Lőrincz Tamás: Remélem, hogy a vb-n nyújtom majd a maximumot

 

– A súlycsoportváltás eddig bejött: az eredmények mellett a komfortérzete is megfelelő?
– Az előző világversenyek valóban jól sikerültek, mindegyiken sikerült érmet szerezni – felelte a 31 esztendős, Londonban olimpiai ezüstérmes, kötöttfogású Lőrincz Tamás, aki Rióban még a 66 kilósok között indult, ám tavaly Párizsban, a világbajnokságon és Újvidéken, az Európa-bajnokságon is 75 kilogrammban szerzett érmet, míg az idei Eb-n Kaszpijszkban a súlycsoportok hivatalos átalakítását követően a 77 kilósok között állhatott dobogóra. – Azért dolgozunk, hogy a sorozat ne szakadjon meg. Nem vagyok még csúcsformában, de van több mint ötven napom, remélem, hogy a világbajnokságon nyújtom majd a maximumot.

– Milyen sérülések nehezítették a dolgát ebben az esztendőben?
– Az évem oldalszalag-szakadással kezdődött, aztán voltak további apróbb problémáim, a júniusi Magyar Nagydíjat bordasérülés miatt kellett kihagynom. Remélem, a vébéig nem jön már közbe semmi, és zavartalanul telik a felkészülésem.

– Mi lesz a következő bő másfél hónap programja?
– Ezen a héten még Budapesten vagyunk, utána elmegyünk egy hétre Fehéroroszországba edzőtáborozni, ezt követően a világbajnokságig Tatán leszünk. Oda érkeznek külföldi versenyzők is, szóval bőven állnak még feladatok előttünk.

– Vett már részt budapesti világbajnokságon: milyen emlékeket őriz a 2013-as versenyről?
– Jót is, rosszat is. Jót abból a szempontból, hogy öcsémnek, Viktornak éppen hazai közönség előtt sikerült először vébéérmet szereznie, emiatt nagyon boldog voltam. Én viszont a várakozásokhoz képest alulteljesítettem, nem úgy alakult a viadal, ahogy terveztem, pedig esélyesként indultam, abban az évben Európa-bajnokságot nyertem a súlycsoportomban. Talán kicsit túlgörcsöltem a versenyt: annyira akartam, hogy a nagy akarásnak nyögés lett a vége… Most már sokkal érettebben, még tapasztaltabban állhatok neki a világbajnokságnak, ezzel a rutinnal a hátam mögött reményeim szerint fejben sokkal jobban össze tudom rakni a versenyzésemet, és ennek érem lesz a jutalma.

– Segít pszichológus is, hogy megkönnyítse a dolgát?
– Igen, Balassa Levente sportpszichológussal dolgozunk együtt, nagyon sokat segít nekünk. Vele is próbáljuk a mentális felkészültségemet a legmagasabb szintre emelni.

– Mennyire furcsa, hogy az egyik legnagyobb ellenfele egy vajdasági magyar srác, Nemes Viktor lehet?
– Kezdek hozzászokni… Sajnos az idei Európa-bajnokságon kikaptam tőle, igaz, ott sem voltam százszázalékos állapotban. Így visszatekintve az a bronzérem volt a legtöbb, amit ki lehetett hozni a teljesítményemből. Viktor viszont Kaszpijszkban nagyon jól birkózott, kitűnő formában volt, ő az egyik legjobb a világon a hetvenhét kilós súlycsoportban, többek között ő is nagyon nagy ellenfél lesz a vébén. Rajta kívül jó néhány emberrel meggyűlhet még a bajom, próbálunk rájuk is pontosan készülni, ahogyan közeledik a kezdés. Elemzünk majd korábbi mérkőzéseket, például, hogy mit hibáztam Viktor ellen, mire kell majd jobban figyelni – ebben is a maximumra törekszünk.

– Emlékezetes Lőrincz Viktor riói esete, amikor vitatott körülmények között veszítette el a bronzmérkőzést. Mik a tapasztalatai, történt bármiféle előrelépés a bíráskodást tekintve?
– Abszolút nem történt, ugyanolyan káosz az egész. Lelkileg arra is fel kell készülnie mindenkinek, hogy a hazai pálya ellenére semmilyen segítséget sem kapunk, sőt inkább ellenszelünk lesz. Ezzel persze nem azt állítom, hogy így is történik majd, és ennek kell járnia a fejünkben, de igenis érdemes készülnünk rá. Ilyen helyzetben sem eshet ki senki a koncentrációból, sajnos a szabályrendszer lehetővé teszi, hogy a bírók belenyúljanak egy-egy mérkőzésbe.

– Az éremkollekciójából az olimpiai vagy a vébéarany hiányzik jobban?
– Mindkettő, de ha választani lehet, az olimpiai hiányzik a legjobban. Most itt a lehetőség, hogy a másik álmomat valóra váltsam, úgy gondolom, van még annyi a pályafutásomban, hogy sikerüljön. A jövőt még nem tudom, nagyon nehéz, nem vagyok egyedül Magyarországon… Lévai Zoltán nagyon közel van hozzám, a Német Nagydíjon ki is kaptam tőle egy akció nélküli mérkőzésen. Nincs időm hátradőlni, ám ez jó, mindkettőnket visz előre a rivalizálás. Az idő neki dolgozik, sokkal fiatalabb nálam – őt az motiválja, hogy minél előbb színre léphessen, engem meg az, hogy a maradék időmben én legyek az első ember, és érmeket szerezzek a világversenyeken. Egyelőre azonban csak a világbajnoksággal foglalkozom.

– Nemrég töltötte be első életévét a kislánya. Mennyire van tekintettel a szülei pihenőidejére?
– Ez nem fontos, mert számunkra ő az első. A birkózásnál is fontosabb az ő boldogsága, hogy minden igényét kielégítsük. Természetesen próbálok minél többet otthon lenni, de a mi sportágunkban ez nagyon nehéz, mert sokat edzőtáborozunk. A feleségem nagyon jól szinkronba hozza, hogy pihenni is tudjak és Dórival is tölthessek időt. Ha elkezd majd többet beszélni és mondhatja nekem, hogy ne menjek el, vagy hová megyek már megint, akkor nagyon nehéz lesz elutaznom egy-egy edzőtáborba vagy külföldi versenyre…

– Megsokszorozta az erejét a szőnyegen, hogy Dóri világra jött?
– Mindenképpen pluszmotiváció. Érte is küzdök, ám tényleg nem könnyű hétről hétre otthon hagyni, alig látni, mert időm javát táborban vagy külföldön töltöm… Most még ennek van itt az ideje, és annyi munkát fektettem ebbe a sportágba, annyi erőm és energiám van benne, hogy kár lenne félredobni mindent. Az élet megy tovább, próbálok helytállni apaként és versenyzőként is.