MotoGP: a pálya életveszélyes, a verseny folytatódik

A pilóták mindannyian számítottak rá, tudták, hogy huplis lesz az austini pálya – de nem ennyire. Mi, újságírók, tudtuk, hogy a versenyzők panaszkodni fognak – de nem ennyire. És nem ilyen jelzőket, kijelentéseket használva.

„Veszélyes”, „őrület”, „nevetséges”, „ez egy vicc”, „borzasztó”, „rémálom” – csak néhány a péntek este elhangzott jelzőkből a pálya kapcsán. Olyat pedig tényleg ritkán hallani MotoGP-versenyzőktől, hogy féltek motorozás közben az aszfaltcsík egyes pontjain. Most viszont többen is említették ezt.

A legjobban és legobjektívebben talán Pol Espargaró foglalta össze a helyzetet.

„Először is fontos elmondani, hogy mennyire jó itt lenni Amerikában, és az, hogy versenyezhetünk itt. Ez már önmagában nagyon jó azok után, hogy milyen sokat voltunk Európában. Szuper látni az amerikai szurkolókat, nagyon izgatottak, és ez jó. Mindezek mellett, azt gondolom, hogy egy profi bajnokságban vagyunk, így kell, hogy legyen egy minimum szint a pálya minősége, a biztonság, a bukóterek kapcsán. És azt kell mondanunk, hogy ez a pálya nincs a MotoGP-bajnokság szintjén, ez egészen biztos. Először is vannak olyan részek, ahol az aszfalt nagyon rossz. Nem a huplik miatt, hanem mert végig van töredezve, az aszfalt nagyon öreg, rosszul néz ki és a tapadás is rossz. Aztán ott vannak a huplik, és nem tudunk arról beszélni, hogy jobb vagy rosszabb. Nagyon veszélyesek.”

Ami a tapadást illeti, talán ezt ki is emelhetjük a képletből, hiszen ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények, van, aki szerint kimondottan jó, van, aki szerint rossz, és sokan középen helyezkednek el ennek kapcsán. Ez tehát egy „átlagos” jelenség csak, semmiképp sem szélsőséges és veszélyes.

Tényleg nincs megoldás?

„A gond az, hogy erről már vagy százszor beszéltünk a biztonsági tanács ülésein, főként a 2-es, 3-as, 4-es és 10-es kanyarok kapcsán. A hátsó egyenesben. A 18-as kanyarban is van egy nagy pukli. Azt mondják, hogy dolgoznak rajta, újraaszfaltozzák és megoldják a gondot. Valóban, a hátsó egyenesben és a 18-as kanyarban javult a helyzet, de a többi helyen rosszabb, mint 2019-ben volt. Veszélyes” – mondta Valentino Rossi.

Fontos megjegyezni, hogy amikor huplikról beszélnek a versenyzők, nem azt értik alatta, mint általában. Ezek nem azok a huplik, amikre egy-egy autóverseny, főként F1-es futam után panaszkodni szoktak. Itt gyakorlatilag fel van gyűrődve az aszfalt.

Ahogy Jorge Martín fogalmazott szintkülönbségek vannak. Csak éppen túl gyakran és túl nagyok.

Sajnos önmagában az újraaszfaltozás sem tudja megoldani a helyzetet, vagyis csak akkor, ha kb. két-három évente megismételnék. Az igazi probléma ugyanis magával a földdel, a talajjal, egész pontosan a területtel van, amire a pálya épült.

Az Austintól délkeletre található térség talaja nagyon laza szerkezetű anyagból áll. Ez csapadék esetén (amiből bőven akad a hurrikánszezonban) tágul, száraz és meleg időben (amilyen a texasi forró nyár) pedig összehúzódik. Ezen folyamatos tágulás és összehúzódás okán a föld mozog, és minden más is, amit ráépítettek, jelen esetben a Circuit of The Americas.

A már említett repedések Danilo Petrucci szerint akkorák, hogy rendes rések keletkeztek a pályán. „Olyan, mint egy szupermarket parkolója. Vagy egy öreg város. Mint Róma, mondjuk. Sosem láttam még ilyet.”

A különböző aszfaltokon pedig értelemszerűen különböző a tapadás. Az új szakaszon egész jó, vízen még túl jó is, a régin viszont annál rosszabb, ahogy erre Bagnaia is kitért.

