MotoGP: Marc Márquez először beszélt balesetéről és az elmúlt hónapokról

A Repsol Honda csapat csütörtök esti közleményéből kiderült, hogy a nyolcszoros világbajnok diplopiája (kettős látás) olyannyira javulóban van, hogy már egy motokrossz edzésen is túl van. Mindezt sikerült teljes titokban tartaniuk, részben annak köszönhetően, hogy az otthonához közeli Lleida mellett található pályán ült motorra.

Végül a Honda teljes motorsport programját bemutató online prezentációt követő „kérdések és válaszok” MotoGP-s szekciójában is részt vett.

–Nehéz időszak van a háta mögött...
–Igen, az elmúlt három hónap elég trükkös volt, a látási probléma sosem könnyű. De az előző hónapban egyre jobb volt már az állapotom. Az enduro motorral történt baleset óta eltelt idő nehéz volt, de az első pillanattól kezdve követem az orvosom tanácsát. Ugyanazét az orvosét, aki 2011-ben is helyrehozta a látásomat, ő Dr. Sánchez Dalmau. Nagyon lassú folyamat volt, de ezt az elejétől tudtunk, hogy így lesz. Ismét az ideg sérült meg, ami azonnal hatással volt az izomra is. Ugyanaz az ideg, ami 2011-ben is megsérült. Az utóbbi hetekben már éreztem a javulást, egy hete már elkezdhettem a kerékpározást, először aszfalton, majd mountain bike-kal is. Majd az eheti kontroll igazolta az érzéseimet, hogy tényleg jobban vagyok, így megkaptam az engedélyt, hogy motorra üljek. Hogy miért a krosszozást választottam? Egyrész, mert ilyen motoron sérültem meg, másrészt mert rendesen igénybe veszi az embert. Koncentrálni kell, ott vannak az ugratások, felfele és lefele is mész, tehát a teljes látástartományra szükséged van.

–Hogyan történt a baleset?
–Normális napnak indult, ezúttal enduro motorozással egy kis pályán, nem messze az otthonomtól. Josep García enduro világbajnok (FIM Enduro2 világbajnok – a szerk.) is ott volt, akivel nagyon jóban vagyunk. 20 perc után végeztünk a pályán, de mondtam, hogy megyek még két kört. Ezután estem el egy jobbos kanyarban. Elég nagy high side volt, bevertem a fejem, de felálltam, és a motorra is visszaültem, végig csináltam az endurós útvonalamat. Hazaértem, lezuhanyoztam, aztán úgy három órával később kezdtem valami furcsát érezni a látásommal, a fejemmel, és azonnal fel is hívtam az orvosomat, aki mondta, hogy ne pánikoljak, várjuk ki, hogy mi történik a következő héten.

–Miért nem mondták el egyből, hogy mi történt?
–Ahogy említettem, az orvosom egyből nyugalomra intett. Az is benne volt a pakliban, hogy egy hét alatt elmúlik az egész, az is normális lett volna. De láttuk, hogy egy héttel később sem javult a helyzet, és ekkor mondtuk el mindenkinek. Az első héten nem mondtuk egyből, mert az orvosom tanácsa is az volt, hogy ne pánikoljak, mert akár magától is gyorsan helyre jöhet. Ha pedig nem, akkor hosszabb időt vesz majd igénybe.

–Ezek után is készül majd terepmotorozással?
–Igen, a terepmotorozás veszélyes, de az is veszélyes, ha egy CBR1000-essel elmész egy kisebb, nem vb-s pályára motorozni, hiszen kisebb a bukótér. Az edzés és a gyakorlás nem hagyható el. A kockázat mindig ott van. Persze ülhetsz a kanapén is, akkor nincs veszély, ott leszel minden versenyen, de ebben az esetben nem leszel a világ legjobbja.

