Wudi, a magyar NB I első sztárlégiósa

A magyar klub hosszú hetek óta egyezkedett a bécsivel és a – belga és francia csapatok által is csábított – játékossal azért, hogy Müllert szerződtetni tudja, és a fáradozásnak meglett az eredménye: Heinrich Müller az éjféli vonattal meg is érkezett a magyar fővárosba. „Müller kiadatása az osztrák szövetség pénteki ülésén kerül tárgyalásra, de ez már csak puszta formalitás marad, miután a WAC természetesen hozzájárul a kiadáshoz, a szövetség részéről pedig Meisl Hugó (az osztrák sikerkapitány, a Wundermannschaft néven elhíresült vb-elődöntős csapat mestere – a szerk.) már annak idején megígérte ezt a Hungáriának.”

A Hungária ügyesen tárgyalt, mert végül is annyiért tudta szerződtetni Müllert, amennyivel a Wiener SC tartozott neki, ezen felül pedig már csak egy kisebb összeg ütötte a bécsiek markát. A Nemzeti Sport megszellőztette, hogy a Hungária egy másik bécsi játékossal is kokettál, mégpedig az ugyancsak a WAC-ban futballozó hátvéddel, Franz Cisarral. (A kilencszeres osztrák válogatott védő végül nem került a Hungária útra, a frontra viszont az Ansschluss után igen, páncélosként meg is halt 1943-ban valahol a Szovjetunióban.)

Született: 1909. május 13., Bécs Elhunyt: 2000. április 5., Bécs Állampolgársága: osztrák Sportága: labdarúgás (jöbbösszekötő, fedezet) Válogatottság/gól: 5/4 (Ausztria, 1932–1933) Klubjai: Wiener SC (1927–1935), Hungária (1935–1940), Austria Wien (1940–1947) Legjobb eredményei Játékosként: Európa-kupa-győztes (1932); KK-döntős (1931); Osztrák Kupa-győztes (1931); 2x magyar bajnok (1936, 1937) Edzőként: 3x osztrák bajnok (1949, 1950, 1953); 2x Osztrák Kupa-győztes (1948, 1949)

Amikor a Hungária szurkolói egy bécsi telefonhívásból megtudták, hogy Müller az övék, Budapest-szerte végigszaladt a hír, levegőbe repültek a kalapok, és máris azt taglalták izgatottan, hogy az új ász vajon már a Somogy ellen is játszik-e a hétvégén… A bécsi lapok szerint „nagy veszteség érte az osztrák futballsportot a legkiválóbb szellemű futballista távozásával. Nem lett volna szabad elengedni…” Senkey Imre (Senkey I), a volt válogatott hátvéd, a kék-fehérek mestere kísérte be Müllert a profi szövetséghez, a magyar munkavállalási engedélyt elintézendő. „Jóvágású fiú. Egy fejjel alacsonyabb Lenkeynél. Szénfekete haja fénylik. Úgy látszik, nagyszerű kondícióban van. Megilletődve néz körül, nyakában vörös-fekete (WAC-színek) sál van…”

A budapesti sajtó egyből lerohanta a magyar élvonal első klasszis légiósát, akitől a kollégák megtudták, hogy a csatársor minden helyén szerepelt már, de a jobbösszekötő a kedvenc posztja, hogy amikor Ausztria az olaszok elleni 2:1-gyel megnyerte az Európa-kupát, véletlenül éppen balösszekötőben brillírozott, szeret keresztlabdákat adni, kétlábas, amúgy pedig a modern futball híve, „…összekötő kapcsot alkotok a fedezetsor és a csatársor között, félig mindig hátul vagyok, de amikor a kapu előtt kell lenni, akkor azért ott termek…” Ja, és látta már a Hungáriát, amelytől természetesen el volt ragadtatva. Tizenegyest viszont nem hajlandó rúgni.

A mindenre kíváncsi korabeli média még azt is megtudta „Wuditól”, hogy a császárvárosban kitanulta a cipőfelsőrész-készítést, továbbá ért a „teniszrakett-készítéshez” is, a témában Senkey meg is jegyezte, hogy „Teniszrakettkészítőktől elsőrangú ajánlóleveleket hozott a fiú magával. El is helyezzük majd állásba…” Summa summarum, a teniszütők húrozásából a Skaba és Plökl sportárucég bedolgozójaként havonta nagyjából száz pengővel kiegészítette futballkeresetét, mert valamiből finanszírozni kellett a fővárosban végigdorbézolt éjszakákat is. De a pályán minden rendben volt.

A Hungáriával mindjárt két bajnokságot nyert, s akik amiatt aggódtak, hogy Cseh II Lászlóval, azaz Matyival miként érti meg magát a pályán, azok megnyugodhattak, aggodalomra maximum azért volt okuk, mert a két csapattárs a pályán kívül is túl jó viszonyt ápol. Márpedig Cseh Matyi (aki az őt kritizálóknak azt mondta, majd írják a fejfájára, hogy „Élt 30 évet, de azt jól…”) barátsága nem volt a nevében már profi magyar futballban életbiztosítás a hivatásosokhoz méltó életvitelhez.

