Egy ország, amelynek hetven százaléka sivatag. Egy ország, amelyben az autók kilencven százaléka fehér (vagy ezüst), mert az elnöknek ez a kedvenc színe. Egy ország, amelyben fehér márványból (előbbi okokból), valamint arany betűből és csillagból (ez a fő díszítőelem) Dunát lehetne rekeszteni.
Joan „Nani” Roma, kétszeres Dakar-győztes: |
A fentieknek köszönhetően a városok (legalábbis az a kettő, amit eddig láttak a versenyzők) letisztultak – és kissé sterilek. Az emberek ellenben nagyon segítőkészek, melegszívűek és barátságosak, kedvesen fogadják az idegent, hát még ha autóversenyző! A gyerekek sivalkodnak, ők a világon mindenhol egyformák, így amikor az amuli fő téren a verseny tiszteletére leterítenek több száz kézzel készített vörösben, sárgában és feketében pompázó szőnyeget, bukfenceznek, cigánykerekeznek, birkóznak. Pont, mint otthon. Ja, és szelfiznek, de elképesztő lelkesedéssel.
A nemzeti sport a futball, a lóverseny és a sólymászat, de most a tereprali is fókuszba került – bár nem láttak még ilyet, már most imádják.
Nem is csoda, hiszen mindenhol ez „jön szembe”.
A repülőtéren hatalmas felirat hirdeti, hogy itt bizony verseny lesz, nem is akármilyen – az első nemzetközi tereprali az ország történetében. Ezzel vannak tele az óriásplakátok, a buszmegállók fényreklámjai, hatalmas, világító betűk hirdetik a viadalt az amuli szökőkutakon, de még a szálláson az ágynemű is „versenyes" – dűnék, kisautók, a viadal logója. És a Dakar-győztes induló Joan „Nani" Roma már most valóságos hős, pedig még egy métert sem tett meg a gyári Minivel, és valójában az a Dakar rali is olyan távolinak tűnik, nem is igazán tudják, mi fán terem. De mindenki arról beszél, hát biztos valami „nagy dolog".
Elképesztő mennyiségű önkéntes dolgozik egyébként, minden csapatnak van egy „sajátja" – ő gondoskodik róla, hogy mindenhol időben ott legyünk, ha akarunk, ha nem. Rendőri felvezetéssel halad a kisbusz a városon keresztül a hoteltől a szervizparkig, onnan az étteremhez és vissza, nincs nehéz dolga, mert az utak majdnem teljesen üresek, hiszen jön az elnök, emiatt minden lezárva.
Rettentő sok munka van ebben az egészben – minden precízen, pontosan kitalálva, s hogy sportszakmailag is minden rendben legyen, arra a kétszeres Dakar-győztes Jean-Louis Schlesser és a Dakar-sikerrel szintén büszkélkedő René Metge a garancia. Utóbbi jelölte ki a pályákat, úgyhogy az ő nevét lehet majd kötőszóként használni a cifrább káromkodások közben.
A mezőny egyetlen magyar párosa Szalay Balázs és Bunkoczi László pályafutása során a 34 országban versenyzett eddig, Türkmenisztán a 35., s ez tényleg nagyon új. Az Opel-páros egyelőre annyit tud a Karakum-sivatagról, amit az interneten talált (az nem túl sok), no meg amit a repülőből látott – utóbbi alapján Amul környékén lankás dűnesorok vannak, azok az alattomos fajták, amelyek sosem érnek véget. Tevefű teszi őket még izgalmasabbá, ami alatt kőkemény a homok – és ha nem figyel az ember, rettentően meg tudja ütni rajta a kocsi alját.
Ez azonban még a jövő zenéje, vagyis a keddé, mert hétfőn még csak az adminisztratív és technikai ellenőrzésen esett át a mezőny, valamint részt vett a kötelező eligazításon, és az esti, belvárosi felvonuláson és rajtceremónián.
„A terepraliban a felfedezés, az ismeretlen tájak megismerése a legizgalmasabb, úgyhogy nagyon várom az előttünk álló öt napot – mondta Szalay Balázs. – Az idén januárban Bolívia is új volt számunkra, de ott már jártak mások, úgyhogy tudtuk, mire számíthatunk, itt még erre sem alapozhatunk. Most már nagyon közel a rajt, úgyhogy bennünk van a verseny előtti izgalom, s a kíváncsiság, hogy milyen lesz az előttünk álló öt nap. Tudom, hogy minket óvnak vele, de azt egy kicsit sajnálom, hogy nem engednek minket egy kicsit közelebb a helyiekhez, vagy őket a versenyhez.”
Hétfőre egy 247 kilométeres szelektív szakaszt jelöltek ki a szervezők Amul és Ikkiuzak Plain között – a mezőny egyúttal belekóstol a türkmén sivatag rejtelmeibe. A versenyzők remélik, nem akad a torkukon a falat.