Évtizedek óta a röplabda szolgálatában áll dr. Holvay Endre

Ifj. Török Ottó, az Önkormányzati Minisztérium sportszakállamtitkára, dr. Kotsis Attiláné, Torma Ágnes, Tatár Mihály, Buzek László, Hóbor Béla, Prohászka László, az MRSZ elnöke, főtitkára és elnökségi tagjai, valamint a sportág további számos legendás alakja vett részt a csütörtöki hivatalos köszöntésen, amelyet dr. Holvay Endre tiszteletére rendeztek. A sportdiplomata – aki több mint negyven évig vezette a Nemzetközi Röplabdaszövetség (FIVB) Játékvezetői Bizottságát – továbbra is jó egészségnek örvend, és örömmel válaszolt kérdéseinkre.

– Melyek pályafutásának legemlékezetesebbek pillanatai?
– 1955-ben lettem tagja a nemzetközi szövetségnek, és egészen 2002-ig, az Argentínában rendezett kongresszusig voltam tagja a testületnek. Kétszer voltam alelnöke a szövetségnek, és hatvanegytől kétezer-kettőig töltöttem be a Játékvezetői Bizottság elnöki tisztét.

– Miért pont önt jelölték 1961-ben a Játékvezetői Bizottság élére?
– Ennek több oka is volt. Egyrészt az ötvenhetes, Budapesten megrendezett kongresszuson előterjesztettem egy javaslatot, miszerint a nemzetközi játékvezetők nem méltók ahhoz, hogy rangos összecsapásokat vezessenek. Addig úgy működött a rendszer, hogy minden ország önkényesen kiválasztotta azt a bírót, akit elég képzettnek talált egy nemzetközi mérkőzés levezetéséhez. Azonban azt vettem észre, hogy ezek a játékvezetők nem hogy rangos meccsvezetéshez, de még hazai összecsapáshoz sem elég jók. Éppen ezért előterjesztettem egy javaslatot, hogy központosítsuk a bíróképzést, és legyenek közös tanfolyamok, amelyeken a játékvezetést oktatjuk. A mostanáig nemzetközi minősítést szerzett 800 sípmesterből 600 az én tanfolyamomon végzett.

– Azt mondta, több indok volt. Mi a másik?
– A röplabda a tokiói olimpián mutatkozott be az ötkarikás játékokon, ám a nemzetközi szövetség negyvennégyes megalapításakor Afrikából csak Egyiptom, míg Ázsiából egy szervezet sem volt az alapító országok között. A Távol-Keleten ekkor még kilenctagú röplabdát játszottak, míg Európában az amerikai katonák már elterjesztették a hatfős játékot. Ennek következtében viszont mind az afrikai, mind az ázsiai szövetségek háttérbe szorultak az európaiakkal és az amerikaiakkal szemben. Így jutottunk el hatvanegyig, én ekkor már két éve a nemzetközi szövetség alelnöke voltam. A szocialista országok vezetői aggódva jöttek oda, hogy a közelgő olimpia előtt kellene egy japán alelnök a szövetségbe. Lemondani persze egyikük sem akart, így én voltam az, aki önként felállt a székéből. Talán ezért is kaphattam meg ugyanazon a kongresszuson a Játékvezetői Bizottság elnöki tisztségét.

– Szabó József, a hazai szövetség elnöke azt mondta beszédében, hogy ön még ma is felhívja őt szinte minden héten, és újabbnál újabb ötletekkel bombázza azzal kapcsolatban, hogyan lehetne Magyarországon ismét felvirágoztatni ezt a – világszerte egyre népszerűbb – sportágat. Elárulna nekünk is egy-két tanácsot?
– Itthon az a legnagyobb baj, hogy a klubok és a vezetőik nem értették meg, hogy utat tévesztettünk. A sport ma már leginkább népszórakoztatás. Az egyesületek nem gondoskodnak arról, hogy legyen közönségük – anélkül pedig nem lesz sem médiaérdeklődés, sem szponzori támogatás. Amíg a csapatok felfogása nem változik, addig sajnos semmi sem fog változni. De a legnagyobb baj az, hogy ha külföldön járok, régi barátaim és kollégáim mindig kérdezik, hogy hol vannak a magyar röplabdázók? Ők még látták játszani Tatár Mihályt vagy Buzek Lászlót, és nem értik, hogy ma miért nem vagyunk a világ élvonalában. Remélem, egyszer sikerül visszakerülnünk.