Az elveszett olimpia

„Miközben levegőbe emelkedett a repülő, a gép ablakából észrevettem a Olimpiai Stadiont, amelyben éppen akkor vette kezdetét a megnyitó ünnepség” – idézte fel sportolói pályafutása legfájóbb emlékét, 1956. november 22. délutánját Eef Kamerbeek, a melbourne-i olimpia szerencsétlen kárvallottja. A 22 éves eindhoveni tízpróbázó Hollandia aranyesélyeseként, az ország ünnepelt hőseként készült a páratlan lehetőségre, és három atléta társával együtt már október végén útra kelt Ausztráliába, hogy szokja a helyi körülményeket. További 56 holland versenyző várta otthon az indulást, repülőjeggyel a zsebében, a KLM-től kapott bőröndjeit bepakolva, formaruháját előkészítve számolta vissza a napokat. Aztán november 6-án, a Holland Olimpiai Bizottság rendkívüli közgyűlésén drasztikus fordulatot vettek az események.

Másnap reggel távirat érkezett Ausztráliába, az olimpiai faluba. Wim van Zijll, az előreküldött holland delegáció vezetője vette át, neki jutott a hálátlan feladat, hogy a Hágából kapott üzenetet tolmácsolja az éppen a reggeliző asztalnál ülő négy atlétának. „Borzalmas távirat volt. Miközben vittem a levelet a sportolókhoz, mintha ólomból lett volna a lábam, nehezen vettem erőt magamon, hogy felolvassam nekik” – fogalmaz emlékirataiban a sportvezető. A szöveg kíméletlenül tárgyszerűen, ridegen közölte a versenyzőkkel:

„A Holland Olimpiai Bizottság rendkívüli közgyűlése határozatot hozott a holland olimpiai részvétel visszamondásáról Magyarország miatt STOP Mindenki hagyja el az olimpiai falut STOP Keressenek másik szállást STOP Öltözzenek civil ruhába vegyék le a kitűzőjüket STOP További értesítésért várják meg Paulen november 11-i érkezését a KL 845-ös járattal STOP Töröljenek minden szállásfoglalást de vegyenek ki szobát a Hotel Windsorban Paulennek és Quarlesnek november 15-ig STOP Sajnáljuk kitartást STOP.”

A nyers parancs arculcsapásként érte a kint tartózkodókat, és hiába kérvényezte Eef Kamerbeek, hogy hadd maradjon a helyszínen saját pénzből legalább nézőként, Hágából édesanyja súlyos betegségének hamis hírével hazacsalogatták. Így aztán november 22-én, társai után néhány nappal a tízpróbázó is kénytelen-kelletlen repülőre ült, hogy maga mögött hagyja Melbourne városát és az olimpiai stadionba bevonuló csapatok díszes parádéját.

AMSZTERDAMI PÁRTHÁZOSTROM

Hazánkban ma is alig ismert tény, hogy az 1956-os olimpiát bojkottálta három hagyományos sporthatalom, Hollandia, Spanyolország és Svájc, hogy így tiltakozzon a magyar forradalmat eltipró szovjet katonai beavatkozás ellen. A három nemzet távolmaradásának története bizonyos szempontból különbözik egymástól, más-más indítékok, döntési folyamatok vezettek az elhatározáshoz, ráadásul – mint keretes írásainkból kitűnik – nem is mindhárom szereplő maradt következetes álláspontjához. Politikailag feszült légkörben hangolt a világ Melbourne-re, Nyugat-Európa közvéleményét megrázta a Budapest utcáin dübörgő szovjet tankok híre, a nemzetközi felháborodás hullámai a sportba is be-becsaptak.

Amszterdamban spontán tüntetések kezdődtek november 4-én, az emberek tehetetlen dühe a Holland Kommunista Párt elleni haragba és szovjetellenességbe fordult. Betörték a Pegasus kommunista könyvesbolt kirakatát, megtámadták a kommunista szakszervezet és a baloldali ifjúsági szervezet székházait. Másnap újult erővel folytatódott a tiltakozás, estére már mintegy 30 ezresre duzzadt a tömeg a Dam téren, a televízió által élőben közvetített tüntetésen elénekelték a Wilhelmust, Hollandia himnuszát a szomszédos templom, a Nieuwe Kerk orgonakíséretével. A holland kormány háromperces megemlékezést rendelt el a magyar áldozatok emlékére, a Trouw napilap beszámolója alapján országszerte leállt a munka és a közlekedés:

„A vonatok és a villamosok nem mentek tovább, a titkárnők csendben ültek írógépjeik előtt, több ezer gép némult el hirtelen. Három percig mindenki a vérző Magyarországra gondolt. Egy szabadságszerető ország megindító küzdelmére egy gyilkossal szemben.”

