Helyszíni riport az erdélyi magyar olimpiáról

Minek hatalmas cikket írni egy erdélyi diáksporteseményről? Miért érdekelné a szombathelyi olvasót, hogy hányadikok lettek a szilágysomlyói fiatalok súlylökésben? Lázba hozza-e a győri, debreceni vagy miskolci sportkedvelőt, hogy a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium fiataljai ügyesen szerepeltek-e strandröplabdában? Nem dobja-e félre az újságot egy budapesti átlagember, ha a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum és a székelyudvarhelyi Tamási Áron Főgimnázium növendékeinek kosárlabda-mérkőzésével untatja a szerző?

Robog velem a Hargita expressz Kolozsvár felé, és már Püspökladány óta azon gondolkodom, miként hidaljam át a problémát, hogy az Erdélyi Magyar Középiskolás Sportolimpiáról szóló cikkem – a nyomtatott újság kizárólagosan belföldi terjesztése miatt – az elsődleges érdeklődői körhöz, az erdélyi magyar sportfogyasztókhoz legfeljebb online megjelenés esetén jut el. Aránytalannak is gondolhatnám a figyelmet, ha nem lennék tisztában a kiküldetésem mögött húzódó üzenettel, ha nem érzékelném a Nemzeti Sport elmúlt években tapasztalható tudatos nyitását a határon túli magyar sportélet felé. A szándék nemes, ha az összetartozás érzésének erősítése, a kapcsolatok szélesítése, a közös nemzeti sportkultúra ápolása a cél. Még azt is állíthatnánk, hogy a negyedik éve megrendezett összerdélyi középiskolás sportvetélkedő mottója nekünk, anyaországi magyaroknak is szól: „A mi olimpiánk.”

Van azonban ebben az erdélyi „mi”-érzésben más is: a hagyományosan külön úton járó nemzetrész büszkén őrzött önállóságának, a munka becsületére építő, évszázados kulturális értékekből táplálkozó, felvilágosult gondolkodásának hangja. Különösen érzékeny, történelmi félreértésekre okot adó, kölcsönös sértődéseket kockáztató kérdés, hogy mit hallanak ki Budapesten az Erdély szóból. Nem azokról a buta előítéletekről beszélünk persze, amelyek a kifejezéshez csak egy szénásszekerén szalonnát szelő, szalmakalapos bácsikát képesek hozzárendelni, és nem is az egydimenziós szurkolói képzelet magyar–román örök viszályt vizionáló rémképeiről vagy az árnyalatok iránt érzéketlen politikai egyszerűsítésekről. Hanem például Ablonczy Bálint történész Erdély ötven hónapja című cikkének megfigyeléséről: „Hogy a keleti országrész lenne a tisztább, archaikusabb magyarság hona – ez meghatározta a magyar közéleti szereplők Erdély-képét napjainkig.”

Veszélyes az anyaországból piszkálgatni bármilyen erdélyi belügyet, ezért is fontos tisztázni Bodor Lászlóval, az erdélyi sportolimpia elnökével, mit ért azon, hogy „...tudunk erdélyiségben gondolkozni”. A különböző nemzetek együttélésén alapuló multikulturalizmust emeli ki, hozzátéve: „Nem tudom, Kós Károlytól errefelé tudott-e újat kitalálni bárki az erdélyiségről.” Lapozzuk hát fel a neves temesvári építész Erdély kövei beszélnek című írását: „Hallgatom Erdély köveinek beszédét. Időtlen idők óta népek és hitek, fajok és kultúrák keveredőhelye ez a föld. Északról és délről, napkeletről és napnyugatról előnyomakodó népek és kultúrák bárhol Európa szomjas földjén, ha halálos tusában összeroppantak, akkor megvert fél vérző, megrettent, búvóhelyet kereső töredékéből bizonyosan került Királyhágó és Székely-Havasok közé is valamennyi, a rengeteg titkos erdőkbe, a dugott meleg völgyekbe.”

