Az őskáoszból a Szaharába, avagy rókázásra jött a nagy diadal

Forró szél fúj – perzseli az ember bőrét, nyálkahártyáját.

De legalább csend van, Kairó őrült forgataga már csak emlék – mondjuk annak eléggé kalandos.

A helyzet az, hogy a húszmilliós Kairóban közlekedni kábé annyira élvezetes, mint harakirit elkövetni, ugyanis sokan vannak az utakon, nagy ívben tesznek a közlekedési szabályokra, a sávelválasztó vonalat hírből sem ismerik, de ha ismernék, se érdekelné őket. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a legkülönfélébb élmények érik az embert a fővárosban: például a semmiből előtűnik két szamár, valaki kötélen húzza őket, majd rendőrautó fékez előttünk (féklámpa nélkül természetesen), s a platóján a srácok (utóbb kiderül: rabok) vigyorogva mutatják fel összebilincselt kezüket, hogy négysávos úton gondolkodás nélkül átfutó, lefátyolozott nőkről már ne is beszéljünk. Kétféle autó létezik: amelyet már összetörtek itt-ott, vagy amelyet össze fognak.

S ha ez még nem lenne elég, sofőrünk szinte sokkot kap, amikor az egyik teherautóról lerepül egy öklömnyi kő, és bamm! berobbantja a bal első ablakot, amely atomjaira hullik – üvegcserepek záporoznak az ölünkbe, hajunkba.

Szerencsére ez még a reptérről befelé menet történik, úgyhogy van idő kijavítani (igaz, a brit kolléga vállát utóbb szemöldökcsipesszel meg kell műtenem), mert az Fáraó-rali hat napja alatt kissé szeles (és nagyon poros) lenne így közlekedni.

A Szahara azonban békés. Csend van, amilyet csak akkor tapasztalni, ha távol, nagyon távol vagyunk a városoktól (350 kilométer pont elég), s fúj a szél, ami becsapós, mert az ember nem érzi a szomjúságot, viszont cserébe pillanatok alatt kiszárad, ha nincs észnél.

Ezek a fiúk azonban nagyrészt ismerik a „sivatag trükkjeit", hiszen a fél életüket itt töltik – autóban, motoron, kamionban.

A rajt a gizai piramisok előtt a cukormáz (ezek a hatalmas építmények minden alkalommal lenyűgözik az embert, s most még az új miniszterelnök is eljön, ami akkora felbolydulást kelt, mintha követ dobnának egy hangyabolyba), ám a töltelék, vagyis az első szakasz jó néhány versenyzőnek megfekszi a gyomrát.

A vk-éllovas Kalifa al-Mutajvej azonban csak a rajt előtt küzd gyomorproblémákkal, utána úgy elveri a mezőnyt, mint szódás a lovát, vagy hogy stílszerűek legyünk, mint rendőr a tevéjét.

A riválisok a pálya szélén küszködnek különféle nyavalyákkal: a kétszeres Dakar-győztes Jean-Louis Schlesser töltésgondok miatt vesztegel fél órát egy homokhegy aljában, Borisz Gadaszin kezében eltörik a váltókar, úgyhogy kénytelen visszafordulni a szervizcsapathoz, amely egy kulccsal helyettesíti az alkatrészt, a román Costel Casuneanu az első dűnesorban kénytelen ásni bemelegítésnek, és még a magyar licenccel versenyző, rutinos Miroslav Zapletalnak is meg kell állnia, hogy leengedje a gumikat a mély homokban.

Eközben al-Mutajvej, aki először versenyez Egyiptomban, feledve a reggeli rókázást úgy megy át a szakaszon, mint kés a vajon, s a végén azt mondja, a titka mindössze annyi, hogy nyitva tartja a szemét. Ha csak ennyi lenne...

A motorosok közül Joan Barreda üli meg a legjobban a paripáját, s miközben négyen küzdenek a világbajnoki ezüstért, ő szerez lépéselőnyt a versenyben a többiekkel szemben.

Ám ez még csak a kezdet.