Keletet is meghódította az Ufa magyar légiósa, Veres Péter

– Sikeres volt Olaszországban, az utolsó két évben nagyon jól játszott mind Montichiariban, mind Veronában. Miért váltott mégis országot?
– El kellett gondolkodnom azon, hogy mi a fontosabb, az eredmények vagy az anyagiak – válaszolta Veres Péter. – Lássuk be, most múltam harmincéves, és én sem fiatalodok. Gondolnom kell a jövőmre és a családomra is. Az előző szezon végén Olaszországból is kaptam remek ajánlatokat, de az oroszoknál az utóbbi években rengeteg pénzt fektettek a röplabdába, így megugrottak az itteni fizetések. Az Ufa kétéves szerződést tett elém, amelyet nem lehetett nem aláírni – én lettem a csapat legjobban kereső játékosa.

– Azért nyilván nem csak az anyagi szempontok játszották a főszerepet a szerződés aláírásakor.
– Furcsa helyzet ez, mert valóban nem csupán ez volt a szempont, de elsősorban mégiscsak a pénz döntött. A lányom most négy és fél éves, és úgy tervezzük a feleségemmel, hogy amikor iskolás lesz, én is hazaköltözöm Magyarországra, hogy a kicsi otthon járhasson suliba. Mindez azt jelenti, hogy maximum három szezonom van arra, hogy megalapozzam a családom jövőjét.

– Szakmailag mindegy is volt, milyen csapathoz kerül?
– Azért ez nem így van. Az Ufánál két olyan edző ül a kispadon, akikkel Olaszországban is együtt dolgoztam – ők garanciát jelentettek számomra arra, hogy itt is minőségi munka fog folyni. Azt lehetett tudni, hogy az orosz bajnokság nagyon erős, a legjobb hét együttes – köztük mi is – nagyon egyforma, bármikor megverheti egymást. Olasz- és Spanyolországban már megmutattam, egyénileg mire vagyok képes – vágytam az új kihívásra még akkor is, ha nem hallottam sok jót Oroszországról.

– Nem félt attól, hogy miként tud alkalmazkodni az új körülményekhez? Mégiscsak nagyon más a kultúra, a nyelv, az emberek mentalitása, és az időjárás is, mint a korábbi országokban, ahol légióskodott.
– Őszintén megmondva tartottam egy kicsit ettől a kalandtól, de szerencsére a legjobb csapathoz kerültem – és ezt nem azért mondom, mert itt játszom. Nézze meg például Mészáros Dömötört, aki Szibériában röplabdázik: ott októberben beköszönt az igazi tél, és áprilisig ki is tart – gyakorlatilag lefedi az egész szezont. Ufa viszonylag délen van, és bár itt is van sok hó, meg nagy hidegek, azért mégsem ugyanaz, mint a kemény szibériai tél az állandó mínusz húsz fok körüli hőmérséklettel. Most erre mondhatná, hogy mit érdekel a hideg, a röplabdát úgyis csarnokban játsszák, de higgye el, rengeteget számít, hogy reggel napsütésre ébredsz, avagy ködre, szakadó hóra és fagyra.

– Melyek voltak a szezon előtt az elvárások, milyen célokkal vágott neki az együttes az idénynek, és ezek a célok mennyit változtak azóta?
– Az elvárások nem változtak, szeretnénk az első négy hely valamelyikét megszerezni. A szezon előtt a vezetőség viszonylag idősebb játékosokat szerződtetett, bízva a rutinjukban – ez egyelőre be is vált, hiszen bár most éppen visszacsúsztunk a hatodik helyre, sokáig ott voltunk a közvetlen élmezőny nyomában. De ez sem sokat számít, mert mint már mondtam, az első hét csapat nagyon egyforma, úgyhogy a rájátszásban bárki kiüthet bárkit – mentálisan fognak eldőlni a találkozók.

– Egyénileg mit vártak öntől azok után, hogy a nyáron egy elég komoly térdműtéten esett át?
– Mivel én vagyok a legjobban fizetett játékos, gondolhatja, hogy milyen elvárásoknak kellett megfelelnem… Az igazat megvallva a szezon eleje rendkívül kemény volt. Augusztus 1-jén kijöttem egy teljesen új helyre, fizikailag eléggé le voltam gyengülve, a nyelvet sem beszéltem, így aztán nem éreztem valami komfortosan magam. A műtött lábam azóta sem tudott teljesen visszaerősödni, hiszen folyamatosan tréningezünk, nincs időm külön foglalkozni vele. A kiérkezésem utáni első hónapban ugyan különedzéseket végeztem, úsztam, erősítettem a lábam, de ez csak arra volt elég, hogy szeptemberre már olyan állapotba kerültem, hogy pályára tudtam lépni – a teljesítményemen viszont meglátszott a műtét nyoma, tudásomnak csak a 60 százalékát tudtam nyújtani.