„Az új aszfalt nem száradt az eső után és nagyon jól tapadt, a régi gyorsabban száradt, de kisebb volt a tapadás.”

Szerinte egyébként Franco Uncini (korábbi 500-as világbajnok, a sorozat biztonsági felelőse) és azok, akik átvették a pályát, nem hibáztak, mert szabad szemmel nem látható, hogy ekkora a gond. Viszont a jövőben nem jöhetnek ide vissza versenyezni, hacsak nem oldják meg valahogy a dolgot.

A legkritikusabb pont

Egyértelműen a már említett 10-es kanyar. „Azok a huplik nagyon veszélyesek. A 10-es kanyarban mind a két kerék a levegőben van. Veszélyes, mert az új gumi még elég segítséget ad, de a verseny végén, amikor már eleve rosszabb a tapadás, nehéz lesz kezelni” – mondta Álex Rins.

Bagnaia még egy szempontra felhívta a figyelmet. „A 10-es kanyarban, ha esel, négyes fokozatban vagy, és az ilyen típusú kanyarokban a pályán maradsz.”

Ezt a gondolatot nem is folytatnánk... Talán csak annyit hozzá, hogy pénteken a Moto3-as FP1 végén épp ez történt Sergio Garcíával, akinek a bukás után a pálya közepén maradt a motorja. Szerencsére mindenki észnél volt és figyelt.

„A 10-es kanyar valóban a legrosszabb– nagyjából ennyi volt, amivel Jack Miller is egyetértett. – Még nem találtam meg, hogy ott hogyan kéne keresztülmenni. Azt hiszem, ha felszárad a pálya az érintési pontnál is, akkor kicsit jobb lesz. Kevésbé kell majd dönteni a motort, így jobban elnyeli majd az ütést.”

Az ausztrál szerint a pálya nem drámai. Ott vannak a huplik, de mint tudjuk, mindenkinek ott vannak...

„Használni kell a fejed, néhány helyen tartalékolni kell. Egyes helyeken nyomhatod neki, máshol nem. A puklik ott vannak, és valóban nem a legkönnyebb pálya, de csak meg kell találni, hogy hol mész át rajtuk.”

Miller arra is kitért, hogy az egyensúly megtalálásába az is beletartozik, hogy az ütések egy részét a versenyzőnek magának kell elnyelnie.

„Hogy túlságosan veszélyes? Nem gondolom. Csak meg kell értened, hogy mi a helyes megközelítés. És igen, némi óvatossággal kell megközelíteni.”

Bojkott?

Ha ennyire rossz a helyzet, akkor miért nem fognak össze a pilóták és állnak ki egymás mellett, saját magukért? Sajnos az élet már többször bizonyította, hogy amíg nem történik egy nagyobb baleset (és most nem kell feltétlenül tragédiára gondolni), addig mindenki elmegy a falig és még azon túl is. Mindig lesz legalább egy pilóta, aki szerint a helyzet kezelhető. Mindig lesz egyvalaki, aki a „mindenkinek ugyanazok a körülmények” sablonnal jön. Akinek fontos, hogy a verseny folytatódjon, mert jó eredményre számít, mert szereti az adott helyszínt vagy mert egyszerűen csak az ő veszélyérzete máshol van – ha van.

A mostani esetben az a különösen nehéz, hogy a motorsportnak épp egy fekete évét írjuk, ahogy erre Enea Bastianini is kitért. „Azok után, ami történik, hogy három nagyon fiatal gyereket veszítettünk el, idejövünk, és egy tönkrement pályát találunk? Hogy senki nem gondolt erre... Nem tudom, miért nem csináltak valamit, és ez nagyon zavar.”

„Ha szavaznánk a biztonsági tanács ülésén, azt mondanám, hogy ne versenyezzünk” – mondta Aleix Espargaró.

Pecco Bagnaia szerint a bojkott nem lehetséges. „Itt vagyunk. Versenyeznünk kell. Nem tudom... Biztos vagyok benne, néhányan azt mondják majd a biztonsági tanács ülésen, hogy versenyzésre alkalmatlan a pálya. De nyilván lesznek olyanok, akik szerint alkalmas, és így versenyeznünk kell.”

