Hat nemzet csap össze a világbajnokság árnyékában

Nincs ennél szívmelengetőbb érzés, mint ilyen rangos sporteseménnyel búcsúztatni a telet. Aztán már csak egy kicsivel kevesebb mint fél év, és eljő a várva várt világbajnokság. De azért még ne szaladjunk ennyire előre! Tavaly ilyenkor még csak alakulgattak a válogatottak, főleg gondolok itt az irányítókkal igen vígan játszadozó franciákra, illetve az évek óta stagnáló skótokra, valamint a semmit sem nyújtó olaszokra.

AZ OLASZOK

Utóbbiak mintha erre az évre tervezték volna a nagy fiatalítást. Négy, válogatottság nélküli játékost hívtak be, mindet a háromnegyedbe, melynek átlagéletkora 24 év. Igen szimpatikus szám, örömmel tekintek az olasz rögbi jövőjére, ha ez megmarad a következő évekre, bár számomra merész vállalkozásnak tűnik így nekivágni a világbajnokságnak. Merthogy a Hat nemzeten szinte már rendeltetésszerűen a fakanál esélyeseként indulnak, őszre pedig már értelmetlen volna újabb és újabb embereket behívni. Régen volt, mikor mindenki legnagyobb meglepetésére méltó ellenfelei voltak Angliának és Írországnak, képesek voltak legyőzni Franciaországot, és olasz játékos lett a torna legjobbja. Az újabb olasz reneszánszra még várnunk kell a világranglista 14. helyezettjétől.

A SKÓTOK

Ugyanilyen „derűlátással” tekintek a messzi Skóciára. Az angol szakértők meglepetést várnak északi szomszédaiktól – akik meglepően jól teljesítettek tavaly ősszel a tesztidőszakban –, én mégsem fűzök ekkora reményeket a szintén rendre a hatos alsó felében végző skótokhoz. Új-Zélandtól szoros meccsen kaptak ki, az argentinoknak viszont jó sok pontot beraktak, bár szintúgy sokat kaptak. Nem is rossz teljesítmény, a világranglistán régóta a top 10-en kívül vagy annak környékén helyezkedő skótoktól, akik ezen meccseiknek köszönhetően feltornázták magukat a nyolcadik helyig. Az idei tornára szintúgy négy – ebből három tolongásba behívott –, válogatottság nélküli játékossal újítottak. Korukat tekintve mégis inkább tűnnek jövőbeli befektetésnek, mint új csodának, mert közülük a legidősebb is csupán 23 éves. Véleményem szubjektív, azért összeteszem a két kezem, hogy igazuk legyen az angol újságíróknak, és a skótok mutassanak valamit az idei Hat nemzeten.

Időnként szeretek a világranglistára pillantani, mert általában, ha nem a déli nagy hármas uralja a dobogót, mindig valami izgalmas történik. A skótok fölött most sorrendben Franciaország, Wales, Ausztrália, Anglia és Írország áll, az első kettő kiléte meg szinte egyértelmű, le sem írom (hogy Dél-Afrika és Új-Zéland). Félretéve a „wallabyk” egyáltalán nem izgalmas hullámvasútját, valóban izgalmasan néz ki a sorrend. Amióta követem a Hat nemzetet, úgy emlékszem, hogy nem volt még így egymáson és ilyen magasan a – majdnem – hat nemzet. Különösképp érdekessé teszi számomra, hogy elővéve jóstehetségem, ugyanezt a sorrendet képzeltem el magam is. Azt viszont tudni kell, hogy szeretem, amikor nem jönnek be a jóslataim, főleg ha a Hat nemzetről van szó. De maradjunk ennél az elképzelt verziónál.

A FRANCIÁK

A franciák a nyáron ismételten másik két-két nyitót és irányítót vittek délre, az őszre pedig csak egy maradt talpon a négyből. Az őszi tesztek alatt korrekten teljesítettek, bár Argentínától nem kellett volna kikapniuk… Noa Nakaitaci személyében egyetlen játékost hívtak be, akinek nincs szám a címeres mezben töltött percei mellett (viszont már tavaly nyáron túrázott délen), és bár a 31 behívottból 12-nek öt vagy kevesebb válogatottsága van, az őszi tesztek után már megszilárdult csapatként nézek a francia válogatottra. Egy Fidzsi-szigeteki újítás nem lehet melléfogás, illetve a számomra a „kakasokat” szimpatikussá tevő Teddy Thomas pozitív benyomást keltett az őszi mérkőzések alatt. Tavaly matematikailag még esélyesek is voltak a Hat nemzeten, ám később az év folyamán megtartották jó szokásukat, és mintha csak észak Ausztráliája lettek volna, úgy nyújtottak hullámzó teljesítményt.