VÉRREL SZENNYEZETT SZOVJET ZÁSZLÓ

Mind erősebb igény mutatkozott arra, hogy Hollandia a sportdiplomácia területén is hallassa a hangját. A Keresztyén Sport Unió és a Holland Katolikus Sportszövetség november 4-én táviratban figyelmeztette a Holland Olimpiai Bizottságot, nem tartja összeegyeztethetőnek a holland becsülettel és az emberi értékrenddel, hogy a közelgő olimpiai játékokon a holland sportolók a vérrel szennyezett szovjet zászló előtt tisztelegjenek.

Összecsengett az üzenet a Holland Kulturális Sportszövetség alábbi levelével: „Felszólítjuk a sportvilágot, hogy adjon hangot felháborodásának a kis magyar nép lerohanása felett, és vonja vissza jelentkezését az olimpiai játékokról. Senki sem engedheti meg magának, hogy a vérrel szennyezett szovjet zászlóval és hordozóival egy helyen tartózkodjon. Az ember nem szolgálhat két úrnak. A mi zászlóink a magyar mártírokért lobognak, akik a mi szabadságunkat is védik.”

Ahhoz, hogy megértsük, mi történt a Holland Olimpiai Bizottság november 6-i rendkívüli gyűlésén, ismernünk kell a szervezet elnökének személyes előéletét is. Linthorst Homan megítélésére árnyékot vetett tisztázatlan második világháborús szerepe. A német megszállás évei után a holland társadalom kíméletlenül megbélyegezte a kollaboránsokat, és a Holland Unió nevű politikai párt egykori társelnökének sohasem sikerült egy- értelműen igazolnia, hogy nem kötött kompromisszumot az elnyomó hatalommal. Az erejével visszaélő szovjet birodalom magyarországi agressziója a szolidaritás szép gesztusa mellett alkalmat kínált számára arra is, hogy ország-világ előtt bizonyítsa: ilyen helyzetben nem ismer megalkuvást.

„Tisztelt Uraim! – kezdte beszédét a hágai Hotel De Witteburgban tartott közgyűlésen. – Miután Budapesten az orosz tankok minden képzeletet felülmúló cinizmussal megkezdték gyilkos munkájukat, felvetődött bennem, van-e keresnivalónk Melbourne-ben. Amennyiben arra az elhatározásra jutnak, hogy csapatunk lépjen vissza, döntésüket érett és bölcs álláspontnak tartom majd, az egyetlen helyes döntésnek. Tudom ugyanakkor, hogy hozzám hasonlóan önök is könnyel a szemükben fogják ezt kimondani. Kemény helyzet ez, de kemény időkben keménynek kell lennünk.”

CSAK AZÉRT IS VILÁGCSÚCS

Jellemző a bojkottról hozott döntés bürokratikus, emberi szempontokat nélkülöző jellegére, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyta a közvetlenül érintetteket, a sportolókat. Olyannyira, hogy még az utazás lemondásáról sem értesítették őket. Telefonos megkeresésemre Cocky Gastelaars, az akkori 18 éves úszónő, a csapat aranyéremre esélyes tagja idézte fel a csalódás pillanatait: „A rádióból tudtuk meg. Otthon voltam, én már elmentem lefeküdni, de a szüleim fennmaradtak, hallgatták az esti híreket. Kora reggel azzal fogadtak, hogy bemondták, nem utazunk Melbourne-be. Ennyi... Sírtam vigasztalhatatlanul...”

Sajátos történet Ada den Haan úszónőé. A 15 éves versenyző éppen társainak mutogatta az uszodában olimpiai formaruháját, amikor szóltak neki, hogy az utazás elmarad. Edzője azonban közölte vele: nem állnak le az edzésekkel, dolgoznak tovább, hogy 200 méteres mellúszásban megdöntsék a világcsúcsot. Különös csavar, hogy a rekordot akkoriban Novák Éva tartotta 2:48.5-ös idejével. Miközben nemzetközi vetélytársai az olimpiára hangoltak, Ada den Haan egy héttel a bojkotthatározat után, november 13-án Naardenben, abszurd és szomorú körülmények között, egyedül szállt medencébe a sporttörténelmi dicsőségért.

