Tavaly nem ért célba, idén harmadik lett az egyik legkeményebb Spartan Ultrán

Elégtételt jelent a bronzérem?

Rengeteget dolgoztam ezért az eredményért – mondta Szalóki Tímea, aki az 55 kilométeres, 3500 méter szinttel és 60 akadállyal megfűszerezett franciaországi Morzine Spartan Ultrán harmadik helyen ért célba 13:43:42-es idővel. – Az egész évet erre a versenyre építettem fel, úgy készültem, hogy most legyek csúcsformában. Nem érdekelt, hogy éppen esik a hó, jégeső van, esetleg orkánerejű szél fúj, minidig kimentem edzeni.

Az lebegett a szemem előtt, hogy mindenképpen vissza kell vágnom a Morzine Ultrának a tavalyi történésekért. Vissza kellett mennem, befejezetlen ügy volt.

Mi történt tavaly?

Kicsúsztam a szintidőből.

Említette, hogy a felkészülését erre a versenyre építette fel, ennek fontos lépcsőfoka volt a szlovén Ultra Trail Vipava Valley terepfutóverseny.

Kemény verseny volt, jelentős szintemelkedéssel. Tavaly például megfagytak a banánok a magaslati frissítőpontokon, valamint hatalmas szél fújt. Emlékszem, voltak olyan fiúk, akik négykézláb mentek el mellettem. Idén a hatvan kilométeres távra neveztem, a verseny hetében szokás szerint elmentem a masszőrömhöz, aki bogarat ültetett a fülembe. Azt mondta, fogytam tizenkét kilót, soha nem voltam még ilyen jó formában, sokat gyorsult a tempóm, mentálisan erős vagyok, így mikor sikerülne a hosszabb táv, ha nem most?! Nem akartam a száz kilométeresre nevezni, mondván, annyi autóval is sok, nemhogy futva… Addig aszfalton maratoni táv, terepen harminchét kilométer volt a legtöbb, amit megtettem, igaz, akadálypályán volt már hatvan kilométer is.

A helyszínen döntöttem el, hogy benevezek a százasra, majd a borítékon láttam, hogy az valójában száztizenöt…

Készülődés közben kezdtem gondolkozni, hogy mi lesz velem a száztizenöt kilométeres pályán, ráadásul ötezer méter szinttel fűszerezve… A rajtban elképesztő hangulat fogadott, beüzemeltem a fejlámpát és elindultam. Húsz kilométernél aztán begörcsölt a hasam, ám nem foglalkoztam vele, majd később jött egy mély hullámvölgy, amikor csukódott le a szemem. Nyolcvan kilométerig eljutottam, aztán elkezdtem hallucinálni, de a mérhetetlen enerváltság ellenére is beértem a célba. Büszke vagyok a teljesítésre.

Sokak szerint a Morzine-ben rendezett Spartan az egyik legnehezebb Európában. Ön is így véli?

Egyértelműen az andorrai és a morzine-i lévő pálya a legnehezebb, a legkeményebb. Az elején magammal küzdöttem, hogy le tudjam vetkőzni a tavalyi negatív emléket, el kellett hessegetnem a rossz gondolatokat. Túlságosan is ráfeszültem az akadályokra, pláne azokra, amelyek alapesetben simán mennek. Mivel sokat fogytam, ezért gyorsabb lettem, ám az erőm valamelyest csökkent, ezt meg is éreztem egy-két akadálynál. Mondjuk a súlyfelhúzás vagy a kőgolyócipelés sokkal nehezebb volt.

Ezúttal mi volt a legnehezebb kihívás?

Az, hogy mentálisan legyőzzem saját magam. Előzetesen a dobogót tűztem ki magam elé, ám amikor megláttam a rajt előtt a mezőnyt, már a teljesítés volt az elsődleges. A legjobb spanyol vagy olasz versenyzők voltak ott mellettem, nehéz volt elképzelni, hogy ebben benne van a top három. Ám ekkor úgy voltam vele, nem érdekel, hogyan, de be kell érnem a célba. Tudtam, hogy kemény menet lesz, ezért volt nálam néhány fájdalomcsillapító.

Mikor tudatosult, hogy ebből dobogós hely is lehet?

Az órámon láttam a barátnőm által küldött üzenetet, és írta, hogy negyedik vagyok. Alig hittem el, ekkor mindent beleadtam, hogy utolérjem a harmadikat.

Aztán csak meglett a bronzérem, bár az egyik ellenfélen eléggé felhúzta magát…

Ez kényes téma. Az a probléma, hogy a logisztika miatt két-három akadályt egy helyre raktak le, és én pont láttam, hogy egy lány a zsákcipelést direkt kihagyta. Elképesztően üvöltöttem. Ez nem az önkéntesek hibája, ha lett volna még kettő azon a helyszínen, akkor észreveszik. Mondta mellettem egy másik lány, hogy ő is látta a csalást. Ekkor a harmadik helyen voltam, és nem az érdekelt, hogy második vagy harmadik leszek-e, itt az elv és a becsület sérült. Következett egy lejtős rész, amiben általában én elég jó vagyok, ha ott utolértem volna… Talán mindenkinek jobb, hogy nem értem be.

Ekkor nyolc órája voltam már a pályán, hajtott az adrenalin, ideges és feszült voltam. És akkor próbáljam magam kontrollálni, amikor ilyen csalást látok.

Igazából a negyedik helyezettet sajnálom, aki szimpatikus, teljes mértékben a Spartan szellemiségét képviselő lány lett. Megérdemelte volna, hogy felálljon a dobogóra. Az első helyezett nagyon sírt az eredményhirdetéskor, azt mondta, ez az első dobogós helyezése, és mivel nekem ez volt az első sikeres teljesítésem Morzine-ben, így én is zokogtam. Megérte keményen dolgozni, jó érzéssel tölt el, hogy beérett a munka gyümölcse.