Kovács Attila, a leggyorsabb magyar sprinter, aki világbajnoki döntőbe jutott

Emlékszik az első magyar bajnoki címére?
Még szekszárdiként szereztem 1981-ben. Előtte futottam 10.41 másodperces junior országos csúcsot, megnyertem a juniorbajnokságot, aztán a felnőttbajnokságot is – de csak azért, mert egy héttel korábban rendezték az Európa-kupát, és az esélyesek, például Nagy István, sokat futottak már egyéniben és váltóban, én pedig hoztam a formámat. Csupán három évvel azután, hogy elkezdtem atletizálni – mesélte Kovács Attila a Nemzeti Sportnak.

Miért a sprintet választotta?
Nyilván mindenki azt állítja, hogy az ő versenyszáma a legjobb – én is meg vagyok győződve róla, hogy a száz méter a legjobb! Az én véleményemet megerősíti, hogy futottam olimpián és világbajnoki döntőben is, és mondhatom, semmi sem közelíti meg azt a figyelmet, amely a száz métert övezi. Én nem tartom olyan fergeteges és hatalmas eredménynek, amit elértem, most mégis itt ülök önnel szemben – nem biztos, hogy így lenne, ha más versenyszámban lettem volna annak idején világbajnoki negyedik.

A kétszáz méterre miért nem feküdt rá? Hiszen volt benne fantázia, a mai napig ön tartja az országos csúcsot.
Amikor 1983-ban Pestre költöztem, rögtön jeleztem, hogy kétszáz métert csak akkor futok, ha kedvem lesz hozzá, és egyáltalán nem készülök rá, az edzőm pedig beleegyezett. Nekem a kétszáz csak kiegészítő volt – bár utólag nagyon bánom, hogy azt gondoltam, nem olyan nagy presztízsű versenyszám, mint a száz, mert jobb eredményeket lehetett volna benne elérni.

Szeretett edzeni?
Nehéz kérdés egy élsportolónak, aki az edzések kilencven százalékán beledöglik a munkába, és talán tíz százalék lehet, amit tényleg élvez. Ha az ember pulzusa egy fél délutánon át kétszáz körül van, és össze-vissza van már savasodva, nehéz élvezetről beszélni.

Mi változott meg azután, hogy Újpestre került?
Olyan volt, mint amikor a szavannán van egy oroszlán, ő a király, és nem bántja senki, de miután átmegy egy másik területre, hirtelen tizenkét másik oroszlánnal találja szembe magát, s rendesen megtépik. Iszonyatosan kemény csoportba kerültem, nehezen dolgoztam fel a váltást, az elején sokat botladoztam, mert ott már kiütköztek a hiányosságaim. Az Újpestben csupa bajnok, csúcstartó volt, veretes múlttal: a gátas Bakos Gyuri, aki akkor már vébédöntős volt, Újhelyi Sanyi, Menczer Guszti, Takács István, Nagy István, Babály László, Simon Balla István.

Hogyan emlékszik az 1984-es olimpiára, amelyen a magyar sportolók nem vehettek részt?
Nagyon sajnáltam, már a formaruhám is megvolt, és egész évben Los Angeles járt a fejemben. Helyette a Barátság-versenyre mentünk, amelyen ezüstérmet nyertem. Viszont a Budapest Nagydíjra eljött szinte a teljes olimpiai mezőny, élén Carl Lewisszal, aki mögött második lettem – legyőztem a negyedikként befutó Ben Johnsont! –, ami azt jelenti, hogy döntős lehettem volna a Los Angeles-i olimpián is.

Hogyan maradt meg önben az 1987-es világbajnoki döntő?
Még megemlíteném az 1986-os Európa-bajnoki döntőt – érdekes tapasztalat volt, hogy a középdöntőből éppen becsúszó NDK-s versenyzők a döntő előtt eltűntek az orvosi szobában, majd csak úgy hasítottak. Na de a világbajnokság: felemelő érzés volt a világ nyolc leggyorsabb embere közé kerülni! Velem együtt három fehér ember futott abban a döntőben, de akadt, akinek szerintem akkor nem volt ott a helye. Olaszországban nagyon szeretik manipulálni a futamokat, és Pierfrancesco Pavonit mindenáron be akarták juttatni a döntőbe, hihetetlenül könnyű ágat kapott, majd a fináléban eljátszott egy sérülést, mert úgy tudott a legjobban kijönni belőle, mint hogy utcahosszal kikapjon mindenkitől. De én nagyon büszke voltam, hogy ott lehetek. Ben Johnson egyébként kiugrott, én meg elkövettem azt az amatőr hibát, hogy egy pillanatra elengedtem a futást, na, azt nem lett volna szabad, kicsit rontott a történeten.

A teljes interjú megjelent a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 10-i lapszámában, és elolvashatják a Nemzeti Sport Online-on, IDE KATTINTVA!