– Ez nem szúrta a klubvezetők szemét?
– Dehogynem! Szeptemberben az Orosz Kupában léptünk pályára, és az egyik rosszul sikerült mérkőzés után az elnök behívott magához. Megkérdezte, tudom-e, mi a rosszul teljesítő külföldi játékosok sorsa az orosz bajnokságban? A válasz annyi volt, hogy szedhetik a sátorfájukat. Októberben kezdődött a bajnokság, addigra szerencsére viszonylag jó formába tudtam lendülni, és a fogamat összeszorítva igyekeztem a gondjaimat, a bajaimat és a fájdalmaimat a csarnokon kívül hagyni. Ez nagyjából sikerült is, hiszen azóta jól megy a játék, ott vagyok a liga legjobb ütőjátékosai között, az ellenfeleink pedig elsősorban belőlem készülnek. Ennek ellenére még mindig nem vagyok megelégedve magammal, mert tudom, hogy ha százszázalékos lenne a térdem, még jobb játékra lennék képes. Három találkozó van hátra az alapszakaszból, és bízom abban, hogy a rájátszásra sikerül még inkább előrelépnem.

– Az – ön szerint – nem százszázalékos teljesítménye ellenére beválogatták az All Star-gálára. Ezt mekkora elismerésként élte meg?
– Őszinte leszek magával: egyáltalán nem volt nagy elismerés. Persze jó volt ott lenni, meg büszkén őrzöm az emléktálat, amit kaptunk a gálán, de nagyon furcsa volt az egész helyzet. Mint tudja, az oroszok idecsábítottak jó néhány világ- és olimpiai bajnok brazil és amerikai játékost (Giba, Danté Amaral, Lloy Ball, Clayton Stanley, William Priddy, Sean Rooney), és az egész gála rájuk volt felépítve, arról szólt az összes beharangozó, az összes plakát, hogy ők most majd egy csapatban játszanak a legjobb oroszok ellen. Aztán – ahogy az ilyenkor lenni szokott – a nagy sztárok egytől egyig leégtek, nagyon rosszul ment nekik a játék. Akkor pályára küldtek minket, a kvázi „szürke eminenciásokat”, és lám, sokkal jobban szerepeltünk, mint ők. Számomra sokkal fontosabb az éves statisztika, és az, hogy ki mit tud nyújtani egy egész bajnokságon keresztül – az pedig, hogy egy gálameccsen ki mit csinál, majdhogynem jelentéktelen.

– Mennyire sikerült megszoknia az orosz mentalitást, illetve mennyivel fárasztóbb az orosz bajnokság, mint az olasz volt? Gondolok itt elsősorban a sokkal nagyobb távolságokra, és az ezek miatti hosszabb utazásokra.
– Akár hiszi, akár nem, egyáltalán nem fárasztóbb, mint Olaszországban, sőt! Itt már egy-két nappal korábban odarepülünk a következő meccs helyszínére, jut időnk az átállásra, és két edzéslehetőségünk is van az ellenfél csarnokában. Maximum három és fél órás repülőúttal odaérünk a legtávolabbi csapathoz is, míg az olaszoknál nem volt ritka, hogy hét-nyolc órákat is buszoztunk, ami jóval kényelmetlenebb volt. Az edzések sem olyan kemények, mint mondjuk más orosz csapatoknál, amelyek napi kétszer gyakorolnak – mi általában egyszer tréningezünk egy nap, és azon sem kell annyira odatenni magad. A rutinos orosz játékosaink nagy része már belefásult a röplabdázásba, az edzés inkább csak nyűg nekik, mintsem hasznos dolog, így aztán – bár többet várnak tőlünk, mint a hazaiaktól, de – nekünk, légiósoknak sem kell szétszakadnunk. Ez elég pozitív dolog számomra.

– A család hogyan viseli az orosz kalandot?
– Hát a telet nagyon nehezen. Míg Olaszországban szinte bármikor ki lehetett vinni a lányomat egy játszótérre, itt ilyen nincs. Amikor itt vannak a feleségemmel, akkor a szabadidőmben elviszem őket egy plázába, egy játszóházba, vagy valami más, lehetőleg fedett helyre, ami azért nem ugyanaz. Meg hát akárhogy is nézzük, Ufa jóval messzebb van, mint Montichiari volt, de szerencsére ez eddig nem jelentett gondot, hiszen az ősszel a feleségem és a lányom volt itt egy hónapot, majd karácsonykor – a válogatott miatt – én voltam otthon pár hetet, aztán megint ők jöttek ki Ufába.

– Említette, hogy kétéves szerződése van jelenlegi klubjával. Jól játszik, a csapatnak is jól megy – feltételezem, már most kapott ajánlatokat más együttesektől is.
– Igen, már szezon közben is megkerestek máshonnan, de mivel élő szerződésem van, az idény közepén semmiképpen sem akartam váltani. Ha így játszom továbbra is, nagy valószínűséggel Ufában is marasztalni fognak, én pedig jól érzem itt magam. Nyáron lesz időm arra, hogy a műtött lábamat teljesen visszaerősítsem, és akkor jövőre még jobb szezonom lehet. Van még bennem bizonyítási vágy, szeretném Oroszországnak is megmutatni, mit tudok valójában!