A gerendáról a stúdióba – interjú Csisztu Zsuzsával

 

 

– A négyszeres olimpiai bajnok Szabó Kati könyvbemutatójához igazítottuk ezt az interjút. Versenyzőként milyen emlékei vannak a Los Angeles-i játékok sztárjáról?
– Az 1983-as budapesti vébén még a lelátóról néztem győztes talajgyakorlatát. A következő év elején viszont már egy hónapot töltöttem a dévai „kiképzőközpontban”, ahol a román és magyar női válogatott együtt készült a Los Angeles-i olimpiára. Mielőtt elindultunk, Kati üzent, hogy vigyünk magunkkal sót, vajat, cukrot, szappant, no meg golyós rágót; akkoriban Romániában szinte semmit sem lehetett kapni. Én bekecset és vastag kesztyűt is csomagoltam, és jól tettem, mert a szállásunkon, sőt a teremben is iszonyú hideg volt. Los Angelesbe a bojkottfelhívás miatt nem jutottunk el, később azonban versenyeztünk egymás ellen, például az 1985-ös montreali és az 1987-es rotterdami vébén.

– Ha Los Angeles ki is maradt, négy évvel később tagja volt az olimpiai nyolcadik női csapatnak Óváry Eszterrel, Ladányi Andreával, Storczer Beátával, Miskó Zsuzsával, Miskó Ágnessel és Bartalfi Krisztával. A minap kerek születésnapot ünneplő Szabó Kati köszöntésére a világ minden részéből összegyűltek az egykori csapattársak. Lesz-e összejövetel a szöuli siker harmincadik évfordulóján?
– Jó lenne találkozni, főleg, hogy nem vagyunk napi kapcsolatban. Leggyakrabban Ladányi Andreával futunk össze, vele annak idején együtt versenyeztünk a Postásban, és rengeteg bajnoki aranyat nyertünk. Gyakran látjuk egymást Storczer Beával is, a Miskó ikrekkel tornaversenyeken találkozgatunk. Nem igaz, hogy ne lett volna közöttünk annak idején rivalizálás, de ennél mindig erősebbnek bizonyult a szolidaritás.

– Hajdani tornászként miként éli meg, hogy mostanság már nemcsak a bántalmazások miatt érik támadások a sportágat, hanem jó néhány molesztálási ügy is felszínre került?
– Nyilvánvalóan ártanak a botrányok, de ha létezik a jelenség, akkor meg kell tisztítani tőle a tornát. Ha a régi ügyek nyilvánosságra hozatala elriaszt attól, hogy egyesek a tornateremben éljék ki beteges vágyaikat, megéri kiteregetni a szennyest. E megtisztulásnak ugyanakkor az élet minden területén végbe kellene mennie, de vigyázni kell, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára.

– Vagyis?
– Olimpiai szintű teljesítmény simogatva nem születik. Aki azt hiszi, hogy a tornasport csillagait egyszer sem kellett akaratuk ellenére visszaparancsolni a szerre, annak fogalma sincs az élsportról. Nekem szerencsém volt, mert a nevelőedzőm, Kramarics Pista bácsi szerette a gyerekeket, neki a megszokottól eltérőek voltak a fegyelmezési módszerei. Ha fizikai eszközökkel akart volna munkára kényszeríteni, biztosan nem maradok meg a tornában. Észérvekkel viszont lehetett rám hatni.

– Pályafutása végén egy éles váltással interjúalanyból riporter lett. Ösztöndíjasként a Minnesota Egyetemen tanult, a CBS-nél és az NBC Universalnál gyakornokoskodott. Mit hozott magával az amerikai sajtóból?
– Egészen más volt még a média közállapota 1990-ben az Egyesült Államokban. Bizonyos elvek azonban máig érvényesek, és igyekszem ezekhez tartani magam. Élénken bennem él az intés, hogy egy újságíró ne deklarálja, személy szerint mi a véleménye a világról. Noha a pályám során nemigen mozogtam politikai terepen, azért dolgoztam közéleti műsorokban is, a 2002-es választási kampányt pedig a Tv2-ben csináltam végig – arra mindig ügyeltem, hogy ne mutassam ki a szimpátiámat. A véleményalkotás terepe számomra a szavazófülke.

– Az első olyan női sportújságíró itthon, aki képernyőre került, és ott meg is ragadt. Kemény volt pionírnak lenni?
– Azért volt nehéz, mert egy addig szokatlan jelenséget – női sportriporter – kellett elfogadtatni. Óriási előnyt jelentett a kikezdhetetlen sportmúltam, ráadásul lényegében a gerendáról kerültem a stúdióba, hiszen még versenyeztem, amikor az 1992-es olimpián Héder Barnával már a tornaversenyeket közvetítettem, majd rögtön után státust kaptam Vitray Tamástól a Telesportnál. Bár viszonylag gyorsan befogadott a szakma, azért az első néhány év gyötrelmesen alakult. Ment a cikizés, jöttek a névtelen levelek; ezt is meg kellett tanulni kezelni. Szerencsére Vitray kitartott a generációnk, ahogy idősb Knézy Jenő hívott minket, a „mókus őrs” – Hajdú B. István, Faragó Richard, Suba Kata, Várhegyi Ferenc – mellett, és alapos szakmai képzést kaptunk. Ennek köszönhetem, hogy később komplett sportágakat vittem el a nyári és téli játékokon, ezer helyre küldtek riporternek, és sosem volt téma, mit keres itt ez a nő.