Az olasz furcsa helyzetben van, és egy érdekes kettősségre hívta fel a figyelmet. Ő maga is azon pilóták közé tartozik, aki szerint pálya már kívül van a biztonságos „kereten”, mondja ezt úgy, hogy egy esetleges futamtörlés neki bizony nem jönne jól a bajnokság szempontjából (szemben Fabio Quartararóval), hiszen akkor eggyel kevesebb esélye lenne pontokat faragni a hátrányából.

Mi lesz a versenytávval?

Az aszfaltozott krosszpálya komoly kihívás elé állítja majd a versenyzőket a futamon. Hiszen a cikk írásakor semmi nem utal arra, hogy a hétvége folytatását lemondanák.

Egy-egy kört teljesíteni, az egy történet, egy másik pedig a versenytáv, jelen esetben 20 körön át kerülgetni vagy épp túlélni a huplikat, ahogy ezt Pol Espargaró is lefestette részletesen.

„Az extrém körülmények között mindig is jól éreztem magam. Amikor nagyon huplis, nagyon szeles, nagyon hideg. Egyedül akkor nem, amikor nagyon meleg van. Ma egész jól tudtam kezelni a helyzetet, de a nyakam teljesen kész van. Eléggé fáj, ahogy a hátam is odavan, a csuklóm teljesen elfáradt, és a bal, ami korábban sérült, fáj is. Olyan nagyok az ütések, hogy egy utcai motoron talán tudod kezelni őket, de a MotoGP-motorok nagyon kemények, agresszívek, erősek és nehezek. Az egész testem le van rombolva, úgy érzem magam, mintha egy háromnapos teszt után lennék, pedig csak egy edzést mentem, hiszen reggel vizes volt a pálya, ami nem olyan fárasztó. Örülök, hiszen az eredmény ma nagyon jó volt, de az egész versenytáv...pfff...nehéz lesz. Nagyon nehéz. És nemcsak a huplik miatt, bár nyilván az a legtrükkösebb. De a verseny hosszú, sok az irányváltoztatás, plusz ehhez add hozzá a meleget (30 fok felett van a hőmérséklet) és a páratartalmat, ami nagyobb, mint Malajziában. Sosem hallotok tőlem ilyet, hiszen fizikálisan jó formában vagyok, még szeretem is a nehéz versenyeket, de őszintén szólva négy kör után már nagyon fáradtnak érzem magam. A verseny pedig húsz kör lesz.”

A pénteki napot megnyerő, a pályát kimondottan imádó Marc Márquez is óvatosan fogalmazott a futam kapcsán, hiszen egyelőre ő sem ment hosszabb távokat egyszerre. „Ha fitt vagy, akkor is nehéz jó formában befejezni a futamot, meglátjuk. De legalább a hátsó egyenesben lehet egy kicsit pihenni, ahol újraaszfaltozták. Ma nem éreztem magam valami jól a motoron. Amikor kijöttem a bokszba, akkor láttam, hogy elöl vagyok. Ha csak az érzésre hagyatkoztam volna, akkor azt mondtam volna, hogy nem mentem ma jól. Boldog vagyok az eredményt látva, de nem a teljesítményem és az érzés kapcsán.”

Márquez és a mezőny egyelőre két másodperccel van elmaradva a 2015-ben felállított pályacsúcstól.

Fabio Quartararo 12 kör után sem érezte magát olyan rossz állapotban, mint sokan kevesebbtől. Abban ő is egyet ért, hogy a szezon legnehezebb futama vár rájuk, de ő kevésbé aggódik a táv miatt, ez pedig akár még a győzelmet is meghozhatja számára.

A legnagyobb gond, hogy minden egyes kör más és más, kiszámíthatatlan a motorozás. Elég pár centivel odébb menni, vagy egy-két fokkal jobban vagy épp kevésbé dönteni a motort, a reakció azonnal megváltozik.

És most még nem mentek bolyban, egymás mögött, szélárnyékban.

Csak abban bízhatunk mindannyian, hogy az erős nyilatkozatok ellenére nem lesz semmi probléma a hétvége további részében, és bár Bagnaia szerint a helyzet sokkal rosszabb, mint a 2018-as silverstone-i futamon volt, nem történik majd egy nagyobb baleset, ami után tényleg újra kell majd gondolni a folytatást.

Bár az onboard kamera felvétele még érzékletesebb, ez a videó is jól mutatja, hogy mit élnek át a pilóták körről körre.