–Mi a következő lépés a szezon előtt?
–A csapatom már dolgozik azon, hogy egy GP-pályán (Montmeló, Valencia, Jerez vagy Portimao), egyedül motorozva is eltöltsünk egy napot egy CBR1000-essel vagy az RCV-vel, amivel tavaly is mentem a karsérülésem után. Szükségem van egy teljes nap motorozásra, hogy dönteni tudjuk a malajziai teszt kapcsán. Először látnunk kell, hogy egy vb-s pályán, nagy tempóval, egy nap motorozás után hogyan érzem magam. Csak akkor akarok menni a tesztre, ha 100%-osan érzem magam.

–Akkor azt kijelenthetjük, hogy ezúttal nem lesz szüksége szemműtétre?
–Az, hogy motorra ülhettem, azt jelenti, hogy úgy tűnik, nem lesz szükség műtétre. Ha motorozom, az azt jelenti, hogy tökéletes a látásom. De ahogy már mondtam, követem az orvosi utasításokat. Tudnunk kell, hogy a pályamotorozás után mi történik. Hogy egy teljes nap után, sok kört megtéve nagy tempó mellett, amikor elfáradok, van gondom vagy nincs. A konzervatív utat választottuk, bízva abban, hogy nem kell majd a műtét, mint 10 éve, és úgy látszik, most sikerült. De ahhoz, hogy kimondjuk, teljesen gyógyult vagyok, még szükségünk van egy-két lépésre.

–Ha már a karját említette, azzal, illetve a vállával most mi a helyzet?
–Nincs mögöttem egy tökéletes téli szezon, az elmúlt három hónapban ugyan sokat dolgoztunk a vállamon, de a látásom volt az elsődleges. A vállam és a karom is jobban van, de alaposan meg kell terveznünk a szezont, hogy ne ismétlődjenek meg a tavalyi dolgok az irritációval, a fájdalommal, mert akkor megint minden csak nehezebbé válik.

–Hogyan viselte lelkileg az elmúlt időszakot?
–Igen...ez volt az egyik legnehezebb időszak a karrierem során. Ez már a negyedik tél zsinórban, amikor sérült vagyok, ráadásul a karommal nagyon sokat szenvedtem, majd, amikor már épp kezdtek jobban alakulni a dolgok, jött az újabb sérülés. Szóval, sosem tudhatjuk, hogy mit hoz az élet. Pozitívnak kell maradni. De az biztos, hogy senkinek sem kívánom ezeket az érzéseket. A sérülésem óta csak egyetlenegy célom volt, hogy ott legyek az első teszten, de legalább az első versenyen. Úgy tűnik, jó úton vagyunk, de ahogy mondtam, először meg kell várni az első pályamotorozást. A látás nem tréfadolog, tudom, hogy követnem kell az orvosi utasításokat. A látással összefüggő sérülés, az nem olyan, amivel játszani lehet, hogy oké, megpróbálom, hátha mégis...vagy tiszta a látásod, vagy nem. Igen vagy nem, nincs átmenet. Az orvosok sem ígértek semmit, hogy egy, három vagy hat hónap alatt jövök helyre. Ők sem tudták. Egy ilyen sérülésnél minden opció az asztalon hever: a műtét, az idő és igen, a lehetőség, hogy soha többet nem motorozhatok. Nehéz, mert nem tudod, hogy mi lesz veled a jövőben.

–Egy olyan embernek, mint Ön is, akinek a motorozás az élete, nagyon nehéz lehetett, hogy nem csinálhatta azt, amit a legjobban szeret. Ezt hogyan viselte?
–Próbáltam elfelejteni a világot, ahogy ezt a social média oldalaimon is láthatták. Igyekeztem normális életet élni a családommal, barátaimmal. Főként az első hetekben nem is akartam arra gondolni, hogy mit csináltam eddig, és mi lesz ezek után. Nyilván nehéz volt, de az első hónapban normálisan élni sem tudtam, nemhogy a motorozásra gondolni. Ha felálltam a kanapéról, szédültem, semmit sem tudtam csinálni.