FRANCIAORSZÁG–OLASZORSZÁG

A találkozó egy félidő alatt eldőlt (22–3), a házigazdák három célt vittek, David Marty kettőt is. A második félidőben a franciáknál beszállt a cseresor, így kiegyenlítetté vált a mérkőzés, de még ez a szakasz is a házigazdáké volt. A találkozóról sokat elmond, hogy az olaszok is két célt vittek ekkor, de a Marc Andreu, Yannick Jauzion, Alexandre Lapandry trió révén erre hárommal feleltek a franciák, akiknél Morgan Parra 16 pontot rúgott, öt bónuszt és két büntetőt.

Az olaszoknál Carlo del Fava és Pablo Cannavossio juttatta célterületre a labdát, míg rúgójátékosuk, Mirco Bergamasco tíz ponttal – két-két sikeres bónusz, illetve büntető – zárt.

A franciák negyedik mérkőzésüket is megnyerték, az olaszok a harmadikat veszítették el.

Franciaország ezzel a papírforma-győzelemmel elméletben megnyerte a 2010-es kiírást, története során tizenhetedszer (tizenkét Öt Nemzet és öt Hat Nemzet). A franciák március 20-án a hibátlan győztesnek kijáró Grand Slamért mennek csatába az angolok ellen a Stade de France-ban.

Matematikailag még a címvédő íreknek is van esélyük a győzelemre, hiszen papíron pontszámban beérhetik a franciákat. Azonos pontszámnál a jobb pontkülönbség dönt, a franciáké jelenleg +64, az íreké +14. Tehát az íreknek nagyon meg kellene verniük hazai pályán a skótokat, a franciáknak meg nagyon ki kellene kapniuk az angoloktól. Nem túl életszerű egyik sem: a skótok sokkal masszívabbak annál, minthogy beleszaladjanak egy nagy vereségbe, az angoloknak meg nem hogy a nagyarányú sikerre nincs sok esélyük Párizsban, hanem a szimpla győzelemre sem.

SKÓCIA–ANGLIA

Dan Parks két büntetővel és egy droppal vétette észre magát az első félidőben, így a skótok negyvenpercnyi játékot követően hárompontos előnyre tettek szert.
 
Jonny Wilkinson rúgásaival tartották a lépést és a döntetlent a vendégek, a világbajnok rúgójátékos azonban lesérült, s cserét kért a második felvonás elején.

A folytatásban Park a Wilkinsont nemcsak testben, hanem feladatban is váltó Toby Flooddal vívott büntetőpárbajt, ami ugyancsak döntetlennel végződött, ebben a különcsatában 2–2-t mutatott a képzeletbeli eredményjelző.

A két válogatott legutóbb 1989-ban játszott egymással döntetlent, de 1871 óta íródó közös párviadaluk során már a 18.-at könyvelhették el a statisztikusok.

Az angolok így öt ponttal a harmadik, míg az eddig pont nélküli skótok egy ponttal az utolsó helyen állva várják a záró fordulót.

ÍRORSZÁG–WALES

Stephen Jones révén büntetővel kezdte és fejezte be az első játékrészt a vendégegyüttes, amely azonban csupán keretbe foglalta a házigazdák két célját és két értékesített büntetőjét. Az írek iszonyúan keményen védekeztek, zárták le a területeket és fogtak sokszor a szabályos kereteken túl is. A walesieket ez kevésbé zavarta. A vendégek ellenben annyira szerettek volna célközelbe jutni, hogy ez minden erejüket és figyelmüket lekötötte, a védekezésre kevésbé koncentráltak. Könnyű célokat szereztek a házigazdák, előbb Keith Earls, majd Thomas O’Leary révén.
 
A fordulás után Wales megpróbált mezőnyfölényt kiharcolni, közel is jártak a célterülethez – közvetlen gólveszélyig azonban csak egyszer jutottak –, de az íreknek sikerült kivédekezniük, majd egy gyors kontra végén büntetőhöz jutottak, amelyből az ő előnyük nőtt. A 60. percben Earls második célját is bevitte – egy tolongás után elég volt egy gyorsan keresztbevitt labda és egy jó ütemű passz –, eldőlt a mérkőzés. Jegyezzük meg: Earls tizedik válogatottságán már hatodik célját vitte.

Jones negyedik büntetőjét is berúgta – ötből, ami nem rossz teljesítmény –, de az csak a kozmetikázásra volt elég. Ugyanúgy, mint az írek fiatal rúgójának, Jonathan Sextonnak a 77. percben szerzett dropgólja: ezzel javította 4/8-ra rúgási mutatóját, amibe bizony nagy hibák is belefértek, közte a három rontott (!) bónusszal…
Írország tartja a lépést a sorozatban, bár ahhoz, hogy címét megvédje, kell a nagy rivális franciák botlása Olaszország és Anglia ellen, amire igen kevés, hogy azt ne mondjuk, semmi az esély. Az írek így jobb híján a Triple Crownnal vigasztalódhatnak, ami a sorozatban szereplő négy brit együttes különversengésében a győztesnek kijáró elismerés. Tulajdonképpen múltidézés, visszatérés a hőskorba, s azért ez sem rossz.