NÉMÁN SZURKOLT A SZÉKELY ÚSZÓBAJNOK

Kerítéshez tapadó járókelők lesik a Babes-Bolyai Tudományegyetem sportparkjának szélén a strandröplabdameccset, a kosárlabdacsarnokból ütemes szurkolás hangja szűrődik ki, a sétányon piros mezes vidám lánycsapat siet a kézilabdapálya felé. Vonakodva, bizalmatlanul ül le mellém az uszoda előtti árnyas padra Mihály Zsolt. Valaki odasúgja nekem: „Ő az erdélyi sportolimpia Michael Phelpse...” Inkább tiszteletből, mint ugratásból nevezik így társai a 18 éves sepsiszentgyörgyi fiatalembert, aki az elmúlt három évben hat aranyérmet és egy ezüstérmet nyert itt, az idén 50 méter gyorson és 50 méter háton előzte meg a mezőnyt. Mintha Ábelt kérdezném a rengetegben, a csendes sportbajnok nehezen szüli a szót, ha viszont kimondja, vág, mint a hargitai szél. „Nekem Michael Phelps a csúcs. Néztem a nagy úszásait, neki drukkoltam minden versenyén. Csak nem mondtam hangosan, mert a többiek Cseh Laciért szorítottak. Tetszik, ha Phelpsnek mondanak iskolatársaim, de nem tartom ezt népszerűségnek. Jobban örvendtem volna, ha többet elérek a versenyzésben.”

Mihály Zsolt tíz évig úszott versenyszerűen, óriási ígéretnek számított, tavaly azonban megbomlott az összhang közte és edzője között, kiábrándultan ugrott ki a sportból. „Úgy voltam vele, ha nem lehetek úszó, inkább nem is szállok vízbe. Egy évig nem is néztem uszoda közelébe. Nem tudtam, mire leszek képes így az olimpián. Miután megnyertem a versenyt, édesanyámat hívtam telefonon. Elmondtam, megint sikerült, s gratulált. S nagyjából ennyi.”

Négy napon át tart Kolozsváron az erdélyi magyar középiskoláknak meghirdetett, megyénként selejtezősorozattal előkészített sportolimpia, amelyen atlétikában, kosárlabdában, labdarúgásban, röplabdában, kézilabdában, úszásban, asztaliteniszben és strandröplabdában mérik össze erejüket a legjobb fiúk és lányok. Kiélezett versengés, fiatalos hév, őrült presztízsharc jellemzi a küzdelmeket, amelyeknek vonzereje a külső szemlélő számára éppen abban rejlik, hogy alapjukat a tiszta sportszellem kínálja. Úgy kell elképzelni ezt, mint egy igazi olimpiát, csak dopping, pénzhajhászás és szponzori fertő nélkül.

S ha már dopping, pénz és szponzor: az önköltségen utazó iskolai csapatok itt szállást és teljes ellátást kapnak, az erdélyi sportolimpia megrendezésének összköltsége 117 ezer lejre rúg (körülbelül 8.1 millió forint), a forrásokat a Communitas Alapítvány, a megyei tanács, a Bethlen Gábor Alap és néhány magántámogató adja, a helyszínt a Babes-Bolyai Egyetem biztosítja. Kettős célt szolgál az esemény, egyrészt a mozgás népszerűsítését, másrészt a pozitív példaállítást. A követendő mintát hivatottak megadni az elmúlt években felkért fővédnökök, olyan neves erdélyi sportemberek, mint Károlyi Béla tornászedző, Szabó Katalin tornász, Novák Károly Eduárd paralimpiai kerékpározó vagy az idén meghívott Ráduly-Zörgő Éva gerelyhajító és Tófalvi Éva sílövő (lásd keretes írásunkat).

Hogy mennyi fáradsággal, odafigyeléssel jár a 15 megye 28 iskolájából érkező diákok versenyének lebonyolítása, a lankadatlan főszervező, Grabán Zsolt áldozata mutatja: az első esti technikai értekezlet levezénylése és a pontos versenymenetrend kialakítása után hajnal ötkor ér ágyba, „másnap” reggel hétkor pedig már újra ott áll a vártán a sportparkban, ahol a fogytán lévő műanyag poharaktól kezdve a magas vérnyomással kórházba szállított sepsiszentgyörgyi tanuló sorsáig minden ügyet felelősen kézben tart. Ami a lehetséges továbblépést illeti, az erdélyi iskolás sport ügyét 2005 óta segítő Bodor László sport­olimpiai elnök merész ötlettel lép elő: „Talán megérett a pillanat a Kárpát-medencei magyar középiskolás sportolimpia megrendezésére. Ennek egyik területi elődöntője lenne az erdélyi sportolimpia. Ha azon múlik, Kolozsvár készen áll arra, hogy megrendezze az első összmagyar
diákversenyt.”

