Szivárványos békemű – hihetünk a koreai összeborulásnak?

Vágólapra másolva!

2018.05.08. 17:22

Címkék

Hihetünk-e a pingpongasztal mellett összeboruló ellenségek őszinteségében? – foglalkoztatja a kérdés a nemzetközi közvéleményt az északiak és a déliek valószerűtlen egyesülése után. Nehéz gyanakvás nélkül fogadni a hírt Észak- és Dél-Korea néhány nappal ezelőtti összeborulásáról az asztaliteniszezők csapat-világbajnokságán.

Mint lapunk is beszámolt róla, a svédországi Halmstadban rendezett eseményen a nőknél Észak-Koreának Dél-Koreával kellett volna mérkőznie a negyeddöntőben, a felek azonban játék helyett csupán közös fényképre álltak össze, és a Nemzetközi Asztalitenisz-szövetséggel (ITTF) egyeztetve bejelentették: vegyes csapattal, Korea néven kívánnak szerepelni az elődöntőben. (Az egyesített, két dél-koreai és egy észak-koreai versenyzőt asztal mögé állító különítmény aztán 3:0-ra kikapott Japántól.) Elvonatkoztatva attól, hogy a szervezők rugalmasságát alaposan próbára tevő, menet közben összeolvadó két koreai válogatott mind az erők egyesítése, mind a korábbi kiemelések miatt sportszerűtlen előnyt kovácsolt magának a vetélytársakkal szemben, a furcsa összekapaszkodás szép üzenetet sugall.

„Történelmi döntést hoztunk, ezzel az állásfoglalással támogatjuk a két ország közti békefolyamatot” – hangsúlyozta Rju Szeung Min, a dél-koreai szövetség alelnöke, és a bejelentés tulajdonképpen illeszkedik a sportdiplomáciában mutatkozó enyhülés folyamatába.

Nem Pjongcsangban fordult elő először, hogy a két koreai csapat közösen vonult be a megnyitón (Fotó: AFP)

Mint emlékezetes, a dél-koreai Pjongcsangban lebonyolított téli olimpiai játékokra februárban Észak-Korea nemcsak sportolókat delegált (összesen hetet, igaz, közülük néhányat határidőn túli nevezéssel), hanem hozzájárult a megnyitóünnepségen a közös bevonuláshoz és az egységes Korea-zászló használatához is, sőt női jégkorongban a déliekkel egyesített csapatot indított. Miközben a látszólagos közeledést sokan megkönnyebbüléssel figyelték, nemzetközi diplomáciai körökben aggodalomra adott okot az észak-koreaiak hirtelen békülékenysége, amelyet egyesek kommunikációs fogásként, a valós célok elpalástolási kísérleteként értékeltek.

Gyakorlati problémákat is felvetett a sajátos politikai szabályaikhoz ragaszkodó északiak betagolódása: a közös koreai ruhát a hivatalból felkért amerikai sportszergyártó helyett csak egy semleges finn üzem készíthette el, a költségeket a délieknek kellett állniuk, és az északi diktatúrából érkezőknek az olimpián résztvevőket megillető szponzori okostelefont sem engedélyezték átvenni.

A Mun Dzse In liberális elnök vezette Dél-Koreát azzal a váddal is illették, hogy asszisztál a sport világközösségét csak jótékonysági szivattyúnak használó észak-koreai elnök, Kim Dzsong Un számító játékához. (Április 27-én aztán a két Korea vezetői nem csupán találkoztak a közös határon, hanem a világ általános elképedésére már-már közös táncot is jártak annak két oldalán.)

Ami a déliek gondolkodását illeti, egyszerre érvényesül benne a kilencvenes években meghirdetett békepárti „napfénypolitika” és a kigyomlálhatatlan bizalmatlanság, amelynek előzményeit már Cson Tu Hvan dél-koreai elnök 1986-os szavaiból kihallhatunk.

„Ha a kisujjadat nyújtod nekik, rögtön a karodat akarják” – üzent Juan Antonio Samaranchnak, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnökének, aki az 1988-as szöuli olimpia közeledtével igyekezett összhangot teremteni a két Korea képviselői között. Sikerült is tárgyalóasztalhoz ültetni őket, ám a svájci Lausanne-ban az olimpiarendezést közös vállalkozásként elképzelő északiak követelőző stílusa hamar zátonyra futtatta a megbeszéléseket, még úgy is, hogy a déliek néhány sportágat, így például az asztaliteniszt, a labdarúgást és az íjászatot hajlandóak lettek volna átengedni a határvonalat jelentő, hírhedt 38. szélességi fokon túli helyszínre.

NYITÁS VAGY SZÍNJÁTÉK?
„Az olimpiai eszme lényege a tisztelet, a párbeszéd és a megértés. A téli olimpiai játékok remélhetőleg megnyitották az ajtót a fényesebb jövő előtt a Koreai-félszigeten” – Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke
„A sportkapcsolatok csak akkor virágozhatnak, ha a politikai ügyek rendeződtek. Ez a megosztott Koreai-félsziget áthághatatlan szabálya” – Csang Ung, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság észak-koreai tagja
„Nem hiszem, hogy az Észak-Korea és Dél-Korea közötti egyezségek hosszú távú hatásúak. Kétségtelenül értékelhetők a jelképek szintjén, de sok változást nem hoznak. Az efféle gesztusok esélyt adnak a nemzetközi figyelem megragadására, a média pozitív érdeklődésére, miközben a háttérben folytatódnak a negatív események” – Jonathan Grix, a manchesteri egyetem professzora, sportpolitikai szakértő

Észak-Korea végül részt sem vett a szöuli olimpián.

