Született: 1984. augusztus 8., Himesháza |
Sportága: autóversenyzés, túraautózás |
Csapata: BRC Hyundai N Lukoil Squadra Corse |
Autója: Hyundai i30 TCR |
Saját versenycsapata: M1RA |
Kiemelkedő eredményei: túraautó-világkupa-győztes (2019), túraautó-világbajnoki ezüstérmes (2017) a túraautó-világbajnokság privát győztese (2012, 2015), a SEAT Európa-kupa bajnoka (2009), 2x magyar bajnok (2006 – Suzuki Swift-kupa, 2007 – Renault Clio-kupa) |
Himesháza szülöttje – hirdeti a falutábla mögött egy nagyobbacska felirat, a fotón pedig Michelisz Norbert guggol az autója előtt azon az emlékezetes malajziai vasárnap este (éjszaka), amikor a magyar autósport legnagyobb sikerét aratta, s a túraautó világkupa királyává koronázták.
Az aprócska baranyai falu gyönyörű dombok között fekszik, az odavezető kacskaringós út ralipályának is beillene, az ősz elképesztő fantáziával és sárga, narancs, piros, barna színekkel festi meg a fákat, bokrokat – zöldet már csak elvétve látni, kérlelhetetlenül vége a nyárnak. De Michelisz éppen ezt szereti: a pulcsis időjárást, amikor még nem kell kabát, de már nincs hőség.
1017 ember lakja a falut, ahol a szemerkélő esőben csendesen telik a szerda délelőtt, a lakók (már akik otthon vannak) takaros házaikba húzódnak, de azért az „idegen autók” érkezése előcsalogatja őket – ki-kikukucskálnak.
És akkor azt látják, hogy a falu büszkesége, aki miatt az utóbbi egy évtizedben mindenki beleásta magát a túraautózás rejtelmeibe, az előtt a szelfifal előtt fotózkodik, amelynek az I-betűje „ő maga” – a világbajnoki serleggel.
***************
– Amikor a világ másik végén, mondjuk Malajziában versenyez, eszébe jut néha, honnan hova jutott?
– Gyakran. Hiszen nekem annak idején még Budapest is olyan távolinak tűnt, kis túlzással akkor jártam ott először, amikor tesztelni mentem a Hungaroringre. Az, hogy ebből a kis faluból sikerült kilépnem az autósport nemzetközi színpadára és ott sikert elérni, talán még inkább felértékeli az egész történetet. A legtöbben csak négy-öt éve ismernek, s talán nem is tudják, honnan, milyen messziről indultam – mondja Michelisz Norbert, akiről ma már mindenki tudja, hogy szimulátorversenyzőként kezdte a pályafutását.
Vincze Ottó: Időutazás 1995-be a Fradi első BL-meccsén két gólt szerző közönségkedvenccel |
Lőrincz Tamás és a Bajnokok Reggelije: Őzgerinc és karfiolfül |
Bayern München-sorozat: Vissza az európai trónra |
Los Angeles Lakers: Út a csúcsra – sosem tapasztalt körülmények között |
Wladyslaw Kozakiewicz: Moszkva rúdugró olimpiai bajnoka, aki beintett a rendszernek |
Ansu Fati: Felnő Messiék mellé a Barca új csillaga? |
Görbicz Anita: A BL ezermestere |
Hosszú Kávé: dr. Hangody László, a sportolók „védőszentje” |
– Ez a szilárd alap, a biztos gyökerek segítenek megőrizni a józan eszét, amikor ezrek skandálják a nevét a lelátókon?
– Talán. Az elején, vidékiként az is furcsa volt, hogy ilyen sokan vannak, nemhogy még az, mennyire szeretnek. De az itthon szerzett értékek segítenek kezelni a nyomást, és megtalálni a helyes egyensúlyt. Érdekes, hogy bár mára kevesebb időm van találkozni a himesi barátokkal, de évente egyszer-kétszer teremtünk rá alkalmat, és ha hiszi, ha nem, az igazi barátaim még mindig azok a srácok, akik ismertek, mielőtt versenyezni kezdtem.
– Milyen volt itt felnőni?