NYELVTÖRTÉNETI CSODA, OROSZ HÍMTAG

De térjünk vissza a 2018-as erdélyi változathoz, amelynek 550 részt vevő diákja közül a legvagányabb kétségtelenül a lányok délelőtti meccse alatt a kézilabdacsarnok padján elfekvő, ujjatlan Pokolgép-pólót viselő, vállig érő hajú

Mandel Tamás. Társai gyűrűjében osztatlan sikert arat a csíkszeredai fiatalember azzal, hogy betörhetetlen lázadóként a Nemzeti Sportnak is meri szidni a kosztot, pedig meg kell védenünk a konyha becsületét, amely az erdélyi szokásokra is ügyel: még a milánói spagetti mellé is ad kenyeret.
Helyi jellegzetességekről szólva ki kell térni egy fontos nyelvtörténeti felfedezésre. Éppen a pokolgépes kemény fiúval beszélgetek, amikor megüti a fülemet iskolatársai buzdítása: „Ki a jobb? Szereda! Mennyivel? Sokkal! Milyen sokkal? Nagyon sokkal! Huj, huj, hajrá!” A záró rigmus az évtizedeken át használt, ősi magyar szurkolási forma, amely azonban a hatvanas évek végére dokumentálhatóan kikopott az anyaországi lelátók nyelvéből – az orosz szlengben hímtagot jelentő szót feledtetni igyekvő, a szovjet megszállók jelenlétében pironkodó magyar politikai vezetők kimondott szándékával összhangban. Maga Kádár János javasolta egy moszkvai előadásán: „Bánjunk csínján a huj-hujozással, mert a szovjetek félreérthetik.” Némi utánakérdezéssel megtudom, a csíki hoki szurkolói kultúrájában őrződött meg a határ túloldalán régen kiirtott kifejezés (ne felejtsük, Romániából 1958-ban kivonultak a szovjet csapatok), így érkezett el a kolozsvári kézilabdahelyszínre. Őrületes végjátékot hoz egyébként a női kézidöntő, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium a teremben delejesen visszhangzó, ütemes „Kölcsey! Kölcsey!” kiáltások közepette úgy győzi le 14–13-ra a krasznai Cserey-Goga Technológiai Líceumot, hogy ihletett formában védő kapusa, a 15 éves Mezei Bettina az utolsó percben két hetest is kivéd.

„A dobó szemébe nézek, és amikor lendíti a karját, csak akkor mozdulok az egyik irányba” – árulja el receptjét a torna legjobb kapusának választott, Túrterebesen született lány. Édesanyja elárusítónő, édesapja méhész, ő viszont csak a mézet szereti, a méheket nem. A regényeket viszont annál inkább, nemrég fejezte be Thomas Hardy angol író 1895-ös Lidércfény című könyvét, a kedvence mégis Karinthy Frigyestől a Tanár úr kérem; mint mondja, mosolygott a csípős megjegyzéseken és bele tudta magát képzelni a száz évvel ezelőtti iskolai életbe. „Nálunk, Szatmárnémetiben csak a román nyelv és irodalom, valamint a latin órát tartja román tanár, a többit magyar – ad betekintést a mai iskolai környezetbe. – Nekem nagy szerencsém, hogy megtanultam rendesen románul. Ötödikben volt egy román barátnőm, Simona, akivel sokat beszélgettem, meg a tiszta román nyelvű tanáraim miatt muszáj is volt. Ez így is van rendjén. Romániában élünk, akármerre megyünk, szükségünk van a nyelvtudásra.”

VALLOMÁS A FOCIPÁLYÁN: UTÁLT ÉS IMÁDOTT

Odakint, az uszoda és az étkező közötti pavilonban székely fiútársaság pihen délutáni mérkőzésére várva, a hangadó éppen egy kocsmai sztori közepén jár: „Na, aztán kijött a Sanyi a vécéből. Meglátta a pultos, és aszongya neki:...” Itt egy román mondat következik, amelyet a budapesti újságíró nem ért, a székely fiatalok viszont annál inkább jutalmaznak: a történet csattanóját hatalmas röhögés követi. Ilyen az asszimilációs székely vicc 2018-ban.

