A Tankcsapda frontembere nem tud Dombi Tibivel versenyezni

– Ha azt mondom, sport?
– Világéletemben szerettem mozogni, és sohasem gondoltam úgy, hogy van az élet meg a sport, hanem inkább úgy, hogy az élet része a sport. Nem is tudom különválasztani őket, még akkor sem, ha sohasem voltam élsportoló.

– Miért?
– Nem akartam. Pedig sporttagozatos általánosba jártam, vagyis emelt szintű óraszámban kaptuk a kiképzést testnevelésből, úgyhogy kipróbáltam sok mindent. Vívtam – tőröző voltam, de hát olyan régen volt az, hogy ma már nem tudnék tisztességesen vívni, ha egyáltalán tudtam valaha –, súlyt emeltem, kiokusin karatéztam, meg értelemszerűen tornaórákon belekóstoltam az atlétikába, a csapatsportokba. A labdajátékokban egyébként a kapuban éreztem otthon magam, és lehet, hogy ott is ragadok...

– Ha...
– ...ha tizenkét évesen nem fertőz meg a rock 'n' roll. De megfertőzött, úgyhogy a zenélésbe fektettem annyi energiát, amennyit más esetben a sportba fektettem volna. Nem lettem profi sportoló, de továbbra is minden válfaja érdekelt, s nemcsak nézőként, kikapcsolódási formaként is. Tíz éven keresztül aktívan ejtőernyőztem, ami a szó szoros értelmében nem fizikai sport, de ha valaki csak egyet is ugrott életében, az tudja, kemény fizikai munka is.

– Hány ugrása van?
– Háromszáznál több, ami nem túl sok, de a zenekar dolgai miatt nem volt időm többre. Amikor aztán abbahagytam, tíz-tizenkét éve, elkezdett érdekelni a futás.

– Miért éppen az?
– Már a húszas éveim elején, közepén tudtam, eljön majd az idő, amikor nem lesz elég másnaposan két szem gyógyszert bevenni, és elindulni a következő koncertre, hanem muszáj lesz kordában tartani a testsúlyomat és fizikailag karbantartani magamat. Mert bizony ahhoz állóképesség kell, hogy az ember a színpadon képes legyen másfél-két órát ugrálni. Főleg ha elmúlt ötven, mint én – nemrég volt a születésnapom.

– Isten éltesse! Egyedül fut?
– Annak is megvan a hangulata meg annak is, ha csatlakozol valakihez. Tudni kell, hogy én télen-nyáron, hidegben-melegben az erdőben futok. Szerencsés vagyok, mert Debrecenben olyan helyen élek, ahonnan néhány perc alatt elérem az erdőt. Szóval szeretek egy szál magamban is futni, de csapattal, sőt ismeretlenekkel is. Évente egy-két alkalommal rajthoz állok városi félmaratonikon Európa valamelyik városában, és azt nagyon szeretem. Ki...szott jó rendezvények, mindenki tök hülye, mindenki fut, mint a nyúl. (Nevet.)

– Van, aki segíti a felkészülését?
– Igen, van, nevezhetjük személyi edzőnek. Ő az, aki felkészít a futásra és fizikailag a koncertekre is.

– Azt hallottam, Dombi Tibor is gyakran csatlakozik önhöz.
– Tibivel húsz-egynéhány éve ismerjük egymást, hiszen a Loki ikonja volt – a szó legszebb értelmében. A debreceni labdarúgás történetében ő vette magára a legtöbbször a Loki mezét, már akkor jóban lettünk, és amikor a pályafutása végéhez közeledett, többször beszéltünk róla, hogyha befejezi, szívesen eljönne velünk félmaratonikra. Mert ő is nagyon szeret futni, ráadásul gyorsan is tud, hogy a fene egye meg a száját... (Nevet.)

– Indultak együtt versenyen?
– Néhányszor igen, bár az együtt talán túlzás, mert én nem tudok vele versenyezni – sokkal gyorsabb ugyanis. Ráadásul azóta ő már maratonikat fut, sőt, legutóbb harmadmagával teljesítette az Ultrabalaton távját is.

– Ön meg közben belekóstolt az autósportba. Elmondja, miként?
– Fejes meg én egyformán fogékonyak vagyunk a technikai sportokra, Sidi talán kevésbé, de ő is szereti a benzingőzt, a dugattyúk hangját. Nem véletlenül akadtunk össze évekkel ezelőtt Szalay Balázzsal és Bunkoczi Lacival, nem véletlenül vagyunk rajongói Michelisz Norbinak. Sidi meg Fej aktív motorosok, én ezt inkább csak tisztelem és klassz dolognak tartom. Úrvezető vagyok: automata váltó, csak nyugodtan, semmi kapkodás. Persze azért volt alkalmam nagyon gyors autókat is kipróbálni, de Fejes Tomit hamarabb láthatná mondjuk egy raliversenyen a volánnál.

