Népsport: „Skinny” Dewar sikeres gyorstalpalója után jött a váratlan siker

Népszerűsége már volt, ám szervezettsége csak alig-alig a jégkorongnak a múlt század első felében. Témánk szempontjából az a lényeg, hogy Kanada ugyan már indult (és nyert) a világbajnokságokon (ide számították az olimpiákat is), 1920 és 1939 között 11 alkalommal győzött, ám hiába a nemzeti védjegy, egy-egy amatőr csapat lépett jégre.

Ahogy 1934-ben is, amikor a Saskatoon Quakers volt Kanada válogatottja. A legjobb amatőröknek kiírt Allan-kupa második helyezettjeként, ugyanis a győztes Moncton Hawks játékosainak többsége a diadal után azonnal profinak állt.

A Saskatoon, azaz az aktuális kanadai válogatott jóval az olaszországi világbajnokság előtt, már január elején áthajózott Európába, játszottak Svédországban, Berlinben és Prágában, hogy a hónap végén Budapestre érkezzenek. A Nemzeti Sport értékelése szerint produkciójuk az összjátékra épül, a korongot villámgyorsan kezelik és továbbítják, minden helyzetből lőnek. „Lehet tanulni tőlük!” – ez az összegzés.

A január végi két meccsen a magyar válogatott volt az ellenfelük, először 27-én szombaton, úgymond fő műsoridőben, este hétkor. A magyar csapat összeállításának különlegessége volt, hogy legképzettebb játékosa kanadai volt: John „Skinny” Dewar.

A torontói egyetemi hallgató úgy került hozzánk, hogy Európában utazgatott, és a Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) 1933 őszén meghívta, hogy segítse a hokicsapat munkáját. „Valóságos óriás. 195 font nehéz (közel 90 kiló) és 190 centiméter magas. A BKE-ben valószínűleg jobbhátvédet fog játszani, bár nyugodtan lehet szerepeltetni a csapat bármely posztján” – így a Nemzeti Sport, hozzátéve, hogy nem csak a klubban lesznek feladatai, mellette „a magyar válogatott csapat milánói (Európa-bajnoki) sikerének útját kell egyengetnie”.  Azért volt némi naivitás és persze csodavárás a hitben, hogy néhány hónap alatt „a tehetséges magyar anyagból sok jóképességű új játékost fog a kanadai óriás kibányászni”.

Így jött el az első mérkőzés napja. Jól indult, hiszen a Műjégpályára igyekvő nézők már tudhatták, hogy „a prágai páros műkorcsolyázó Európa-bajnokság magyar diadalt hozott. A Rotter Baby, Szollás László világbajnokpár kifutotta rendes formáját, s előadásának tökéletességével, programja klasszikus kidolgozottságával biztosan nyerte az Európa-bajnokságot”.

Aztán hokiban is jött a szenzáció: Magyarország–Kanada 0:0.

A Nemzeti Sport a helyén kezelte az eredményt. Kiemelte, hogy hatalmas siker a döntetlen, de a kanadai csapat péntekről szombatra virradó éjjel utazott, s nem hálókocsiban, a játékosok úgyszólván semmit sem aludtak. Ugyanakkor diadal, hogy „a magyarok ellen egy »fáradt« Kanadának már nem lehet győzni!”.   Az pedig szintén öröm, hogy  „a magyar csapat minden tagja levetkőzte fogyatékosságait, levetkőzte sokszor a primadonnáskodásra hajló, önzősködő stílusát, eggyé forrva, egy akarattal küzdött a becsületért, összedolgozott, egymást segítette”.Ez a megjegyzés azért jelzésértékű volt – általában.

A meccs hajrája a ménk volt, győzhettünk is volna, a mezőny legjobbja pedig a kapusunk, Csák (Hircsák) István (1915–1976) volt. Ekkor már Európa legjobb kapusai között emlegették, nem véletlen, hogy 43 évesen hagyta abba a játékot, akkor is csak azért, mert disszidált. Angliában hunyt el.

A Nemzeti Sport a másnapi visszavágó felkonferálásában megírta, hogy a Saskatoon európai túrája során meccsenként átlagban 6200 néző előtt játszott (nálunk két mérkőzésen összesen 4200 a szám), a profik Kanadában 10-12 ezer dollárt keresnek évente, s hogy a hokisok – akár amatőrök, akár nem – nyáron leginkább rögbiznek vagy baseballt játszanak.