Telerajzolt firkatábla fogadja a sportpark központi épületébe lépőt, ország-világ megtudhatja, hogy a név köré kanyarított szívecskék alapján valaki halálosan szerelmes Picurba, Petra ellenben maga siet leendő lovagja elé telefonszáma megadásával (igaz, az utolsó néhány számjegyet szemérmesen kiikszezte), Mercédesz pedig tehetségesebb sportból, mint helyesírásból („It járt Merci”). Képek, villanások az erdélyi középiskolások sporttúrájáról: egy Marilyn Manson-trikós ifjú sportlady letörölhetetlen mosollyal csacsogja el telefonon a nagy győzelem részleteit, a csarnok félreeső szegletében csalódott versenyzőlányba próbál lelket önteni barátnője, a bokrok között kiizzadt fiúk szívják lopva a cigarettájukat, vagy ahogy ők mondják erdélyiesen: szivaroznak. Túlművelt osztálytársnőjükön derülnek éppen, egy szőke siheder viszi a szót: „Fakultáción megsúgta, imádja a filozófus Nietzsche zenéit. Mert ő még azokat is ismeri...”

Focidöntő a műfüves kispályán, a ketrec körül összesereglett nézőtömeg némely NB I-es stadion látogatottsági számát közelíti, pattanásig feszült hangulatban csap össze a sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola és a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium csapata. Akad azért ellenhang is, székelyföldi leányka háborog a pályának háttal, virágmintás okostelefonját nyomkodva: „Hányingerem van a focitól, ki nem állhatom. A legutálatosabb sportág a világon, bármit megnézek, csak a focit nem.” A szentgyörgyiek csatára, Ghinea Hunor láthatóan nem haragszik a futball-labdára, neki ráadásul nemcsak az aranyérem a tét, hanem a gólkirályi cím is – előbbit végül elnyeri csapatával, utóbbit kénytelen átengedni az oldalvonal mellett vetélytársa gólcsendjének szurkoló, nála egy góllal tovább (tizenkettőig) jutó Bartus Máténak. A 17 éves kolozsvári fiatalember, aki a Báthory István Elméleti Líceum képviseletében vesz részt a sportolimpián, máig nehezen emésztette meg, hogy egy csúnya sérülés miatt abba kellett hagynia a versenyszerű labdarúgást.

„Nekem a foci az életem, nekem a foci a minden – hajtogatja szinte színészi beleéléssel. – Tizenegy évig játszottam klubszinten, előbb a kolozsvári Viitorulban, majd a CFR-ben, ahol sajnos nagyon rossz tapasztalatot szereztem. Hiába rúgtam a gólokat, lehozhattam akár a csillagokat is az égről, román edzőm semmibe vett. Hogy miért? Mert magyar vagyok. Így tett a többi magyar csapattársammal is. Adtam egy jó passzt, leszidott. Volt egy szerelésem, leszidott. Kiharcoltam egy gólhelyzetet, leszidott. Visszavetett szellemileg, fizikailag is. Előfordult, hogy sírva mentem haza meccsről, mert a pályánál közölte, nem tett be a csapatba.”

Amikor példaképeiről kérdezem, három nevet említ, Cristiano Ronaldóét, Robert Lewandowskiét és Zinédine Zidane-ét. Hogy csupán ötéves volt, amikor a francia aranylabdás visszavonult? „Youtube” – közli értetlenségemen csodálkozva. Megkérem, meséljen a karján éktelenkedő tetoválásokról. „Ez itt édesanyám szeme. Alatta a szívdobogás EKG-mutatója végződik »Just live!« feliratban. Életfelfogás... Az itt látható vonalakat Dybalától vettem át – elképesztően nagy futballista! –, a rózsák az érzelmet és a szerelmet jelképezik. A távolodó nőalak a tengerre nyúló mólón? Az a múltam...”

Ha nem is éppen erre gondol, a kolozsvári fiatalemberé ugyanaz az erdélyi múlt, amely annyit foglalkoztatta Kós Károlyt is, és amelyről így írt Művészetünk útja című értekezésében: „Egyetlen, de bizonyos támasztékunk a múlt, mely tagadhatatlanul bizonyítja, hogy három századon keresztül Erdély magyarsága egyedül nemcsak képviselte a magyarság kulturális munkásságát, de tudta azt teljes egészében fejleszteni, továbbépíteni, hogy idők fordultával átadhassa annak ápolását.”

A nyelvben, az oktatásban, a kultúrában éppúgy, mint a futballban, az atlétikában vagy a röplabdában – például az erdélyi diákesemény révén.

Akár az ő olimpiájuknak érezzük, akár a miénknek.