Müller magyarul csak néhány szót beszélt, de ebből nem volt gondja, hiszen akkortájt egy bizonyos szint felett többen beszéltek nálunk németül, mint ma angolul, különben is, „ Nem beszélni jöttem, hanem futballozni…”

Amint azt közel a kilencvenhez két Nemzeti Sport-os kollégánknak, Török Péternek és András Dénesnek Bécsben elmondta, az ő száját – ellentétben a meccseket végigkáromkodó Turay Suttyóéval és Bíró Sanyiéval – a gyepen hangos szó vagy alpáriság sohasem hagyta el. A kapus Szabó Antal soroksári sváb létére természetesen könnyen szót értett vele, Sebes Gusztáv eredetileg Scharenpeck volt, Sas Ferencet Sohn néven anyakönyvezték, a főedző Schaffer Alfréd pedig olyan hochdeutschot beszélt, hogy olyannal Wudi Bécsben sem sűrűn találkozott. Úgyhogy lazán megértette magát a szűkebb környezetében. A civil világban meg Cseh Matyi rendelt neki… Álljon itt egy hangulatos részlet a Török, András duó riportjából, egy régi bécsi cimbora szavai: „Mondd csak el nekik, Wudi, hadd tudják a maiak is! Te voltál Budapesten minden idők legjobb idegenlégiós focistája… Meséld el a bajnoki ünneplést, amikor a szurkolók a vállukon vittek az MTK-pályától az EMKE-ig…! Aztán, azt, amikor a Cseh Matyival, pezsgővel a kézben végigmasíroztatok a Nagymező utcán, és koccintgatva ültetek be a Radius moziba… Meg a többit, na gyerünk már, Wudi, ne kéresd magad!” Herr Müller pedig nem kérette, készségesen mesélt a harmincas évek Budapestjének és magyar futballjának pezsgő világáról.

Mindjárt az első meccsén (Somogy, ugye), az első labdaérintéseinek egyikéből betalált („A 6. perc gólt hoz. Müller indítja, pontos passzal teszi ki Sast, ez lendülettel fut, éles szögből lő, a Marsovszkyról kipattanó labdát a pompás iramban érkező Müller védhetetlenül bevágja, 1:0-ra vezet a Hungária”), ezután egy lövése öngólként pattant az ellenfél kapujába, majd az ő kedvéért az eredeti posztját, a jobbösszekötőt feladó, és centerbe vagy balösszekötőbe átvándorló Csehnek is adott egy gólpasszt, így nyert 6:2-re a Hungária. Innentől csupa móka és kacagás volt Müller pesti élete, rögtön két bajnoki címmel az Újpest, Fradi duó előtt, és a lelátó imádata is gyorsan az övé lett. „A férfinép irgalmatlan erejű bombáiért, rafinált cseleiért, zoknihoz szálló passzaiért, no meg szapora góljaiért kedvelte. A fehérnép? Elalélt-elolvadt a gyönyörűségtől. »Milyen édes, sőt cuki! Az a szép csillogó fekete haja (pomádéval kente!), csak lenne egy fejjel magasabb! De így is elsőrangú parti...«”

Pedig Heinrich Müller koldus- szegény családba született Leopoldstadtban, Bécs második kerületében. Édesapja malomipari segédmunkás volt, öt testvére volt, az első világháborút követő gazdasági krachot éppen azzal élte túl a család, hogy a kis Heinrich igencsak ügyes futballistának bizonyult. Tízesztendősen igazolt futballista lett a Duna-szigeten, ahol a WAC iskoláscsapatának csatáraként már akkor a Wudi becenévre hallgatott. Hogy miért? Mert Müllerék mellett egy mindent áruló vegyesbolt kókadozott, amelyben egy Wudi nevezetű édességet is árultak – a tulajnak elege lett az állandóan üvöltő kissrácból, és amint megpillantotta, lecsendesítendő rögvest a kezébe nyomta az olcsó, ragacsos cukordarabkát. Innen jött a Wudi. Aki tizenhét évesen profi szerződést írt alá a Wiener AC-hoz, Rudi Hiden, Karl Sesta, Georg Braun és Franz Cisar csapattársaként került be Hugo Meisl Európa-szerte rettegett válogatottjába, a Wundermannschaftba. Ellenünk kétszer játszott, mindkétszer gólt is lőtt. Az 1934-es világbajnoki keretből az utolsó pillanatban került ki, miután Meisl a nagy Matthias Sindelar oldalán balösszekötőben számított volna rá, de ott nem volt az igazi, és a mester az admirás Anton Schall mellett tette le a garast.

A Hungária 1935-ben átvállalta a bécsi klub 1500 schillinges adóslevelét, egyúttal takaros szerződést kötött az idegenlégióssal. Fischer Vilmos szárnyas-nagykereskedéséből pedig Müller mama minden héten hazavihetett egy hízott kacsát vagy libát… A Hungáriától heti nyolcvan pengőt és öt pengő dologi költséget kapott, húszpengős meccsprémiummal, ami a Fradi, illetve az Újpest elleni rangadókon a duplája volt. Wudi nagyjából havi 600 pengőt focizott és ütőhúrozott össze, ennyit akkortájt minisztériumi államtitkárok és a BSZKRT-igazgatók kerestek. Öt évet töltött Budapesten, majd 1940-ben a világháború forgatagában visszaköltözött Bécsbe, ám mert nem akart Hitler katonája lenni, a WAC gyúrójának segítségével inkább bujkált. A háború után egy évtizeden át az Austria edzője volt, és a kispadon is az osztrák futball legendája lett.

Több mint kilencven évet élt, miközben testi-lelki jó barátja, a 34-szeres magyar válogatott, vb-ezüstérmes Cseh Matyi Müller 2000-es halálakor már ötven éve halott volt.