Bírták is a tempót, hiszen vasárnap: Magyarország–Kanada 0:7.

Kipihenték, kialudták magukat a vendégek, „nagy formát játszottak ki”, hírnevükhöz méltón korongoztak, Igaz, a 0:7-hez a játékosaink szerint kellett az is, hogy a magyar játékvezető, Farkas Mátyás rendre elnézze a leseket, s a korongtovábbítást lábbal.

Az sem tett jót a csapatnak, hogy úgymond kísérleti jelleggel több játékost kipróbáltak, köztük ifj. Bethlen István grófot, a korábbi (1921–1931) miniszterelnök, Bethlen István fiát. Ő később a világbajnokságra utazó keretbe is bekerült, hiába, a nevek bűvölete akkor is létezett Viszont Csák ismét remekelt – ha nem ő véd, ki tudja, mennyi a hét.

Mielőtt elutazott volna Milánóba a csapat, történelmi lépésre szánta el magát a sportág. Hivatalosan a BKE képviselte akkoriban Magyarországot jégkorongban Európában, szövetségként lépett fel, ám a BBTE javaslatát elfogadták, támogatva, hogy tagjai legyenek a korcsolyázó-szövetségnek (MOKSz). Ez volt az első lépés az önállósághoz (1942).

Dewar maradt a válogatottnál, sokat segített, de jósnak pocsék volt. A Saskatoonról elmondta, hogy nem igazán jó csapat, meglehet, nem is nyeri meg a világbajnokságot (megnyerte), nekünk pedig esélyünk van legjobb európaiként az Európa-bajnoki címre (Németországé lett). Az viszont valós kívánság volt, hogy a fiúk ne durvuljanak, ne vaduljanak, ne veszítsék el a fejüket a közelharcokban.

A világbajnokságon csoportelsőként jutottunk tovább gólaránnyal (Nagy-Britannia 2:0, Csehszlovákia 0:1), a második fordulóban drámai 0:0-val kezdtünk a házigazda olaszok ellen. Kimondták, hogy nem lehet döntetlen a vége, három eredménytelen hosszabbítást is vezényeltek, de aztán látva, hogy a játékosok lépni sem tudnak, marad(hatot)t a döntetlen. Svájctól kikaptunk ezek után (0:1), s jöhetett volna a rájátszás az elődöntőért, de visszaléptünk – a forrásokból nem derül ki, hogy miért is.

Végül a 6. helyen végeztünk 12 csapat között. Ez jó is, rossz is – nézőpont kérdése. Mindenesetre Csák kapus ismét mennybe ment, 4 meccsen mindössze 2 gólt kapott, arról nem tehetett, hogy elöl a többieknek is csupán 2 gólra futotta – összesen. Európa legjobb kapusa lett – a látottak után kétségtelenül: „Amit ez a fiú produkált, azt még a soviniszta olasz publikum is megtapsolta. Ragyogóbbnál ragyogóbb védéseket mutatott” – értékelt a Nemzeti Sportban Lator László BKE-vezér, majd így folytatta: „Ha nem kell az olaszok ellen belejátszanunk az éjszakába s nem kell a csapatnak fáradtan, idegileg kimerülten s fizikailag is lecsigázva kiállni a svájciak ellen, akkor a svájciakat is legyőzhettük volna.”

A legtöbb dicséretet Dewar kapta, joggal: „A csapat kiváló szereplésében az érdem oroszlánrésze Dewart illeti, akiről a kanadaiak, amerikaiak és európaiak egyaránt a legnagyobb dicséret hangján szóltak, mondván, hogy Dewar nemcsak játékban elsőrangú, de egyben egész Kanada egyik legjobb »coach-man«-je, legjobb jéghokkitanítója is.”

Ám február végén véget ért Dewar vendégeskedése. A BKE ünnepi vacsora keretében búcsúztatta: „Ezüstkulacsot nyújtottak át neki, majd a BKE aranyjelvényét is átadták a meghatott »Skinny«-nek. Ifj. Bethlen István gr. angolul köszöntötte Dewart és a hokkisták begravirozott aláírásával díszített ezüstdobozt adott emlékül neki.”

Az ünnepelt nem hitte, hogy valaha visszajön még hozzánk. „Otthon most újra befognak tanulni az egyetemen, a tanulmányutaknak vége, minél előbb le kell majd vizsgáznom. Ügyvéd akarok lenni”.

Az élet tehát ment tovább – akkor is.