Rendhagyó esemény: kerekesszékesek és rabok börtönmeccse

Angyalföld, szerda reggel, pakolás a kocsinál. Összecsukott kerekesszék és Feleki László-könyv a csomagtartóban, az utasok lassan a helyükön, indulhatunk a zempléni programra. Ahová igyekszünk, alighanem a világ aktuálisan legkülönlegesebb sporteseménye: a Magyar parasport napja alkalmából a Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön parabocciaversenyt rendez a fogvatartottaknak, két meghívott parasportoló részvételével.

A hátul utazó tolókocsi Nagy Vivienhez, a 27 éves, Európa-bajnoki bronzérmes, négyszeres országos bajnok paraboccia-versenyzőhöz tartozik. Kísérőjével, édesapjával az 1912 nyarára elkészült, Szent László úti szecessziós MÁV-tisztviselő házak egyikéből érkezett az autóhoz, speciális csomaggal – a bocciához szükséges versenygolyókat külön tokban, gondosan előkészítve hozta magával. És hogy mit keres a Feleki-kötet nálunk? Valami azt súgta, a sportújságíró-klasszis aforizmagyűjteménye nélkül nem érdemes útra kelni börtönben tartott parabocciaversenyre, és a cikkbe csempészett „magán- és közmondásai” megerősítették sejtésünket.

„Idő kell az értelmi fejlődéshez. Ahogy egy öreg ember mondta, mai eszével nem csúzlizná be Sári néni ablakát” – kanyarodunk rá a nap mottójával az M3-asra, de Gödöllő magasságában, egy váratlan kocsisor előtt fékezve felötlik egy másik Feleki-bölcsesség is: „Úgy kell élnie az embernek, hogy bármelyik pillanatban élve maradhat.” A börtöntúra felvezetéseként Vivien avat be a paraboccia rejtelmeibe. A golyósportok családjába tartozó sportág azért is különleges, mert egyike annak a két paralimpiai sportnak, amelynek nincs megfelelője az ép sportolók által űzött olimpiai programban. Mozgássérültek körében az egyik legnépszerűbb játék, a Béres Dezső, Gyurkota József páros 2004-ből már paralimpiai bronzérmet is hozott Magyarországnak, a mintegy száz versenyzőt érintő kört pedig 2017 óta külön szervezet, a Magyar Paraboccia-szövetség fogja össze. Ennek volt elnöke tavalyig Pavlics Tamás, a sátoraljaújhelyi börtön intézeti sajtóreferense, a szerdai program megálmodója, aki alighanem egyetértene Feleki felvetésével: „Mennyivel nemesebb dolog áldozatot hozni a jövő érdekében, mint szenvedni a múlt miatt?” Még akkor is, ha a jövő sokszor a börtön falai között is bizonytalannak tetszik, elvégre „az ember múltja a legveszélytelenebb, azt mindenki túléli”. A börtön sajtóképviselője azonban pragmatikus ember, régi bölcseletek helyett előzetesen tárgyilagos és pontos leírást küldött a szerdai program hátteréről.

„Az elöregedés hatásai alól az olyan periferiális helyzetben élők sem kivételek, mint a büntetés-végrehajtási intézetekben ítéletüket töltő fogvatartottak, akiknek a korfáján ugyanúgy kimutathatók a folyamatok.”

Ezért alakították ki tavaly az időskorúak tizenkét fős körletrészét, próbálom magyarázni a kocsiban Viviennek és édesapjának a sajtólevélből tanultakat. Egyébként is, már a nagy sportújságíró-előd megmondta, hogy „néha több baj van az örökifjakkal, mint az ifjakkal”, ráadásul abban is van valami, hogy „a legtöbb bűnös megtér, csak még vár egy kicsit”. De mi közük az éltes raboknak a parabocciához? A válasz ott a szokatlan sajtóreferensi tájékoztató folytatásában.

„A kerekesszékesek által űzött paralimpiai sportágat, a parabocciasportot Európában, Kanadában és Ausztráliában nem pusztán idegrendszeri eredetű sérült, kerekesszékes sportolók űzik, hanem széken ülve ép nyugdíjasok is, akik esetében a taktikai golyósport az időtöltésen kívül szinten tartó, fejlesztő hatású is. Ezeket az eredményeket kívánja a sátoraljaújhelyi büntetés-végrehajtási intézet is beépíteni saját gyakorlatába az időskorúak körletrészén.”

A büntetés-végrehajtási parasport-­forradalom első jeleként a hivatkozott Pavlics Tamás előzékenyen kisegíti Vivient az autóból a börtön bejáratánál, a programra meghívott másik parasportolót, az Európa-bajnoki 9., szintén többszörös országos bajnok Langauer Katinkát és kísérőjét-édesanyját pedig ő maga hozta el a bv-kocsival Miskolcról. Összeállt hát az alkalmi sportcsapat, és igyekeznünk is kell a belépéssel, hiszen „a jó cselekedet azért sürgős, mert később esetleg már nem lesz rá alkalmunk”. A tolókocsiba ki-bekászálódás során elhangzik egy friss aranyköpés is Katinkától: „Azé a szék, aki beleül.”

