Selecao, Kemény-legények, Dream Team - a legerősebbek

KÍNAI ASZTALITENISZ-VÁLOGATOTT

A nagy világesemények meghatározó tényezője a sorsolás, azaz, hogy az ember mikor találkozik kínai versenyzővel. A China Openen, a kínai országos bajnokságon azonban nem lehet erre bazírozni...

A sport és azon belül a pingpong hatalma olyan erős Kínában, hogy az 1970-es évek elején a sportágnak köszönhetően konszolidálódott az Egyesült Államok és Kína viszonya, Richard Nixon amerikai elnök látogatása az ún. pingpong-diplomácia sikereként lett elkönyvelve.

Kínában több millió igazolt játékos van, a sportág tömegbázisa hatalmas. Olyannyira, hogy már a különböző sportcentrumok használatáért is meg kell küzdeniük egymással, hiszen a felhasználók száma korlátozott. Természetesen a kínai állam kiemelt szerepet vállal a versenysportban – a sport és a politika összefonódása különösen erős még mindig a szocialista országok esetében – így a versenyzők már gyermekkoruktól kezdve megfelelő körülmények között készülhetnek. A konkurenciaharc elképesztő, a természetes szelekció érvényesül. Aki nem bírja a tempót, kihullik, de helyére több tucat újabb jelentkező akad.

Az utánpótlásképzés egymásra épülő rendszereken alapszik, iskolai, klub és tartományi válogatottakon keresztül vezet az út a nagyválogatottba. Harczi Zsolt és Téglás Péter magyar válogatott edzők szerint egy kínai és egy magyar tízéves között sokkal nagyobb a különbség, mint a kínai és a magyar felnőtt válogatott között, de a képzési különbségekből fakadó hátrányokat nem lehet ledolgozni.

Igen korán elkezdenek játszani, amikor egy európai gyerek még csak ismerkedik a pingponggal, ők már napi két edzésen vesznek részt. A csoportokban egyaránt található balkezes, tollszáras, védő felfogású, szemcsés ütővel játszó stb. játékos, ezért minden stílus ellen tudnak készülni, edzeni.

A kínai Szuper Ligában tíz csapat játszik, oda-visszavágós rendszerben. A legjobbak éves fizetése euróban is százezres tétel, de a szponzorok is húsz-harmincezer eurót fizetnek a csapatoknak mérkőzésenként, amelyeket a kínai TV is közvetít. Ebből a végletekig kompetitív közegből kerülnek ki aztán a felnőtt válogatott tagjai, akiknek egy-egy olimpia vagy világbajnokság megnyerése szinte csak rutinfeladat.  

A kínai asztalitenisz az 1960-as években emelkedett a világ fölé, a férfiak tizenhét, a nők tizennyolc csapatvilágbajnoki címet szereztek azóta. Az egyéni vb-címek hatvan százalékát kínai játékos nyerte a férfiaknál, a nőknél pedig mindössze két alkalommal fordult elő 1971 óta, hogy nem kínai vitte haza az aranyat.

KUBAI ÖKÖLVÍVÓ-VÁLOGATOTT

A kínaiak sikerére alapvető magyarázat lehet a hatalmas tömegbázis és a szorgalmas gyakorlás, de egy olyan ország esete, amely több ökölvívó világ- és olimpiai bajnokot adott, mint az Egyesült Államok vagy Oroszország, már összetettebb.

Mielőtt Fidel Castro hatalomra került volna 1959-ben, az ország ökölvívó élete nem volt jelentős, stílusukat az amerikai profi boksz jegyei határozták meg. A hatvanas években azonban rengeteg kelet-európai edző került Kubába, akiknek segítségével egy teljesen új sportmodellt sikerült kialakítani az országban. A gyermekek tizenkét éves korukig általános képzést kapnak, de a boksz, az atlétika és a baseball már ekkor is kiemelt sportágként van jelen. Innentől kezdve a legtehetségesebbek speciális sportiskolákba kerülnek, és megkezdődik a versenyeztetésük, amelyet az ország legelismertebb szakedzői felügyelnek. Az ökölvívást tekintve Wayaj a végállomás, a bokszolók képzése itt fejeződik be.