– Van kedvenc Formula–1-es pilótája?
– Vetteles vagyok, amióta életemben először megláttam a srácot, amint megérkezett a depóba egy hátizsákkal a hátán, egy „rossz kis dzsekiben"...

– Ha már szóba került a futball, kanyarodjunk vissza hozzá, hiszen ön éveken keresztül tagja volt a DVSC B-középnek.
– Ha a szó szerint vett B-középnek nem is, de a B-szektornak mindenképpen: meg is énekeltem, hogy „a szívem ultra”. Mindig is a Lokinak drukkoltam, ám az elmúlt néhány évben elég sok olyan változás történt a magyar labdarúgásban, ami nekem nem annyira szimpatikus. Ebbe nem szeretnék jobban belemenni, de tudom jól, hogy nem vagyok egyedül a véleményemmel.

– Jó néhány év távlatából már elárulja, miért vonták vissza a Loki-indulót, amelyet a csapatnak írtak?
– Az az induló annak idején a Loki első bajnoki címét szerző aranycsapatnak íródott. Aztán az a csapat szerzett még néhány aranyat, hála Istennek. De változott a labdarúgás, és változott a csapat is, a barátaink – akik amúgy ma is azok, így páldául Sándor Tobe, Böőr Zoli, Dombi Tibi, Kerekes Zsombi – már réges-régen nem játszanak. Szó sem volt arról, hogy letiltanánk az indulót, de az volt a véleményünk, hogy megtette a dolgát... Tíz év után eljött az ideje, hogy legyen egy új nóta, amelyre bevonulnak a csapatok. Ezért azt kértük a vezetőségtől, hogy a mérkőzés előtt már ne ez szóljon. De szó sincs betiltásról: a neten, például a YouTube-on továbbra is ott az induló, ahogy eddig, bárki bármikor ingyen letöltheti, meghallgathatja. A labdarúgás továbbra is a szívügyem, követem, nézek meccseket, sőt, legutóbb a Dunaszerdahely–Slovan mérkőzésen én végezhettem el a kezdőrúgást.

– Ön szerint mi a labdarúgás legfőbb értéke?
– Szurkolói szemmel a közösségteremtés. A szurkolás, az érzés, hogy együvé tartozunk. Ha ez működik, nagyon nagy erőt képvisel, nagyon jó érzéseket vált ki. Elég csak a 2016-os Európa-bajnokságot felidézni, amikor egy sima csoportmérkőzés – Ausztria legyőzése – után népünnepély tört ki az országban. Pedig a világ nem fordult ki a négy sarkából, a siker is aprócska volt a világ futballpalettáján – mégis, az a győzelem, a futball ereje annyi emberből szabadított fel eufórikus érzéseket, hogy öröm volt nézni.

– És egy futballista szempontjából mi a legfőbb erény?
– Annak idején a nálunk jóval idősebb szurkolók számtalanszor elmondták, hogy rosszul lehet játszani, de lélektelenül soha. Ha valaki kiteszi a szívét-lelkét a pályán, lőhet mellé, bénázhat, mert ilyen van, a legnagyobbakkal is megesik, de a lélektelen játék a nézők szempontjából a legnagyobb bűn. A zenében sincs másként. A közönség elnézi, hogy egy gitár nincs tökéletesen behangolva, vagy hogy a dobos nem olyan pontos, mint egy svájci óra, ha közben azt látja, hogy a banda a szívét-lelkét kitéve „meghalni" megy fel a színpadra. De visszafelé is igaz: lehet valaki akármilyen profi, villoghatnak akárhogy fények, ha lélektelen a koncert, azt a nézők nem élvezik.

– Ön miben talál még ennyi év után is motivációt?
– Kurva egyszerű: szeretni kell, amit csinálsz. Dombi Tibi lehet erre a legjobb sportból vett példa, hiszen ő híres volt arról, hogy elsőként érkezett edzésre és utolsóként távozott – még az utolsó években is. Egyszerűen azért, mert szeretett futballozni. Mi is szeretünk zenélni, a mai napig lobog bennünk a tűz, és ez így elég is, nem kell külön motivációt keresnünk.