„Sohasem gondoltam, hogy egyszer egy rabszállítóban visznek a sátoraljaújhelyi börtönbe” – nevet Vivien, miután átültetnek minket egy másik szolgálati járműbe, amely már az alátükrözős átvizsgálás után bevisz minket az intézmény gyomrába. Persze nem rabszállító ez, de a börtönben minden részlet kalandos gondolatokat ébreszt, főleg odabent, ahol a szigorú és bonyolult beléptetőkapukon túljutva filmekbe illő környezet fogad: a folyosón éppen külső munkáról visszatérő fogvatartottakat motoznak, odafent, a belső ráccsal elzárt emeleti részen egy szürke ruhás rab mossa a padlót, a komótosan mozgó fóka fölül kíváncsian le-lelesve az érdekes látogatókra.

„Tehetséges ember becstelen környezetben is megengedheti magának azt a fényűzést, hogy becsületes maradjon” – ötlik fel a Feleki-mondás, miközben a két sportolónővel együtt bevezetnek minket a mai paraboccia-bemutató helyszínére, a teremben két sorban várakozó fogvatartottak közé (kiderül, az idősebb jelentkezők közül többen megbetegedtek, fiatalokkal kellett pótolni őket). Kezdődik a bemutató, Pavlics Tamás találó hasonlattal magyarázza a jelenlévőknek, hogy a parasport napja olyasmi, mint az anyák napja, csak ilyenkor nem az anyákra, hanem a parasportolókra figyelünk oda jobban. Az óvodai anyák napi ünnepségek hangulatában ezen a ponton szinte elhisszük Felekinek, hogy „a legtöbb felnőtt nem rossz, csak élénk”.

Egyébként itt annyira nem is élénk, eleinte fegyelmezett csendben, már-már megilletődötten hallgatják Vivien és Katinka eligazítását, majd kezdődik a golyózás. A feladat röviden és leegyszerűsítve: a fehér céllabdához minél közelebb dobni a kék és a piros labdákat, lehetőleg közben a másik fél labdáját is arrébb ütve. A lányok bravúrosan játszanak, egy-egy jól sikerült dobás után a rabokból ösztönösen és egyre felszabadultabban tör elő a taps, aztán amikor az egyik labda arrébb perdül, az izgalmakba belefeledkezve a mögöttünk álló őrök is önkéntelenül sziszegik: „Basszus, pedig de szépen ment...” Következnek a fogvatartottak, vegyes párost alkotnak a parasportolókkal, egyre merészebben lendülnek játékba, néha egy-egy fals próbálkozás után egymást is húzzák már: „Tudod, mi zavarhatott meg? A szemüveged...” Amikor Vivien spontán célzási tanácsot ad vetélytársának, csapattársa élből figyelmezteti: „Állj, ő az ellenség!”, a beszólást általános derültség fogadja. „A nevetés is egészséges, nemcsak a sírás” – ismerjük az igazságot, meg azt is, hogy „a bűnbánat egyike a legszebb emberi érzéseknek, csak az előzményeket lehetne elfelejteni...”

Lassan vége a játéknak, a szervezők megköszönik a részvételt, Mester Gábor bv-százados rövid beszédében összegzi a tapasztalatokat: „Ma rádöbbenhettek arra, hogy máshogy is lehet értelmezni ezt a büntetést. Látva a hölgyek elhivatottságát, akaraterejét, talán úgy érezhetik, a leves sem annyira sótlan, a fekhely sem annyira kemény. Mindenkinek van esélye az újrakezdésre.”

Nem maradt más hátra, mint rendes versenyekhez hasonlóan a rövid sajtónyilatkozatok összegyűjtése. Idézzük hát egy-egy kulcsszereplő szavait!

Bökönyszegi Csaba, 53 éves kemecsei elítélt: „Jólesett, hogy eljöttek közénk a hölgyek, és megmutatták, tolószékben is milyen különleges teljesítményre képesek. Igaza van százados úrnak, így valóban nem olyan sótlan már a leves.”

Rostás László, 51 éves debreceni elítélt: „Köszönjük, hogy megtanították nekünk ezt a játékot. Én nem sportoltam sohasem, de örülök, hogy itt lehettem, ez a program változatosságot hozott az életünkbe.”

Langauer Katinka: „Nagyon jól éreztük magunkat a börtönben, nekünk is élmény volt, hogy megismertethettük a rabokkal ezt a sportágat. Én tizenhét éves korom óta űzöm, Lénárt György edzőnek köszönhetem a kezdeteket, aki az első próbadobásom után megkérdezte, nincs-e kedvem pénteken lemenni az edzésre. Azóta jóformán nem telt el hét edzés nélkül.”

Nagy Vivien: „Mielőtt idejöttem, egy barátom azzal lelkesített, milyen jó, hogy valami rendkívüli történik az életemben. Tartottam a naptól, mégiscsak börtönről van szó, de igyekeztem elengedni az előítéleteimet, hogy ne arra gondoljak, ki mit követhetett el. Szerettem volna pozitív élményt szerezni a raboknak, és úgy érzem, sikerült.”

Feleki László: „Nehéz az élet, de ki tud helyette jobbat?”