– Nagyon jó gyerekkorom volt! Nem álltam nagy csínytevő hírében, de azért nem is maradtam ki semmi jóból. Egy zsákutcában nőttem fel, volt ott egy földes út, amin biciklivel el tudtunk menni a halastóhoz, és ott tudtam a nagybátyám által épített csővázas kisautóval is randalírozni. Sokat bújócskáztunk, és két utcabeli barátommal mindig azt játszottuk, hogy egymás után bringáztunk, aki elöl ment, az diktálta a tempót, és aki először letette a lábát, az kiesett.
– Sokszor szöktek el a halastóhoz?
– Nem kellett szökni, a szüleim megbíztak bennem, és teljesen normális volt, hogy a nyári szünetben reggel összebeszéltünk a barátokkal, kitaláltuk az aznapi programot, és csak késő délután mentünk haza. Sokszor vettük az irányt a halastó felé, és gyakran fociztunk.
– Ön és a futball?
– Nem vagyok benne különösebben ügyes, sohasem voltam, de a haverok mind imádták, és mivel ők fociztak, két választásom volt, vagy néztem, vagy játszottam. Az általános iskolai csapatba is bekerültem, meg aztán a falu csapata is leigazolt egy évre, valahol még az igazolásom is meglehet. Középpályán vagy elöl játszottam, éppen ott, ahonnan valaki kiesett. De ne gondolja, hogy nagy hőstetteket vittem véghez: amikor tétre ment a meccs, inkább meghúztam magam a pályán, nehogy elrontsam a többiek játékát...
***************
Ő maga is furcsállja, ahhoz képest, hogy manapság mennyire élvezi a küzdelmet, akkoriban egyáltalán nem érintette meg ez az érzés.
Persze, az ember nem bújhat ki a bőréből, ha társasjátékról, csocsóról vagy kártyáról volt szó, kikészült, ha nem ő nyert. Minél kisebb volt a résztvevők létszáma, minél nagyobb az egyéni felelősség, Michelisz annál jobban szeretett volna nyerni.
Hány meg hány partit lejátszottak a Presszóban a hétvégi diszkó előtt...
A Presszó amúgy ma is az eredeti helyén áll, a falu szívében (nem messze a szelfifaltól egyébként), és Zsuzsi ma is ugyanolyan szívélyesen fogadja az érkezőket, mint akkoriban. „Miért nem szóltatok, hogy jöttök, összekaptam volna magam, hát hogy nézek ki?!” – kérdezi, és a haját igazgatja, majd ragaszkodik hozzá, hogy ha szerepel a fotón, előbb átöltözik. Nem tart sokáig, öt perc múlva már vissza is tér, finom kávét főz, hoz Norbinak diétás kólát, mert azt szereti, és közben nem pletykál, nem árul el régi, szaftos történeteket. Inkább a falakat mutatja, amelyeket a helyi futballcsapat mellett Michelisz fotói díszítenek. A „keménymag” itt szurkol a külföldi futamok alatt, természetes, hogy van a presszóban Michelisz-sarok. (Több is.)
***************
– Egy csocsómeccs?
– Miért ne?! Nem vagyok olyan jó benne, de a kihívást szeretem, középiskolás koromban is mindig részt vettem a csocsóbajnokságon. Hétvégente a diszkó előtt összegyűltünk, kártyáztunk, csocsóztunk, ittunk, báloztunk, aztán mentünk haza.
– Mi volt a kedvenc itala?
– Van egy tizenévesnek kedvence? Ittunk mi mindenfélét: boros kólát, gyümölcsvodkát, cherry-kólát, és ha valaki kicsit menőbb akart lenni, megszédítette az előbbi repertoárt egy gin-tonickal. Visszagondolva, nekem tökéletes kamaszkorom volt: megvolt az a szabadság, ami kellett, ki tudtunk mozdulni, de éppen elég szigorúan fogtak ahhoz, hogy ha hülyeséget csináltam, tudtam, meglesz a következménye.
– Az édesanyja vagy az édesapja volt szigorúbb?
– Mindketten szigorúak voltak, de én apámtól tartottam jobban. Nem volt különösebb oka, szerintem minden fiú valahogy így van ezzel. Sohasem kaptam verést, de például ha rossz jegyet hoztam haza, az nem múlt el következmény nélkül. Szobafogságra ítéltek, és otthon is lehetett érezni a hangulaton – a szüleim ebben a tekintetben kitartóak voltak. Így utólag csodálom őket, mert mostanság magam is látom, milyen nehéz szigorúnak és következetesnek lenni a gyerekekkel, anélkül, hogy elröhögné magát az ember. Szóval az én szüleim jól csinálták.