A boksz alapjában véve egyéni sportág, Kubában mégis inkább csapatsportként kezelik. A versenyzők együtt nőnek fel, együtt étkeznek, és egymást segítve edzenek. Mindezt persze az állami támogatás teszi lehetővé, az ökölvívó sikerek hátterében komoly politikai célok állnak, a fiatal generációk számára pedig gyakorlatilag a sport jelenti az egyetlen kitörési pontot. Pályájuk végeztével, húsz-harminc év ökölharcon kívül nem sok minden áll az amatőr sportolók háta mögött, így rendszerint a sportágon belül maradva edzőként, sportvezetőként tevékenykednek tovább; a rendszer újratermeli önmagát.   

Kuba 1972-ben, Münchenben szerezte első olimpiai aranyát, azóta további 26 első helyet gyűjtött.  Világversenyeken nem egyedi eset, hogy a kubai válogatott több aranyat nyer, mint a többi nemzet együttvéve, versenyzőik minden súlycsoportban esélyesek a végső győzelemre is, de különösen nehézsúlyban ellenállhatatlan a fölényük. 1972 óta egyedül a pekingi olimpián tudta más nemzet (az orosz Rahim Csahkijev) megszerezni a nehézsúly aranyát – nem számítva persze a '84-es és a '88-as olimpiát, amelyeket Kuba bojkottált. Először Teofilo Stevenson triplázott (1972–80), majd Felix Savón évei következtek (1992–2000), 2004-ben Odlainer Solís diadalmaskodott, míg Pekingben Osmay Acosta „szégyenszemre" csak harmadik lett. 

Az elmúlt tíz világbajnokságon Kuba nyolcszor végzett az éremtábla élén, összteljesítménye 42 arany, 22 ezüst, 21 bronz, átlagteljesítménye tehát 4-2-2; mindezt pedig légies, könnyed, elsősorban virtuóz technikára épülő, de kőkemény bunyóval érik el a kubaiak.

KUBAI BASEBALLVÁLOGATOTT

Képzési rendszerük, hátterük, motivációjuk megegyezik az ökölvívókkal, így azt most nem tárgyalnánk hosszabban, eredményeik pedig hasonlóan lenyűgözőek, sőt, ha lehetséges, még rájuk is vernek egy kört.

A kubai baseballosok számára gyakorlatilag ismeretlen fogalom a bronzérem, 1951 után 2009-ben fordult elő újra, hogy a válogatott nem jutott be egy nemzetközi esemény döntőjébe. Tavaly a World Baseball Classic elnevezésű versenyen – amely nem-hivatalos világbajnokságként is felfogható – szenvedett vereséget 5–0-ra Japántól, a sportág másik nagyhatalmától.  

KENYA, A 3000 MÉTERES AKADÁLYFUTÓ CSAPAT

1968 óta 3000 méter akadályon az összes olimpiai aranyérmet kenyai futó szerezte az 1976-os és az 1980-as játékok kivételével, amelyeket az afrikai ország bojkottált. Éppen ezért a kenyai atléták számára a hazai válogató a legfontosabb esemény a szezonban, és megnyerni is ezt a legnehezebb, hiszen a világversenyeken általában megbeszélt taktikát követnek, olykor a végső sorrendet is megbeszélik egymás között, tehát csapatként, és nem egymás ellen versenyeznek. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy aki képes beverekedni magát a válogatottba, az minimum érmesnek tekintheti magát a közelgő világesemény előtt.

A konkurencia olyan erős, hogy nemcsak a legutóbbi öt olimpián, de korábban sem fordult elő, hogy valaki meg tudta volna védeni címét. A jelenség árnyoldala viszont, hogy sok atléta inkább elhagyja szülőhazáját, lévén a nemzeti csapatba szinte képtelenség bekerülni, és katari vagy bahreini színekben folytatja pályafutását. 

