Volt Szepesi is – beszélgetés Lukács Sándorral

– Miskolc mit adhatott? Hogy az Edda együttes stílusában kérdezzem a szülővárosáról...
– Az eszmélést, az ifjúságot, de különösen a természet szeretetét, mert mindkét szülőm a Kelet-Bükki Erdőgazdaságnál dolgozott. Bükkszentkereszt, Répáshuta, Lillafüred – gyermekkorom kedvelt helységei. A legnagyobb élmény, hogy apámmal sínautóval utaztunk a Bükkben, akkor, amikor rendes gépkocsiból is alig futott néhány az utcákon. Az apai „örökség" része volt a sport, a helsinki olimpia bajnokok nevét már betéve tudtam, s tudom mind a mai napig. Csermák József, Hódos Imre, Papp László, aztán az öttusacsapat, Puskásék, a vízipólósok, persze a kardcsapat, egyéniben Kovács Pál...

– ...bocsánat, hogy félbeszakítom, de miért van az, hogy az ön generációja és az idősebbek betéve tudják az akkori sportolók nevét, eredményeit?
– Az ötvenes években a sport volt az egyetlen normális dolog, a nemzeti önérzetet táplálta. És ne tagadjuk, a fiatalságunkhoz kötődött.

– Gondolom, a középiskolás évei alatt sportolt.
– Ezt az időszakot ketté kell választani. Az első két osztályt Miskolcon, a jó nevű Földes Ferenc Gimnáziumban végeztem, aztán Pestre költöztünk, és a Bem József Gimnáziumban érettségiztem. Utóbbi iskola az egykori Ludovika területén működött, a később a Bárka Színháznak otthont adó helyiség volt a tornaterem, az Orczy-kertben futballpálya is volt. Szülővárosomban, a Miskolci MTE-ben kezdtem asztaliteniszezni, nem is ment rosszul, iskolabajnok voltam. A többszörös világbajnok Farkas Gizi, aki később az Aranycsapat balhátvédje, Lantos Mihály felesége lett, miskolci volt, nem egyszer láttam játszani, még azt követően is, hogy Pestre igazolt.

– Elvileg ismerhették egymást a négyszeres világbajnok Jónyer Istvánnal.
– Pista a DVTK-ban kezdett, de néhány évvel fiatalabb nálam. Persze, ismerjük egymást. De eldicsekednék vele, hogy Sidó Ferenc személyében nekem egy kilencszeres világbajnok jutott ellenfélül. Történt, hogy meghívták az iskolába, és mint a suli legjobbja, kiállhattam ellene, de nem szereztem meglepetést, hiába adott tíz pont fórt.

– Aztán sportnyelven fogalmazva ön is Pestre igazolt, és...
– ...letettem az ütőt.

– Miért?
– Hogy nagyobbra, a teniszütőre cseréljem. A főváros új környezetet jelentett, a pingpong távol került tőlem. Viszont főiskolásként szinte rögtön elkezdtem teniszezni.

– A legendás Művész SK-ban? A Sportuszoda egyik lelátója mögött volt egy alig látható kiskapu, s az ember gyerekként tátotta a száját, mennyi hírességet láthatott átjönni az uszodába.
– Nem, én a Római-parton kezdtem játszani, ahol később megépült Márky Jenő Római Teniszakadémiája. S nem találja ki, ki vett rá a játékra? Na jó, olyan nagyon nem kellett erőltetnie: Kovácsi Aladár, a Helsinkiben olimpiai aranyérmes öttusa-válogatott tagja. Én később sem voltam a Művész Sportkör tagja, abban az időben Bárdy György, Suka Sándor, Ungvári László vitte a prímet.

– Aztán később az ön partnere, Tahi Tóth László.
– Igen, de Laci lassan átállt a párosra. Azért ne felejtse el, ki kevesebbel, ki többel, de már hetven felett vagyunk, s ebben a korban már inkább párost játszanak.

– Ám úgy hallottam, Szacsvay Lászlóval önök egyesben gyötrik egymást.
– Igen, szinglizünk, noha Laci is elmúlt hetven. Az ember egyesben jobban felszívja magát. Párosban néha elkalandozik a koncentráció.

– Kinőtték az U70-es korosztályt...
– Sajnos ki, de dacolunk a korunkkal. Van, hogy hetente háromszor, de legalább egyszer másfél órát teniszezünk. Bemelegítünk, aztán életre-halálra játszunk egy játszmát, s ha marad idő, akkor négy nyert gémre még egy szettet.

– Mi az állás kettejük párharcában?
– Nagyjából döntetlenre állunk, hol ő győz, hol én.

– A tévében is figyelemmel kíséri a teniszt?
– Hogyne! Már Jimmy Connors óta, persze amennyire őt és a többi klasszist korábban a televízióban lehetett látni. A nagyobb versenyekről volt közvetítés, John McEnroe is kedvencem volt, aztán Stefan Edberg. És ha alkalom nyílt rá, itthon is kimentem egy-egy versenyre. Például a Római Teniszakadémián láttam a nemrég elhunyt Jana Novotnát, a későbbi wimbledoni bajnokot és az utóbb világelső spanyol Carlos Moyát. A maiak közül Roger Federer az első számú kedvencem, s lehet, hogy ennek némileg ellentmond, de Rafael Nadalt is kedvelem, Novak Djokovicsot viszont kevésbé. Sőt, az ökölvívásért is nagyon lelkesedem! Húsz-huszonöt évvel ezelőtt a hazai műsorszolgáltató csomagjában egy brit sportcsatornán rengeteg profi bokszmeccset adtak. Olyan bunyósok összecsapásait, mint Chris Eubank, Nigel Benn vagy Herbie Hide. De emlékszem még a német Henry Maskére is.