– Van valami, amiben hasonlít vagy hasonlítani szeretne az édesapjára?
– Nagyon tetszik faternak az a tulajdonsága, hogy mindig elmondja, ha valami tetszik vagy nem tetszik neki – függetlenül attól, hogy haszna vagy kára származik belőle. Emiatt sokan szeretik, és sokan nem, de én becsülöm benne, és igyekszem én is ehhez tartani magam. Vannak persze helyzetek, amikor az ember nem mondhatja el a véleményét, de akkor inkább hallgatok, sohasem mondom az ellenkezőjét annak, amit gondolok.
– Mennyire szabályozott világ az autósport?
– Minél magasabb szinten űzöd, annál inkább. Hiszen ha egy márkát képviselsz, annak az értékrendjét kell követned. És ezt a helyzetet akkor is profiként kell kezelni, ha esetleg a véleményed nem egyezik a munkaadódéval. Szóval van bizonyos szabadságfok, de gyári pilótaként kisebb, mint a pályafutásom elején.
– Ma már mindent tudományos oldalról közelítenek meg az emberek. Mit gondol, ad mentális stabilitást az itt töltött gyerekkor?
– Persze! Biztos vagyok benne, hogy ami húsz-huszonegy éves koráig történik az emberrel, az meghatározza az egész életét. Ha jó az értékrended, fiatal felnőttként sokkal könnyebben helyükre tudod tenni a kudarcokat és a sikereket. A kudarcot persze mindig kicsit nehezebb – a tavalyi bajnoki cím után sem volt könnyű a rosszabbul sikerült évkezdet, de már korántsem érintett meg annyira, mint régebben, mert mostanra tudom, hogy vannak nehéz időszakok, amelyeken túl kell lendülni.
***************
Három férfi tér be a Presszóba, fülig szalad a szájuk Michelisz láttán, és miközben kikérik és gyorsan felhörpintik a méregerős espressót, már érkezik is a kérés: „Norbi, lehet egy közös fotót kérni a kukásautóval?” Hogyne lehetne, jön a válasz, és már helyezkednek is a fiúk a zöld-sárga kezeslábasban a kocsi elé, amikor kiderül, hogy egyikük sem tud szelfizni. Sebaj, segítünk, óriási hálálkodás és nagy mosoly a válasz, aztán már mennek is dolgukra, hiszen az élet nem állhat meg.
A polgármester irodájában kapunk esélyt a nyugodt beszélgetésre (csak a szikvizes srác jön be aláírást kérni, és egyfolytában azt hajtogatja, hogy ezt a főnöke biztosan nem fogja elhinni...), a falat ott is Michelisz-fotók díszítik, no meg a Nemzeti Sport évekkel ezelőtti, kétoldalas riportja Himesházáról és híres szülöttjéről.
***************
– Megváltoztatta a bajnoki cím?
– Nehéz megmondani. Az biztos, hogy az évek során nagyon sokat változtam. A legnagyobb változás az volt, hogy megszülettek a lányaim: előbb Mira, azután Emma. Ilyenkor az ember rájön, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje, hogy meg kell határozni a prioritást, azt, hogy mi a fontos, mi nem. A gyerekek születése előtt rágörcsöltem egy-egy siker- vagy kudarcélményre, amióta ők megvannak, könnyebben elengedem a rossz élményeket. A tavalyi bajnoki cím pedig egy újabb lépcsőfok volt a fejlődésem útján. Azóta azt érzem: élvezem, amit csinálok, felszabadultan létezem.
– Mert most már van rá bizonyíték, hogy meg tudja csinálni?
– Előtte is éreztem, hogy képes vagyok rá, de mindig ott volt bennem, hogy kell a megerősítés. Tavaly óta azonban le van írva fehéren-feketén, hogy sikerült, hogy nyertem – ez csökkentette a nyomást.
A rajongói száma pedig egyre nő: már majdnem száznegyvenezren követik a közösségi oldalán.
A helyén kell kezelni ezt is, mert nem biztos, hogy ezek közül az emberek közül mindenki követi az összes megmozdulásomat. Azt inkább bizonyítéknak érzem a szurkolásra, amikor megtelnek a lelátók a Hungaroringen, amikor az emberek pénzt, időt, energiát áldoznak arra, hogy drukkoljanak. Ez kézzelfoghatóvá teszi nekem a rajongást.
