A kígyó sem tántorította el Tangl Esztert, hatalmas sikert ért el Panamában
– Panamából jelentkezett be: mégis, hogyan került oda?
– Tizenhat esztendővel ezelőtt a férjemmel már voltunk itt, akkor nagyon tetszett az ország – mondta Tangl Eszter, aki 25:33:05-ös idő alatt teljesítette Panamában a 161 kilométeres El Reto Del Indio terepversenyt, ezzel abszolútban első lett és megdöntötte a női pályacsúcsot. – Ráadásul én valódi Latin-Amerika-őrült vagyok, bármelyik országban bármennyi időt el tudnék tölteni, imádom az itteni kultúrát és életvitelt. Most két hétre utaztunk ki a családdal, a verseny pont a kint tartózkodásunk közepén volt, e köré szerveztük az utat. Mindannyian, így a gyerekek és a férjem is élvezi az ittlétet, ők vártak a célban, hétvégén utazunk majd haza. Sok programon vettünk részt, hajókáztunk, strandoltunk és kirándultunk is, de az utolsó napokban túráztunk egy keveset. Csodálatos helyeket láttunk, szeretek itt lenni.
– Hogyan jött az ötlet, hogy Panamában versenyezzen?
– Lajos Dórával a Mátra 115-ön találkoztam, elkezdtünk beszélgetni, én meséltem neki a dél-amerikai utazásinkról, ő pedig a panamai versenyről, amelyet addig már háromszor teljesített. Gyorsan kiderült, hogy mind a ketten imádjuk ezt a térséget és a latin-amerikai életérzést, nekem pedig nagyon tetszettek a versenyről hallottak. Utánanéztem, s úgy voltam vele, mekkora buli lehet átfutni Panamát százhatvanegy kilométeren át. Elsőre beleszerettem, végül minden összejött, így Dóri mellett én is beneveztem. Dórival a verseny előtt és után is jókat programoztunk, ő egy kicsit korábban átutazott Panama egy másik részére. Szóval, végső soron, neki köszönhető, hogy itt vagyok.
– Gyanítom, nem ugyanolyan Magyarországon és a „világ másik felén” versenyezni.
– Budapesten a reptéren mínusz hat Celsius fokban indultunk el, mire ideértünk elképesztő hőség, harminc fok várt minket. Számítottam rá, hogy fejbe ver ez a nagy meleg, így is lett… Éppen ezért öt nappal a verseny rajtja előtt már kiutaztunk az akklimatizáció miatt, úgy kalkuláltam, hogy lesznek problémák az időjárással. Ez sajnos a versenyen is beigazolódott, volt egy pont, ahol kis híján elájultam, szédültem, azt gondoltam vége mindennek. Be tudtam vánszorogni a frissítőpontra, lefektettek, ettem és ittam, majd egy jó húsz percet pihentem. Rendesen fejbecsapott a hőség, de jobban lettem, s ezt követően már minden rendben ment. Bár ezelőtt az éjszaka, a sár és a dzsungel komolyabb kihívást jelentett… Azt mondták, az első húsz-harminc kilométeren nagy lesz a sár, nos, ez eltartott közel nyolcvanig. De ez olyan sár volt, hogy előre nem tudtam, bokáig, térdig vagy combig süllyedek el benne. Közben esett a trópusi eső, és vályúszerű ösvényeken kellett elhaladni. Ott combig belesüllyedtem a sárba, sokszor könyékig bele kellett nyúlni, hogy ki tudjam húzni a lábam. Aztán volt, hogy elvesztettem az egyensúlyom, így támaszkodás közben mindkét kezem teljesen elmerült a sártengerben. És ez közel nyolcvan kilométeren át így ment. Ahol pedig futhatónak tűnt a pálya, ott is figyelni kellett, az eső miatt ugyanis csúszott a technikás terep. A sár komoly kihívás volt mindenki számára. Ez volt életem eddigi legnehezebb trail versenye, nagyon megküzdöttem a célba érésért. Egyébként a szervezők azt mondták, hogy ennyire nehéz még sosem volt ez a verseny korábban, rengeteg csapadék hullott, ami nagyon feláztatta a talajt. A tavalyi abszolút győztes húsz órán belül ért be a célba, én most huszonöt órával nyertem – ez sok mindent elárul. A teljesítési arány is csak ötven százalék volt, a mezőny fele nem ért be a célba.