„Pokoli hangulat lett úrrá az uszodában, a levegő megtelt tüzes biztatással, ahogyan a vizet szelő sportoló közeledett célja felé” – írta a Volkskrant napilap. Hihetetlennek tetsző bravúrral, több mint két másodperccel sikerült megjavítania magyar riválisa csúcsát, 2:46.4 perc alatt úszta le a 200 métert. Távollétében Melbourne-ben Ursula Happe diadalmaskodott, a német versenyző ideje 2:54.1 perc volt – vagyis majdnem nyolc másodperccel gyengébb az ő magányfutamon elért világcsúcsánál.

DERÉKBA TÖRT PÁLYAFUTÁSOK

Hasonlóan méltatlan körülmények között kapták meg a hírt a férfi vízilabda csapat tagjai: Wim Mosterd elmondása szerint a reggeli edzés előtt, a medence mellett beszélgető riporterektől hallottak a fordulatról, amelynek üzenetével egyetértettek, csak később, magukra hagyatottságukat érzékelve vált számukra világossá áldozatuk feleslegessége. A lemaradók számára oly fájdalmas bojkott súlytalanságáról mindent elmond, hogy az amersfoorti játékostól néhány évvel később megkérdezte egy Melbourne-t megjárt magyar ellenfele, kik szerepeltek az 1956-os olimpián a holland válogatottban...

A bojkott holland érintettjeinek egyike, a szintén vízilabdázó Fred van Dorp viszont éppen a magyar részvételt sérelmezte: „Keserű pirula volt ez nekünk. Amikor hallottam a szovjet–magyar vízilabdameccsről, óhatatlanul elfogott az indulat: ezek ott játszanak egymással, mi meg itthon ülünk!” A témát kutató Marjolein te Winkel 2008-ban megjelent könyvében idéz az interjúból, amelyet Ab van Grimbergennel, az éremesélyes holland gyeplabda-válogatott akkor 27 éves tagjával készített. „Mindenki máshogy próbálta feldolgozni a csalódottságát. Néhányan a csapatból elmentek piálni. Én Thorn van Dijck csapattársammal Utrechtbe utaztam, és nekiálltunk squashozni, egész nap ütöttük dühből a labdát, hogy megszabaduljunk frusztrációnktól. A bojkott hatására döntöttem úgy, hogy abbahagyom a gyeplabdázást.”

KŐDARAB A SZÍVE HELYÉN?

Heves érzelmi hullámokat kavart a 26 éves futónő, Puck van Duyne-Brouwer reakciója. Az 1952-es helsinki olimpia 200 méteres futószámának ezüstérmese a melbourne-i játékok évében 100 méteren megdöntötte Hollandia nyolcéves csúcsát, fényes reményekkel utazott ki Ausztráliába. Áldozata talán minden más csapattársáénál nagyobb volt, a családalapítás küszöbén lévő atlétanő elhatározta, az 1956-os verseny kedvéért háttérbe szorítja magánéleti ambícióit, és mindent feltesz az arany- érem megszerzésére. Mélységes felháborodással fogadta az amszterdami döntést, nem is tért haza Melbourne-ből, és dühének hangot adott a De Tijd napilap november 7-i számában: „Hogy lehet a sportot összekeverni a politikával? Érthetetlen...”

Kemény hangú olvasói levelek sorát indította el a nyilatkozat, volt, aki az atlétanőt az orosz tankok elé vetette volna, más így fogalmazott: „Hollandia és az egész világ büszke volt önre, hogy lemondott az olimpiai részvételről. De mi vitte ki önt az olimpiára? Valóban csak az, hogy megmutassa, milyen gyorsan tud futni? Lábának erejét Istentől kapta, érdeme nincsen benne. S közben nem jelent önnek nehézséget, hogy hidegvérrel lerója tiszteletét a szovjet zászló előtt. Mi szégyelljük magunkat ön helyett. Csak reméljük, nem kerül olyan helyzetbe, mint az orosz tankokkal megtámadott magyarok. Kődarab van a szíve helyén.”

Bármily fontosnak érezték az események forgatagában kiállni a magyar forradalom ügye mellett, hamar belátták a holland sportélet szereplői, a politikai üzeneteknek nem a sportolók az alkalmas eszközei. A bojkottot az utókor elhamarkodott, hirtelen fellángolásnak értékelte, a vezetők már néhány héttel később felismerték döntésük kétélűségét. Mégis ötven évbe tellett, míg a Holland Olimpiai Szövetség nyilvánosan bocsánatot kért az életük esélyét feláldozni kénytelen sportolóktól. A Melbourne-be küldött táviratot megszövegező kincstárnok, Klaas van den Houten a 2006-os emlékesten 93 évesen, remegő kézzel kapaszkodott a pulpitusba, és kért bocsánatot a jelenlévőktől élete legnagyobb hibájáért...