A versenyzés és a pénzhajhászás árnyékában

Egyesek adósságokba, míg mások láncokba verték magukat sportfogadások és bundázások miatt. Sokak számára érthetetlen, miért kockáztatja emiatt sok sikeres sportember az egzisztenciáját. Cikkünkben körüljárjuk, hogy a sportolók miért is fogékonyabbak a szerencsejátékokra, és hogyan vehetjük észre az erre figyelmeztető jeleket.

A sportolói populáción végzett szerencsejáték-szokásokkal kapcsolatos kutatások száma elég szegényes, azonban ha megnézzük, milyen személyiségvonások jellemzik a megrögzött fogadókat és a sportembereket, láthatjuk, miért tartoznak a sportolók a magas kockázatú csoportba. Ilyen közös tulajdonságok az extrém versengő személyiség, a torz optimizmus, a megmagyarázhatatlannak tűnő elvárások a győzelmet illetően, a szervezet magas energiaszintje, és ide sorolhatjuk a magas intelligenciaszintet is. Ezek a vonások mind azt eredményezik, hogy a sportolók főként olyan szerencsejátékot választanak, amely magas szintű készségeket, ügyességet, szakértelmet kívánnak. Curry és Jiobu (1995) kutatásuk alapján pedig arra jutott, hogy a sportolókat és a szerencsejáték-függőket

KÉT FŐ MOTIVÁCIÓ KÖTI ÖSSZE: A VERSENYZÉS ÉS A KÜLSŐ JUTALOM.

Előbbi főként mások legyőzése iránti vágyként írható le, utóbbi pedig az anyagi javakra és a hírnévre, mások elismerésére irányul.

Egy tanulmány arra mutatott rá, hogy sportolóknál a szerencsejáték sokszor komorbiditást mutat más addikciókkal és a depresszióval. Utóbbi esetében elmondható, hogy a sportolóknál közel négyszer akkora az esélye a depresszió előfordulásának, mint az átlag populációnál, ezért is születhetett meg ez az eredmény. Azonban ha a szerencsejáték és a depresszió egyszerre van jelen, semmiképp sem szabad csak úgy elnézni fölötte, fontos megkeresni az ok-okozati összefüggéseket. Az előfordulási gyakoriság tekintetében Rockey (1998) nagy létszámú egyetemista mintán azt találta, hogy sportolóknál a problémás használat prevalenciája 12,4 százalék, a teljes mintáját nézve ez a szám 7,3 százalék.

Miért is fogékonyak a sportolók a szerencsejátékra?

Curry és Jiobu (1995) a versengő személyiséget teszik ezért felelőssé, amely a pályán kívül is a sportoló lételemévé válik, és a szerencsejáték egyfajta megoldást jelent arra, hogy a verseny és edzés helyszínein kívül is versenyezhessen másokkal. A drog- és alkoholfüggőkhöz hasonlóan a sportolóknál is kialakul egyfajta tolerancia az„adrenalin rush”-sal szemben (a szerhasználók emiatt fogyasztanak egyre többet az adott anyagból), ezért szükséges számukra, hogy folyamatosan versenyezzenek. Egy addikcióra kevésbé fogékony személy számára a játék közbeni bukás nagy valószínűséggel azt eredményezi, hogy abbahagyja a tevékenységet, viszont egy versengő sportoló a veszteségek után is olyan taktikákon és lehetőségeken töri a fejét, ami a következőkben győzelemhez, sikerhez vezetheti.

A SPORTOLÓK TERMÉSZETÜKNÉL FOGVA OLYAN SZEMÉLYEK, AKIK NEM SZERETNEK VESZÍTENI,

és ahogy a sportpályán, úgy a szerencsejátékban is szeretnének minél magasabbra törni, és a lehető legtöbbet elérni. Ez jelenti az igazi problémát és a patológiás viselkedés alapját, ugyanis a sportoló emiatt nem tud kiszállni az önrontó körből, ami néha nyereségekkel, de többségben veszteségekkel van tűzdelve. Az egyre nagyobb anyagi és időbeli befektetés szégyent és bűnösségérzést szül, s jellemző a tevékenység feletti kontroll visszaszerzésének folyamatos sikertelensége is. Patológiás helyzetről leginkább akkor beszélhetünk, ha a játék már nem a győzelemről, a vereségről vagy a pénzről szól, hanem megismétlődő és kétségbeesett kilépési kísérletekről.

Egy másik nézőpont szerint sok sportoló azért kezd el játszani, mert érzik a karrierjük végét, a cipő szögre akasztásának közelségét, és a későbbi megélhetésük biztosítását látják a szerencsejátékokban. Az eddigi tapasztalatok nem sok olyan nyugdíjba vonult sportolóról tanúskodnak, akik sikeres megélhetési szerencsejátékossá avanzsáltak.

Milyen figyelmeztető jelek vannak sportolóknál a problémás szerencsejáték-használatot illetően?

Az egyik legfontosabb ilyen a szerencsejáték körüli változatlan és állandó gondolatok, amelyeket a személy környezete főleg úgy vehet észre, ha a sportoló a beszélgetések alkalmával főként vagy visszatérően erről mesél. Ha ezt realizáljuk és visszajelezzük a személynek, akkor jellemzően védekező magatartást mutat és hazudik a szokásaival kapcsolatban, hogy elkerüljea konfrontációt – természetesen ez is egy figyelmeztető jegy. Egy másik jelzőértékű szokás, ha a sportoló pénzkeresési szándékkal játszik. Ennek sikertelensége esetén jönnek a kölcsönök, az ismerősöktől való kéregetés, ami ugyancsak problémás viselkedésre vall. Az egyre nagyobb adósságok törlesztése és a korábban már említett„adrenalin rush” iránti tolerancia kialakulása miatt megjelenhet a tétek fokozatos emelése is.

SPORTOLÓKNÁL ELŐFORDULHAT AZ EDZÉSEK, MEGBESZÉLÉSEK ELMULASZTÁSA

vagy akár a szociális kapcsolatok leépítése is. Ha mégis részt vesz az edzésen vagy versenyen, sokszor nyugtalan és ideges, valamint könnyen ingerelhető, a későbbiekben ez az élet más területeire is átterjedhet – minden olyan szituációra, amikor épp nem szerencsejátékozik. Ez veszekedésekbe is torkollhat az edzőivel, a csapattársaival, a klubvezetőséggel, de akár a szeretteivel is. A régebb óta fennálló problémás viselkedés legfőbb jelzőmozzanata pedig az életvitel sikertelen kontrollálása, illetve a folyamatos sikertelen kilépési, leszokási kísérletek.

Az alkohol- és drogfüggőkhöz képest a szerencsejáték szenvedélybetegei másfajta stigmát és kevesebb segítséget kapnak a társadalomtól. Pedig hasonló terápiákat, gyógymódokat és támogatást igényelnének. A legújabb kutatásokra támaszkodva mondhatjuk, hogy ez kifejezett igaz az aktív játéktól visszavonuló sportolókra. Számukra a szerencsejáték nemcsak pénzkeresési forrás lehet, hanem a megszűnő sporttevékenység által keletkezett űr is kielégülésre találhat a félkarú rabló, a pókerasztal vagy a tippmixszelvény mellett.