– Ezeknek fényében még inkább hihetetlen és elképesztő, hogy női pályacsúcsot döntve abszolútban győzött.
– Egyáltalán nem éremért jöttem, csupán azért, hogy élvezzem az ittlétet és tapasztalatot szerezzek. Ráadásul a helyieknek komoly előnyük van ezen az eseményen, ők ismerik az itteni körülményeket. Szóval, a rajtot követően egy nyolc-tíz fős élbollyal mentem, aztán két fiú társaságában hárman egy kicsit elléptünk. Az egyikük cipőt cserélt, levest evett és pihent a ponton, én haladtam tovább, a másikuk pedig eltűnt mellőlem. Abban a tudatban voltam, hogy előttem jár, nyomtam neki, hogy utolérjem, de nyolcvan kilométernél szóltak a szervezők, hogy abszolútban első vagyok. Kiderült, hogy a fiú mosóba ment, én pedig továbbmentem, szóval valójában sosem volt előttem. Félreértés történt, s a nagy tempóval szűk egy órás előnyre tettem szert. Most már tudom, hogy harminchét kilométertől kezdve végig az első helyen voltam, nem is közelített meg senki. Érdekes, de amikor rosszul lettem, mondták, hogy öt kilométerre van mögöttem a második, én pedig először aggódtam, hogy beér, de ezen a pályán öt kilométer egy óránál is több lehet. Szóval, szinte végig vezettem, hatalmas meglepetés volt számomra az abszolút győzelem. Ráadásul női pályacsúcsot futottam, és én vagyok az első hölgy, aki abszolútban győzött ezen az eseményen. Büszke vagyok a teljesítményemre.
– Milyen volt a dzsungelben futni?
– Bevallom, féltem egyedül éjszaka… Találkoztam aranyos madarakkal, de láttam majmokat a fákon, s egy ízben majdnem ráléptem egy hatalmas színes kígyóra. Szépen elcsúszott előttem, én pedig majdnem elájultam… Többször is át kellett kelni egy patakon, kétszer is megkérdeztem, hogy nincs-e krokodil a vízben. Szerencsére nem volt. Aztán a térdig érő sárban többször is láttam valami fekete állatot, nem tudtam eldönteni, hogy vízisikló vagy kígyó. Rengeteg pókot láttam, de olyan hétköznapi állatokkal is találkoztam a verseny során, mint tehén, macska, kutya, tyúk, ló vagy pulyka. Körülbelül összesen a táv felét kellett dzsungelben megtenni, az elején eléggé hosszú volt egyedül a sötétben. Tele vagyok csípésekkel, nagyon viszket mind, de a legrosszabb élmény a színes kígyóval való találkozás volt.
– Ez az eddigi legnagyobb sikere?
– Egyértelműen, pláne úgy, hogy európaiként tudtam ezt elérni. Dacoltam a trópusi elemekkel, a napsütéssel, az esővel, a sárral és sok más dologgal. Nem hiszem, hogy bármelyik másik verseny hoz majd ekkora katarzist a célba érkezéskor, mint ez hozott. A női pályacsúcs pedig még édesebbé teszi ezt a sikert. A célba érkezve nem csak én és a családom sírt, hanem szinte mindenki, aki ott volt, s azt hajtogatták, hogy a nők milyen kemények és erősek. Felemelő érzés volt, hogy mindenki őszintén örül nekem. De be kell vallani, szerencsém is volt, mert van olyan futó, aki ezt gyorsabban is meg tudta volna csinálni, de most nem vett részt az eseményen.
– Ezután az elképesztő győzelem után idehaza milyen kihívások várnak önre?
– Májusban Preska Bálinttal, egy kicsit később pedig Czövek Andrással megyek párosban a Körre, a kettő között pedig lesz egy Ultra-Trail Hungary és egy Mátra 115. Ezeket követően jön egy kis pihenő, majd Héjja Bálinttal és Elblinger Bálinttal az UTMB PTL 300-on leszünk ott. Nem lesz könnyű, de nagyon várom már. A panamai siker hatalmas lendületet adott a folytatásra, remélem ez kitart majd az esztendő hátralévő részében is.