– Viszont sosem közvetített futballt, ami sokak szerint a szakma csúcsa.
– Ahhoz még nem elég érett a közönség, hogy egy női kommentátort bántás nélkül hitelesnek ítéljen ebben a szerepkörben. Már az is óriási fegyvertény volt, hogy az 1994-es foci-vb idején a stúdióban ülhettem, az 1998-as világbajnokságnak pedig az itthoni fő műsorvezetője lehettem. Annak, hogy manapság Petrovics-Mérei Andreát vagy Berkesi Juditot fenntartás nélkül elfogadja műsorvezetőként a futballvilág és a közönség is, ez – is – az előélete. Első női műsorvezetőként vezettem gólösszefoglalót a Tv2-ben élő műsorban. Később a Digiben is vezettem BL-, El-, Bundesliga- és Serie A-magazint. A Fradi legendájával, Varga Zoltánnal, aki nem volt könnyű interjúalany, együtt ültünk a kamerák elé, és szemmel láthatóan élvezte a műsort. Én a sportolóra összpontosítottam, hiszen a futballistának ugyanaz a motivációja, mint bárki másnak: nyerni akar. Azt, hogy lesről született-e a gól, sosem akartam eldönteni, arra ott voltak a szakértők.

– Dolgozott a közszolgálati televízióban és kereskedelmi adóknál is. Melyik az igazi terepe?
– Kern Andrással készítettem interjút, aki zseniális filmen és színpadon, rendez, dalszövegeket ír, énekel. Mondtam is neki, angol nyelvterületen világsztár lett volna. „Egyáltalán nem biztos” – felelte. Eldönthetetlen, melyik a szerencsésebb: egyvalamiben jónak lenni vagy sokféle dolgot csinálni relatíve jól. Ez persze nem tartja vissza az embert attól, hogy ha érdekli valami, akkor is foglalkozzon vele, ha nem specialistája a témának. Évekig készítettem a Naplónak portrékat, oknyomozó riportokat – nyert is díjat a Szívátültetés című filmem. Imádtam a Digiben a Vendégjátékost, amelyben egy művészt és egy sportolót ültettünk össze. Most is sok ötlet munkál bennem, viszont már csak egy dolog érdekel: a minőség.

– Tudatos döntés, hogy egyre gyakrabban látható a sportdiplomata szerepköré-ben?
– Régóta tagja vagyok a Magyar Sportújságírók Szövetségének, de ez hosszú éveken át passzív kapcsolat volt. Amikor Szöllősi György kandidált az elnökségre, és felkért, hogy támogassam, sokat beszélgettünk. Kialakult egy kölcsönös szakmai tisztelet, és egyértelművé vált az is, hogy az alapvető értékekről, a sportújságírás szerepéről hasonlóan gondolkodunk, az MSÚSZ újjáalakuló elnökségében pedig szükség van arra a szemléletre, amelyet tapasztalt női sportújságíróként képviselek. A Nemzetközi Sportújságíró-szövetség tavalyi kongresszusán kiderült, a végrehajtó bizottságban is van fogadókészség a látásmódomra. Az AIPS ázsiai tagozatának pakisztáni közgyűlésére sem díszpintynek hívtak meg. Sokakkal beszélgettem arról, milyen a nők helyzete a világban a sportújságírásban, és már konzultáltam is a Testnevelési Egyetemmel arról, hogy elkezdeném PhD-tanulmányaimat. A témám: a nők szerepe a nemzetközi sportdiplomáciában és sportújságírásban.

– Mit vár attól a szerződéstől, amelyet a sportújságíró-szövetség kötött decemberben a TF-fel a sportriporterek, honlapszerkesztők, sajtósok, media officerek képzésének megújításáról?
– Hatalmas piac alakult ki a médiában, rengeteg szereplővel. Sajtómunkásokat több helyen is képeztek, de elsősorban piaci alapon. Eljött az idő a minőségi változásra: a cél az, hogy a szakma által is elismert szakemberek adják át a tudásukat a sportmédiáról a Testnevelési Egyetem közreműködésével. A minőségi oktatás elindításával reményeink szerint új lendületet adhatunk a szakmának. További lépés lehet, noha jogilag nem lesz könnyű keresztülvinni, a kamarai rendszer kialakítása; ez egyfajta minőségbiztosítást jelentene.

– Mit gondol, néhány év múlva mi szerepel majd a névjegyén az első helyen?
– Épp mostanában szeretnék kitenni a weboldalamra három hívószót magamról, ám még nem tudtam dönteni… Lehet, hogy néhány év múlva ez áll majd a nevem mögött: sportdiplomata. A műsorvezetést viszont a jövőben sem szeretném elengedni.