– Ezért van az, hogy egy-egy hungaroringi hétvége után – persze amikor nyitott kapus verseny van, nem úgy, mint most – sokszor még három órával a leintés után is autogramot oszt?
– Ha valaki megveszi a jegyet és elutazik a pályára, az a legkevesebb, hogy három vagy négy órát arra áldozzak, hogy fényképeket írok alá, vagy váltok néhány szót a szurkolókkal. Ennek egyébként van hozzáadott értéke az én teljesítményemhez is.
– Szült irigységet a világkupa-győzelem?
– Nem találkoztam ilyesmivel.
– A mezőnyben sem? Pedig látszólag elég harcias a viszony a versenyzők között.
– Megy az intrikálás a háttérben, de ez talán természetes is, hiszen sok a jó versenyző és kevés a jó versenyzőülés, ami érdekellentétet szül. Ha nyerni akarsz, nyilván a szürke tartományban is meg kell vívni a csatákat, meg kell próbálni a másikat rossz színben feltüntetni. De én nem szeretem ezeket a csatákat, nem szeretem a többieket figyelni, hiszen ha a teljesítmény rendben van, a feladat egy részét már elvégezted. És egyébként fel kell készülni arra, hogy a rivalizálás még nagyobb lesz, hiszen a jelenlegi járványhelyzet miatt az autógyártók is nehezebben áldoznak pénzt a sportra, ami azt jelenti, hogy még kevesebb lesz a jó ülés, még többen pályáznak az enyémre is. De ez is a játék része, el kell fogadni.
– Mennyire érzi biztosnak a helyét a Hyundai-csapatban?
– A bajnoki címmel az én portfolióm értéke is nőtt, de simán megtörténhet, hogy a Hyundai vagy más gyártó jövőre nem indít autót a világkupában, és akkor nekem megint szponzorpénzért kell kuncsorognom.
– Mennyire megy ez jól?
– Ebből a világból érkeztem, szóval ha valaki, én tudom, mennyire nehéz a piacról pénzt szerezni. A legelején a családi kasszát is többször kiürítettük, mert manapság nem elég, ha az ember ügyes, kell az a plusz, amit meglát benned egy cég. Lehet ez a fizimiska vagy az intellektus, de teljes csomaggal kell odaállni a támogató elé. Nekem ez a csomag most a bajnoki címmel már tényleg értékes.
– A családja sohasem ágált az ellen, hogy feltörjék az otthoni kasszát?
– Innen, Himesről nyilván majdnem lehetetlen volt előteremteni azt a nagyságrendet, ami a versenyzéshez kellett. Szülőként is hatalmas lelki teher lehetett, hogy van valamennyi félretett pénze a családnak, és igazságtalan, hogy az egészet egy gyerek kapja. De szerencsére a testvérem nagyon jó fej volt mindig is, amikor összeült a kupaktanács, hogy Norbi versenyzésére kell ennyi meg ennyi pénz, Petra mindig azt mondta: persze, csináljuk. És ez nem mindennapos.
– Hála az égnek a helyzet mára megváltozott, országszerte ismerik a nevét, az arcát. Ki tud menni úgy az utcára, hogy nem ismerjék fel?
– Egyre kevésbé. De az elmúlt két-három évben – és nem tudom, minek tudható be – egyre kevesebben mernek megszólítani. Szerencsére itt, Himesen ez is másképpen van.
– Mikor járt itt a mostani alkalom előtt?
– Néhány napja, vasárnapi ebéden. Lepasszoltuk kicsit a gyerekeket a nagyszülőknek – ott is megy a harc, mindenki stopperrel méri, hol mennyi időt töltenek –, és vasárnap jöttünk értük.
– Szép körforgása az életnek, hogy ők is itt gyerekeskednek.
– Szeretném is, hogy így legyen. Itt sok időt tölthetnek a szabadban, a friss levegőn, itt vannak a nagyszülők, a dédik, akik rajonganak értük és kényeztetik őket. És bár amikor visszakapjuk őket, olyanok, mint a szabadjára engedett „kismajmok”, én szeretem, hogy ugyanazokat a biztos alapokat kapják meg, mint mi, Johannával.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 17-i lapszámában jelent meg.)