészt, hogy ráhangoljon a következő évre, és kellőképpen magas is: 8516 méter.

Mindenképpen egy magas nyolcezrest akart megmászni?
Egyértelműen igen! A Big Five-projekt keretében mondjuk nincs is más választásom, sőt éppen ez a lényeg: a legmagasabbak. Bár az őszi expedíciót követően kevés időm volt, olyan eredményesen sikerült felkészülnöm, hogy lényegében biztos voltam a sikerben, tudtam, hogy rajtam nem múlhat, ha egyszer lehetőségem lesz elindulni a csúcs felé. Persze a végső szót mindig a hegy mondja ki, de idén szerencsém volt az időjárással és a körülményekkel, ráadásul két akklimatizációs kör elég volt, így az első adandó alkalommal fel tudtam jutni a csúcsra. Továbbá növeli a siker értékét, hogy mennyire jól éreztem magam végig, és mennyire hatékonyan tudtam mozogni a legnagyobb magasságokban is, ráadásul teljesen egyedül, mindenkitől függetlenül: ezt legalább akkora sikerként könyvelem el, mint magát a csúcs elérését. A sok száz emberből ketten voltunk, akik valóban „tisztán” másztak.

Öt éve már járt az Everesten Klein Dáviddal, jövőre azonban egyedül tér vissza. Furcsa lesz?
Mondanám, hogy igen, de az idei tavasz után talán mégsem lesz annyira más, egyszerűen újra egyedül leszek. A hegymászásra, illetve magára a mászósportra páros, illetve csapatsportként tekintek, mert úgy az igazi. Az adja a szépségét, ha az ember össze van kötve a partnerével, ami nyilvánvalóan sokat hozzáad az élményhez. Az olyan népszerű nyolcezres hegyeken, mint a Mount Everest, hátrány, hogy sokan vannak, ugyanakkor előnye is van, mert ott a nyomvonal és a fix kötelek, ami egy önálló, egyedül mozgó mászónak jól járhatóvá teszi ezeket az utakat.

És én is tanultam az öt évvel ezelőtti esetből, kemény lecke volt, amikor gyomorrontás miatt kellett abbahagynom az expedíciót. Idén kifejezetten ügyeltem arra, hogy mindent magam végezzek, én olvasszak havat, nem mentem be a magaslati közösségi sátrakba, és még az alaptáborban is távolságtartó voltam, egy korty teát sem fogadtam el senkitől.

Ha a sikeres Lhoce-mászást nézem, kifejezetten hatékonynak éreztem magam egyedül. Hasonló stratégiát tervezek most is, a déli oldalról mennék, a nyeregig ismerem az útvonalat. Tudom, mi kell a sikerhez, tudom, milyen munkát kell beleraknom, és mit kell tennem a hegyen, csak azt remélem, hogy egyáltalán meg tudom valósítani az expedíciót. Sajnos az Everest a legdrágább hegy. Most, hogy negyvenéves lettem, úgy érzem, az expedíciós hegymászó-pályafutásomban az elkövetkező őt-tíz év lesz a leginkább meghatározó, a legtöbbet most tudom kihozni a testemből.

Ez teljes embert igénylő tevékenység. A családja ön mellett áll?
Szerencsés vagyok, mert a feleségem, Timi nagyon támogat, rengeteget segít a kommunikációban az expedíciók előtt, alatt és után, nélküle aligha érnék el ilyen eredményeket. Négy éve megszületett a kisfiunk, Soma, ő teljesen megváltoztatta az életünket, de érdekes módon a mászáshoz való hozzáállásomat nem, mert azelőtt is óvatos voltam. Sőt, ahelyett hogy visszafogna, hogy már családos ember vagyok, inkább erőt ad, mert ha már ilyen hosszú időre távol vagyok tőlük, még jobban ki akarom használni az időt, még keményebben oda fogom tenni magam.

Nemcsak ott akarok lenni a hegyen, eltölteni a világ végén két hónapot, hanem minden erőmmel eredményre, sikerre törekszem. Annyi időt és energiát beleteszek az expedíciókba, a felkészülésbe, hogy mára úgy érzem, sikertelenség esetén nem kárpótolna maga az élmény, bármennyire nagyszerű is ott lenni egy ilyen mesebeli, lenyűgözően szép és grandiózus természeti környezetben.

Szeretem a hegyeket, és nyilvánvalóan szeretek ott lenni is, de nagy elvárásaim vannak magammal szemben. Sőt, egyre nagyobbak.

(Megjelent 2022 októberében a Nemzeti Sport Sportkrém mellékletében.)