Az atléták legjobb egyéni eredményeit összegző rangsor első huszonöt versenyzőjéből húsz kenyai, vagy kenyai születésű. Eredményességükhöz nemcsak az afrikai közép- és hosszútávfutás hagyományai, hanem az ország magaslati fekvése is nagyban hozzájárul, ideális körülményeket biztosítva a felkészüléshez.

AZ OROSZ MŰVÉSZETEK

A Szergej Gyagilev szervezte első párizsi Orosz Évad keretében, 1909. május 19-én, a Théatre du Chatelet-ben mutatkozott be az Orosz Balett együttes, amely valóságos esztétikai forradalmat indított el, alapjaiban megváltoztatva az európai balettet is. Az új orosz táncnyelv nemcsak ötvözte a klasszikus bizánci, görög, ázsiai, indiai és perzsa motívumokat, hagyományokat, hanem azokat sajátos jellegű új irányban tovább is tudta fejleszteni. Ezt azért fontos megemlíteni, mert erre a mozgáskultúrára és esztétikai szépségre épültek fel a hagyományos orosz sikersportágak is.

Szinkronúszás

A fiatal sportágban jelenleg is érvényben lévő lebonyolítási rend (páros és csapatverseny) a 2000-es olimpián lépett életbe, azóta az orosz hölgyek – Anasztaszija Davidova és Anasztaszija Jermakova vezérletével – egyetlen aranyérmet sem engedtek ki a kezük közül.

Ritmikus gimnasztika

A legnőiesebb sportágban 2000 óta vaskézzel uralkodnak az oroszok – tegyük hozzá, ebben nyilván az erős lobbijuknak is szerepe van, de tény, hogy a legjobb körülmények, a legjobb edzők és a legnagyobb tehetségek egyaránt Oroszországban vannak.

A gúnynevén (az orosz rg nagyasszonyáról, Irina Vinerről) „Vinersztánként" emlegetett, elsősorban az oroszokat és az ukránok kivételével a volt szovjet tagállamokat tömörítő lobbicsoport kritikus esetekben „hátszelet" tud biztosítani, viszont ez csak a világklasszisoknak jár. Világklasszisban viszont nincs hiány: a debreceni vk-viadalon járt orosz küldöttség negyedik számú tornásza, Jana Lukonyina valószínűleg hazáján, Bulgárián, Ukrajnán és Fehéroroszországon kívül minden más országban első számú versenyző lenne. Képzelhetjük a stresszt és a versengést az orosz bajnokságon és kupán...

A Gazprom cég rengeteg pénzt öl a válogatott szponzorálásába, a körülmények összehasonlíthatatlanul jobbak a riválisokéhoz képest. A sztárok pedig az ország legnépszerűbb sportolói között vannak, hatásukra gyerekek ezrei mennek el a tornatermekbe – aztán kezdődhet a kiválasztás, a legjobbak hosszú útja a válogatott edzőközpontjáig. Az oroszok pedig a világ minden tájára „exportálják" az edzőiket – sportdiplomáciai szempontból ez sem rossz stratégia.

„Kiemelkedően jók a körülményeink. Mindent megkapunk, ami a felkészüléshez szükséges, remek a szakmai háttér és az edzői stáb" – mondta Jevgenyija Kanajeva, a regnáló olimpiai és világbajnok.

És ezek az rg-sek már „szerencsések": a Szovjetunió felbomlása előtt még ennél is sokkal nehezebb volt a válogatottba bekerülni...

Páros műkorcsolya és jégtánc

Hagyományos orosz sikersportágak a terítéken: a jégtánc történelme 1976-ig, az innsbrucki olimpiáig nyúlik vissza, az azóta megszerezhető tíz aranyéremből hetet szovjet vagy orosz versenyzők nyakába akasztottak.

A párosok olimpiai versengése során viszont mindössze egy alkalommal fordult elő 1964 óta, hogy ne szovjet, illetve orosz kettős diadalmaskodjon; a vancouveri téli olimpián (2010) a kínai Sen Hszüe, Csao Hung-po párosnak sikerült megtörni a hegemóniát.