– Egy elegáns budai bisztróban beszélgetünk, ahová belépve az ember könyveket pillant meg, például Márai Sándortól is néhányat. Azért őt említem, mert ön színművészként gyakran találkozott a kassai író munkáival. Gondolom, sokszor megkérdezik: könnyen tanul?
– A színészet legkellemetlenebb része a tanulás, a szövegrögzítés. Embert próbáló feladat, iszonyú koncentrációt igényel. E mellé elengedhetetlen a tenisz. Heti három alkalommal lenne ideális játszani, de például januárban tizenhatszor lépek színpadra, Szacsvay Lacinak is sűrű a programja, ezért van, hogy a játék heti egy alkalomra redukálódik. Máraira visszatérve: imádom, nem véletlen, hogy számos művét mondtam hangoskönyvre, A gyertyák csonkig égnek volt az első.

– Peter Morgan Audiencia című, Vígszínházban futó darabjában Winston Churchillt alakítja. Egy sportos színésznek nem megmosolyogtató az egykori brit miniszterelnök sportra vonatkozó állítólagos mondása: „Csak semmi sport"?
– Meg a szivarozása és whiskyzése, de azért ő alapvetően katona volt, s nyilván a génekben is rejlik a hosszú élet titka.

– Ha már adottságok: nem gondolt rá, hogy ezzel az orgánummal rádióriporter legyen?
– Még a fiatalkori tapogatózás során volt egy olyan elképzelés is, hogy a TF-re kerülök, akkor szinte biztos, hogy az lettem volna. De voltam én Szepesi.

– Ezt hogy értsem?
– Apám Ferencváros-szurkoló volt, illetve a Fradit akkor Kinizsinek hívták, de otthon ezen a nevén nem hallottam a csapatot emlegetni. Ám én Honvéd-drukker lettem, mert a válogatott, a lenyűgöző eredményeket produkáló Aranycsapat a kispestiekre épült. Mondok is egy összeállítást: Faragó – Rákóczi, Lóránt, Kovács – Bozsik, Bányai – Budai II, Kocsis, Machos, Puskás, Czibor. Ám annak ellenére, hogy Honvéd-drukker voltam, emlékszem, hogyan állt fel a Vörös Lobogó. Gellér – Kovács II, Börzsey, Lantos...

– Bocsásson meg, művész úr, de engedje meg, hogy újra félbeszakítsam! Nem udvariatlanságból, hanem terjedelmi okokból...
– ...szóval, ezek az együttesek alkották az én gombfocicsapataimat, a Képes Sportból vágtam ki a fotókat, és ragasztottam nagyapám gombjaira, majd közvetítettem a meccseket, mint Szepesi. Naplót is vezettem a bajnokságról, a kredenc volt a tribün. Mivel valamennyi együttessel én játszottam, gyakorlatilag én döntöttem a bajnoki cím sorsáról.

– Fiatalon hogyan fogadta, hogy 1956 után szétszéledt az Aranycsapat?
– Egy világ omlott össze bennem! Képzelheti, mennyire nehéz volt felfogni, hogy a meghatározó futballisták nem léptek többé pályára a magyar válogatott mezében. És kis túlzással csak szájhagyomány útján lehetett arról értesülni, hogy Puskás Ferenc a Real Madrid játékosa lett. De Czibor Zoltán és Kocsis Sándor Barcelonába igazolását sem verték nagydobra. És itt most fontos elmondanom a Real csatársorát az 1959-es BEK-döntőből: Kopa, Mateos, Di Stéfano, Rial, Gento. Ugyanis a fináléban Puskás nem játszott, de az elődöntő harmadik meccsén az Atlético ellen, amelyen a mindent eldöntő második madridi gólt is ő szerezte, az ötösfogat Kopa, Mateos, Di Stéfano, Puskás, Gento összetételben lépett pályára. Tehát az, hogy én Real-szurkoló lettem, nagyrészt Puskásnak köszönhető. Az pedig külön öröm, hogy régi időkkel ellentétben, nemcsak a nemzetközi kupadöntőket lehet a televízióban látni, hanem a sorozat többi meccsét is, sőt a különböző bajnoki találkozókat is.

– Önt nem csupán színészként ismeri az ország, verseket is ír. Hogyan fér meg egymás mellett a két, bizonyos fokig exhibicionista szakma?
– A színészet reprodukciós műfaj. Az öntörvényű színész a saját alkatára szabja a szerepet, de egy darabban szerepelni, egy darabot létrehozni, közösségi munka. A versírás során pedig teljesen magad vagy, azt írod le, ami kikívánkozik belőled.

– Van a versek között sporttémájú, vagy olyan, amelyet közvetve, közvetlenül a sport ihletett?
– Nincs, pedig hét kötetem jelent már meg. De érdekes, hogy a színészet sem adott témát. Vagy úgy mondanám, eddig még nem kívánkozott ki belőlem.

– Hogy a sportnyelvnél maradjunk: az ön klubhűsége páratlan, a 45. évadát kezdte meg ősszel a Vígszínházban. Minek köszönhető a ragaszkodása?
– Várkonyi Zoltán olyan társulatba hívott, amelybe az idősebb kollégák, ma úgy mondanák, színészikonok befogadtak, jobbnál jobb szerepeket kaptam. Óriási dolognak tartottam, hogy a Víghez kerültem. Persze voltak hullámvölgyek is, de ezeket az ember kitartással, szorgalommal jobban átvészeli egy olyan társulatban, közösségben, amelyben szeret dolgozni.