A WALESIEK

Wales esetében már tavaly is megírtam, hogy nem lehet mindig ugyanabból főzni, és lassacskán már negyedik éve ugyanarra a gerincre próbálják felfűzni a csapatot. Mostanra viszont, hála az égnek, újítottak, méghozzá tízes poszton, amit én mindig is hiányoltam a „sárkányoktól”. Sosem kedveltem Rhys Webbet, sem Dan Biggart, ezért örömmel látom, hogy behívták Gareth Anscombe-ot. Továbbá egy fiatal center, Tyler Morgan, aki mindössze 19 éves, de utánanézve a legénynek, ígéretes tehetségnek tűnik. Remélem, bőven lesz alkalmunk látni a két játékost, és kicsit feldobják a megfásult walesi rögbit. Az ősszel alig kaptak ki Ausztráliától, aztán Új-Zélandot tárt lábakkal fogadták, a Fidzsi-szigeteket néhány ponttal verték meg, viszont Dél-Afrikát is, ami jó pont. Nem is látom értelmét túl sokat magyarázni, hogy miért a harmadik helyre várom őket, az idén is a tavalyit fogják hozni.

AZ ANGOLOK

Sokkal izgalmasabb téma az angol csapatot boncolgatni, amely mostanság mindig a második helyre csúszik. Viszont ezt a lehető legstabilabb és legveszélyesebb játékkal úgy, hogy közben folyamatosan sérülésekkel küszködnek. Ennek ellenére csak a múlt héten az ír B-válogatott ellen kiálló Saxonsból ki tudnék emelni egy teljesen új háromnegyedet, élükön Sam Burgess-szel, akit a Hat nemzet edzőtáborába is behívtak, bár nevezni ide még nem nevezték. Vagy ott van Ashton, Wade, Daly, Slade, illetve az első soros Cowan-Dickie. Sokfelé olvasni is lehetett, hogy ez a Saxons az A-csapat is lehetne. Aztán ott van az azonnali bokaműtéten áteső, az őszi tesztsorozat legjobb játékosa, Ben Morgan. A nemrég térdsérülést szenvedő Owen Farrell, aki emiatt kihagyja az egész tornát, de helyette esélyt kaphat a visszatérő Danny Cipriani. Manu Tuilagi már hónapok óta sérült, talán még felépül az idei tornára. Courtney Lawes, Joe Launchbury, és még sorolhatnám. Teljesen újoncot is csak utóbbi kettő helyére hívtak be. Ez az, ami igazán erőssé teszi az angol válogatottat: olyan játékosbázissal rendelkezik, mint kevés ország. Ennek ellenére rendre lecsúszik mindenről. Második lett tavaly, a nyáron egy-két ponttal kapott ki az All Blackstől, az ősszel ismét tőle és Dél-Afrikától, és mindegyik meccsről győztesként távozhatott volna. Mint numero egyes szerelmemben, rendkívül bízom az idei angol sikerben, amely előtt így a tavasszal csak az ír gárdát látom mint akadályt, hiába volt meg tavaly a Triple Crown. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy – erre nyakamat teszem – az angolok az ő évüknek tekintik 2015-öt, és ezért már a Hat nemzeten meg akarják mutatni, hogy ki az úr a házban, hogy a vébére esélyesként latolgassák őket.

AZ ÍREK

Ám itt van az általam első helyre várt Írország. Tavaly nagyot futott, a Hat nemzet az övé lett, a nyáron semmi nehézség, az ősszel ki sem kapott, pedig volt ott Ausztrália és Dél-Afrika is nála. Úgy tűnik, megtalálta magát, harmadik a világranglistán, nem is meglepő, hogy egyetlen újonc sincs a behívottak között. Brian O’Driscoll hiánya fel sem tűnik, az öregek pedig mégsem annyira öregek. Fiatalításról viszont túlzás volna beszélni, hiszen az elmúlt egy év során behívott, néhány válogatottságot felmutatók is már 23-26 év közöttiek, és ők bizony nincsenek tapasztalat híján. Nem úgy, mint az olaszok, hogy akkor most az egészet lecseréljük, és újat építünk. Az ír módszer a vegyítés, és eddig nagyon is sikerrel jártak. Remélem, megtartják a jó formát, mert akkor igazán ígéretes tornának lehetünk szemtanúi.

Összegezve: az Írország, Anglia, Wales, Franciaország, Skócia, Olaszország sorrendet várom, de legyen úgy, mint tavaly, és ne legyen igazam. Legszívesebben a skót meglepetést nézném meg, és azt, ahogy az általam első négynek várt csapat megtalálja önmagát a világbajnokság láthatárán, és mindenki szépen körbever mindenkit. Hiába vagyok rendíthetetlen angol és walesi szurkoló, jobban örülnék egy végtelenül izgalmas lefolyású, váratlan meglepetésekkel teli Hat nemzetnek, hogy a világbajnokságon már attól eksztázisban legyek, ha csak meglátom, hogy ezek a csapatok ismét megmérkőznek egymással. Hála az égnek, jó eséllyel fognak.