A közelmúltban pedzegetett békekötési szándék dacára a koreai háború (1950–1953) óta hivatalosan is hadban álló két állam között már 1963-ban próbált békíteni a NOB, a Nyugat-Németország és Kelet-Németország esetében sikeresen kiharcolt össznémet csapat mintája azonban nem működött a koreaiaknál. Inkább elmérgesítette, mintsem rendezte a két fél viszonyát az 1984-es Los Angeles-i olimpia előtt tető alá hozott újabb találkozó, a határ menti demilitarizált zónában sportról szinte szó sem esett, egymás bűneit viszont annál hevesebben vágták a másik fejéhez a diplomáciai vezetők.

Az áttörést érdekes módon éppen egy asztalitenisz-esemény hozta el, a japán Csibában rendezett 1991-es világbajnokságon kék-fehér összkoreai zászló alatt, szigorúan fele-fele arányban vegyített észak-déli vegyes női csapat szerepelt, mi több, nyolc kínai győzelmet követően és nyolc kínai diadalt megelőzve az aranyérmet is megszerezte a tornán. Himnusz gyanánt az Arirang című koreai népdalt játszották, csakúgy, mint az idei téli olimpia női jégkorong-mérkőzésén.

A himnuszdilemma súlyáról mindent elmond, hogy 2008-ban két alkalommal is azért rendezték Kínában az Észak-Korea–Dél-Korea válogatott labdarúgó-mérkőzést, mert Phenjanban a FIFA-előírással dacolva nem voltak hajlandóak lejátszani a déli himnuszt. Az 1991-es év erős bizakodásra adott okot, a Portugáliában rendezett ifjúsági labdarúgó-világbajnokságon szintén közös együttest állított ki Észak- és Dél-Korea. A kilencvenes évek hajnalán felcsillanó békülési reményt aztán évtizedekre szertefoszlatta egy észak-koreai cselgáncsozó disszidálása a barcelonai világbajnokságról.

Noha a 2000-es és a 2004-es nyári játékokon, valamint a 2006-os téli olimpián egyaránt közös zászló alatt vonult fel a két Korea, az egységes olimpiai csapat terve sokáig megvalósíthatatlannak tetszett, és még ma is nehezen keresztülvihető. Az elmúlt hónapokban újra szelíd szelek fújnak a koreai sportdiplomáciában, a kérdés csak az: valóban tisztul-e az ég, vagy csak a vihar előtti csendet érzékeljük?

A BÉKE ESZKÖZE
„A béke vagy te, Sport!” – szól az újkori olimpiák eszmei atyjának tekintett Pierre de Coubertin báró híres sora az Óda a sporthoz című költeményből, a sport béketeremtő szerepéhez fűződő nemes gondolatot azonban számos esetben felülírta a történelem. Mégis találunk néhány szép epizódot a huszadik századi sportéletből, amelyek ideig-óráig segítettek elfojtani vagy legalább mérsékelni a valós politikai konfliktusokat.
Világháborús frontmeccs Mára valóságos kultusz épült a legendás mérkőzés köré, amelyet 1914 karácsonyán vívott egymással a nyugati fronton, a franciaországi Armentieres mellett a Királyi Walesi Lövészhadosztály 2. zászlóalja, valamint a német 133. szász gyalogezred és a 6. porosz vadászzászlóalj. Karácsony napján a világháborús ellenségek a senki földjén cigarettával, whiskyvel kínálták egymást, majd előkerült egy futball-labda is. „Semmilyen szempontból sem volt szokványos mérkőzés, inkább afféle labdakergetés, mindenki mindenki elleni összecsapás. Talán ötvenen is voltak egy csapatban, a meccs alig fél óráig tartott, a gólokat pedig senki sem számolta” – olvashattuk egy résztvevő visszaemlékezésében.
Pelé különleges varázsa A világszerte áhítattal csodált Santos 1967-ben Lagosban játszott hírverő mérkőzést, és hiába a Nigériában zajló véres polgárháború, a nép megbolondult Peléért és társaiért. „Akkor olyan történt, amit senki sem várt – elevenítette fel az eseményt később a brazil futballcsillag. – Az igazgatónk nem tudott arról, hogy Nigériában polgárháború zajlik. A meccs idejére azonban letették a fegyvert a felek, 48 órás tűzszünetet kötöttek. Amint elhagytuk az országot, sajnos kiújultak a harcok.”
Az elefántcsontparti csoda Politikai és etnikai töltetű, súlyos polgárháború tört ki Elefántcsontparton 2002-ben a déli területeket uraló Laurent Gbagbo elnök csapatai és a Guillaume Soro vezette északi ellenállók között. A harcok már 2004-ben csitultak valamelyest, ám a viszonylagos nyugalmat csak a válogatott következő év októberében elért sikere hozta el. A Szudán elleni győzelmével története első világbajnoki részvételét kiharcoló Elefántcsontpart vezére, Didier Drogba az ünnepi diadal mámoros pillanatai közben letérdelt az öltöző padlójára, és a kamerák felé fordulva könyörgött a politikai vezetőknek, fejezzék be a háborúskodást. Két és fél nappal később megköttetett a fegyverszünet...