Meg kell jegyezni azonban, hogy az orosz dominancia érezhetően csökkent az utóbbi években, a vancouveri olimpián mindössze egy ezüstig (Jevgenyij Pljuscsenko) és egy bronzéremig (Okszana Domnyina, Makszim Sabalin – jégtánc) jutottak műkorcsolyában. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a sikertelen olimpiai szereplés után lemondott posztjáról Leonyid Tyjagacsov, az Orosz Olimpiai Bizottság elnöke. A vancouverinél nagyobb szégyent ritkán kellett megemésztenie a helyi műkorcsolyabarátoknak...

AMERIKAI FÉRFI ÉS NŐI KOSÁRLABDA-VÁLOGATOTT

Az amerikai egyetemi sportélet kiapadhatatlanul ontja magából a tehetségeket, kiemelten igaz ez a kosárlabdára. Nem csoda, hiszen a kanadai-amerikai James Naismith találta fel a sportágat 1891-ben, és látványossága, alacsony eszközigénye miatt az egész országban roppant népszerűségre tett szert, és az ESPN tévécsatorna felmérése szerint a lakosság körében a mai napig a harmadik legnépszerűbb játék az amerikai futball és a baseball mögött

Az amerikai férfi válogatott az egyik legsikeresebb csapat a világon, tizenhat alkalommal vett részt olimpián, minden alkalommal legalább dobogón végzett, tizenháromszor az aranyérmet is megszerezte – tehát történelmi távlatokban is uralják a sportágat.

A Nemzetközi Kosárlabda-szövetség (FIBA) 1989-ben hozott szabálymódosításának köszönhetően a profi sportolók is bekapcsolódhattak a küzdelmekbe, így állhatott össze a barcelonai olimpián az első Dream Team (ezt a csapatot olyan klasszisok alkották, mint Michael Jordan, Erwin Johnson vagy Larry Bird, csak hogy a legnagyobbakat említsük), hogy egy átmeneti visszaesés után helyreállítsa az amerikai dominanciát.

There is no 'I' in team – tartja az amerikai mondás, ami nagyjából annyit tesz, hogy egy csapatsportban nincs helye az egyénieskedésnek.

A 2000-es évek elején, az európai stílusú kosárlabda gyors fejlődésével egy időben, újabb, sosem látott hullámvölgybe került a Dream Team. Az amerikaiaknak be kellett látniuk, hogy már nem elég, ha a nagy tornák előtt szinte ad-hoc módon állítják össze csapatukat, ezért az athéni, csalódást jelentő bronzérem óta hároméves ciklusokban gondolkodva építik fel a válogatottat.

A szisztematikus munka eredményeként a pekingi olimpián újra az első Dream Team-et idézte a többek között Kobe Bryanttel, Le Bron Jamesszel és Dwyane Wade-del felálló amerikai csapat, minden meccsét magabiztosan nyerve szerezte meg az olimpiai aranyat. Manapság sem lehet kérdés, az amerikaiak játsszák a legszebb és leghatékonyabb kosárlabdát a világon, válogatott keretükbe csak az NBA legnagyobb sztárjai tudnak bekerülni.

Igazán nem lehet mondani, hogy a nők elmaradnának a férfi szakág mögött, hiszen 1984 óta mindössze egyszer fordult elő (1992, Barcelona, 3. hely), hogy ne aranyéremmel térjenek haza az olimpiáról, az 1996-os atlantai játékok óta nem találtak legyőzőre, és az elmúlt hat világbajnokságból is négyet nyertek.

A női keret némiképp megújulás előtt áll, hiszen az elmúlt években olyan játékosok fejezték be a kosárlabdát, mint a háromszoros olimpiai bajnok Dawn Staley, a még nála is eredményesebb Teresa Edwards (4 arany), és főként Lisa Leslie, akit nem túlzás minden idők legjobb női játékosának nevezni. A WNBA, az észak-amerikai profi női liga folyamatos fejlődését látva azonban nincs okunk feltételezni, hogy a keret átszervezése az eredményesség rovására megy majd.

