Olivier Panisnak a kávéban van az ereje

– Autóversenyzőként nem veszélyes ennyi kávét inni?
– Á, dehogy, egyáltalán nem az. Igaz, hogy imádom a kávét, és egy nap kettőt-hármat is megiszok, de ez még nem veszélyes. Egyszerűen szeretem az illatát és persze az ízét is.

– De úgy hallottam, kávéivásban honfitársa, Alain Prost volt a király.
– Eszpresszó terén valóban jobb volt nálam... Ez biztos.

– És mennyire volt jó csapatfőnökként? Ön az ő csapatában versenyzett három évig, az eredmények azonban egyáltalán nem jöttek.
– Tudja, ha az ember versenyző, akkor az egész csapat érte dolgozik. Ha viszont csapatfőnök, akkor épp neki kell dolgoznia a többiekért. Teljesen más gondolkodást igényel, ezért úgy vélem, Alainnek borzalmasan nehéz dolga volt abban az időben. Ahhoz, hogy a csapat eredményesen működjön, tökéletesen kell menedzselni az embereket, az istállót, mindent. Ez nem egyszerű, éppen ezért nem is kritizálom őt, de tényleg kár, hogy így alakult.

– Ön viszont 1996-ban még versenyt nyert a csapat jogelődjénél, a Ligier-nél, két évvel később pedig nulla ponttal zárta az idényt ugyanott. Mi okozta ezt a látványos különbséget?
– Nos, a Ligier-nél Flavio Briatore volt a csapatfőnök, így mi is a Benetton kasztniját használtuk, ehhez jött még hozzá a Honda motorja. Amikor viszont Prost megvette a csapatot, teljesen új autót kellett építenünk, és hát az első év sosem könnyű, de igaz, ami igaz, pocsék autót építettünk. Flavio egész jó kis csapatot hozott össze, de hozzá kell tenni, hogy tényleg sok olyan alkatrészt használtunk, amelyek a Benetton gyárából származtak.

– Az Ön későbbi gyengébb eredményeiben közrejátszott az 1997-es lábtörése is?
– Nem, sőt, úgy vélem, erősebben tértem vissza. Mindössze három hónapot kellett kihagynom, és nagyon keményen dolgoztam. Pszichésen mindenképpen erősebbé váltam, a tempóm pedig ugyanolyan jó maradt.

– Az idei szezon előtt sokan féltették Jenson Buttont, hogy a Lewis Hamilton felségterületének számító McLarenhez igazolt. Ön ugyanezt átélte 2001-ben, amikor a BAR-nál a társtulajdonos Jacques Villeneuve volt a csapattársa. Hogyan kezelik a pilóták az ilyen helyzeteket?
– A hasonlat teljesen helytálló, de szerintem Jenson is úgy gondolkodott, ahogy én tettem: nem szabad félni, egy versenyző tisztában van a saját tehetségével és gyorsaságával. Ilyenkor a lehető legkeményebben dolgozik, hogy a maga oldalára tudja állítani a csapatot. Ez nálam működött, és úgy tűnik, Jenson és Lewis esetében is így van. Mindketten kiváló munkát végeznek, ahogy Jacques és én is tettük. Nagyon tiszteltem őt, és jó volt a kapcsolatunk.

– Az együtt töltött két évük során viszont Jacques mindkét alkalommal Ön előtt végzett a tabellán. Volt, hogy néha elnyomva érezte magát?
– Nem igazán. Ez inkább a balszerencsére vezethető vissza, néha pedig a csapat hibázott: a 2001-es Brazil Nagydíjon például a dobogóért küzdöttem, de Jacques közvetlenül előttem állt ki kereket cserélni, és elég kaotikus állapotok uralkodtak utána. De ilyen a versenyzés. Akkor persze iszonyú dühös voltam, de hát tovább kell lépni az ilyeneken.

– Amikor 1994-ben bemutatkozott a Formula–1-ben, gyanítom, hatalmas volt az öröm a családjában és igazán büszkék voltak Önre.
– Persze, mindenki nagyon boldog volt.

– És akkor is megmaradt az öröm, amikor három versennyel később ketten is életüket vesztették egy ugyanolyan autóban, mint amilyet Ön vezetett?
– Én magam nagyon szomorú voltam, de szerencsére a családom nem hozta ezt szóba. Még csak meg sem említették soha. Még az én balesetem után sem beszéltünk erről, mert pontosan tudták, hogy mennyire eltökélt voltam. Ayrton Senna és Roland Ratzenberger után nagyon letört voltam, de az autóversenyzés egyszerűen a véremben van.

– Tehát egy kicsi félelem sem volt Önben a következő nagydíj előtt?
– Nem, egyáltalán nem voltak ilyen érzéseim.

– Aktív F1-es versenyzőként azt mondta, a futamokon kívül nem volt lehetősége felfedezni Budapestet, és megígérte, hogy amikor kiszáll a sorozatból, két-három napot mindenképp eltölt nálunk a feleségével. Megtörtént?
– Sajnos még nem tudtunk alkalmat keríteni rá, de biztosan fogunk a közeljövőben. De az egyik nagydíjhétvége után néhány dolgot már megnéztünk. Egyszer azonban magammal hozom a gyerekeimet is, és biztosan bejárjuk a várost.

– Összességében mennyire kedveli Magyarországot?
– Imádom. Budapest gyönyörű város, bármikor idejövünk, szívélyes fogadtatásban részesülünk, tehát tényleg imádom.