FRANCIA FÉRFI KÉZILABDA-VÁLOGATOTT

Az elmúlt évtized meghatározó csapata, amelynek keretébe szinte csak a visszavonuló játékosok megüresedett helyén lehet bekerülni – még Thierry Henry is hiába próbálta felhívni magára Claude Onesta szövetségi kapitány figyelmét az írek ellen...

A francia gárda a regnáló olimpiai, világ- és Európa-bajnok, a franciákon kívül soha egyetlen csapatnak sem sikerült zsinórban begyűjtenie ezt a három címet.

BRAZIL LABDARÚGÓ-VÁLOGATOTT

A legeredményesebb nemzet a világbajnokságok történetében, ötször (1958, 1962, 1970, 1994, 2002) hódította el a legértékesebb futballtrófeát, és az egyetlen olyan válogatott, amely mindegyik vb-n részt vett. Összesített mérlege: 92 meccs – 64 győzelem, 14 döntetlen, 14 vereség.

Nem véletlenül született meg tehát a mondás, amely szerint a futballt ugyan az angolok találták fel, de a brazilok tökéletesítették.

A selecao vb-keretébe roppant nehéz feladat bekerülni, korábban az idősödő, de még mindig nagyon gólerős és az egész ország támogatását élvező Romário is hiába kérlelte sírva Luiz Felipe Scolari szövetségi kapitányt, nem utazhatott a csapattal a 2002-es tornára. Most hasonló sors vár Ronaldóra, Ronaldinhóra és valószínűleg Patóra is, ők nem férnek bele Dunga elképzeléseibe. A borzasztóan erős konkurencia miatt persze a világbajnoki cím közel sem garantált (sőt!), egy viszont biztos: bekerülni a 23 utazó közé sokkal nehezebb, mint aztán megnyerni a tornát.

DÉL-KOREAI ÍJÁSZCSAPAT

Az íjászat hihetetlen precizitást, koncentrációkészséget és rengeteg kitartást, éveken keresztül tartó gyakorlást és mentális tréninget kíván, nem meglepő tehát, hogy az ázsiai ország sportolói alkotnak maradandót ebben a sportágban.

Mivel a hazai olimpiát megelőzően nem rendeztek csapatversenyt íjászatban, így az is látható, hogy a dél-koreai női csapat még veretlen az olimpiák történetében!

MAGYAR FÉRFI VÍZILABDA-VÁLOGATOTT

A felsorolás nem lenne teljes magyar válogatott nélkül, márpedig vízilabdában messze mi vagyunk a legsikeresebb nemzet az olimpiákon szerzett 15 érmünkkel (9-3-3). Rajtunk kívül csak az angoloknak sikerült zsinórban háromszor diadalmaskodniuk, ám az még a sportág hajnalán, 1908 és 1920 között történt. 

Nem kell részrehajlónak lennünk ahhoz, hogy kijelentsük, a magyar vízilabda nemcsak eredményességével, hanem szellemiségével is kiemelkedik a mezőnyből, ötletes, kreatív játékstílusunkat, edzésmódszereinket Ausztráliától az Egyesült Államokig próbálják átvenni.

Kemény Dénes csapata tarolt az előző három olimpián (ez tény, még akkor is, ha a 2004-es athéni döntő óta képtelenek vagyunk legyőzni a szerbeket), és bár túlzás lenne azt állítani, hogy eközben szövetségi kapitányunknak a keret összeállítása volt a legnehezebb feladata, B-válogatottunk is a világ közvetlen élvonalába tartozna, olykor extraklasszis játékosaink is lemaradnak a világeseményekről.

Természetesen szót kell ejtenünk kajak-kenu válogatottunkról is, ám az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a német csapat legalább annyira sikeres, mint a magyar, ráadásul akadnak hagyományosan „lyukas számaink" is, ám különösen a női szakág képviselői egyelőre a világ feje felett lapátolnak.