Evezés: 1968-ban elindult a stopper, azóta sehol semmi

A stopper 1968. október 19-én indult el. Fél évszázad óta ketyeg az óra. Több mint másfél milliárd másodperc. Ennél jóval, de jóval több csapásszám. És csak emelkednek, és csak merülnek-csobbannak az evezőlapátok... Megszámlálhatatlanul.

De sehol semmi.

Szépen csillogott az ezüst és a Cuemanco-csatorna víztükre 1968. október 19-én Mexikóvárosban, Xochimilcóban („Szocsimílkóban”). Négy halálosan fáradt magyar legény állt a dobogón. Még keresték a helyüket, még járt az agyuk... Nem tudták befogni a keletnémetek hajóját a Virgilio Uribe-pályán. De ott lógott az érem a nyakukban.

Az óra azóta ketyeg. Fél évszázad óta nem jutott az első háromba magyar evezős az olimpiákon. Éppen ezért véssük be újra a tudatunkba Melis Zoltán, Sarlós György, Csermely József, Melis Antal nevét.

Már csak azért is, mert furcsa előjátékot követően állt össze a kormányos nélküli négyevezős egység. A Lucsánszky László, Csermely József, Sarlós György, Czakó Csaba kvartett végzett a negyedik helyen az 1966-os világbajnokságon, és szerzett ezüstöt az 1967-es Eb-n. Vagyis ők harcolták ki a kvótát a mexikóvárosi olimpiára. A vezetők azonban úgy döntöttek, hogy megversenyeztetik őket a Pályi András, Romvári László, Melis Antal, Melis Zoltán négyessel. Győzzön a jobbik!

És eljött július közepe, a híres luzerni regatta. Magyar a magyarral szemben. Amelyikük az első három között végez, az utazhat az olimpiára. Noha a nyolc sportolóból – a fradista Sarlós kivételével – hétnek a híres csepeli szakember, Jásdi Sándor volt a trénere, őt akkorra háttérbe szorították, és kizárólag a férfi szövetségi kapitány, Losonczi Tibor határozta meg a feltételeket.

Tehát Luzern... Az „A-csapat” nem jutott be a döntőbe, a „B-kvartett” (noha Melis Antalnak gyulladás miatt fel kellett vágni a tenyerét) ellenben igen, és harmadik lett. Ám ezzel nem volt vége, mert a július végi bajnokság és a dunavarsányi edzőtáborban látottak ismeretében Losonci úgy határozott, hogy összevegyíti a két egységet: Pályi és Romvári ki, Sarlós és Csermely be, a két Melis mellé.

„Volt némi lelkiismeret-furdalásom, mert nem álltam ki Lucsánszky és Czakó mellett, de meg kell érteni, ötven éve így ment ez... Döntöttek, és kész” – feleli kérdésemre Csermely József, hogy meglepte-e a csapatkijelölés kacifántos alakulása.

És mert az evezés, pláne a váltott evezés nagyon is csapatsport (ahogy a szakkönyvek írják: vezető szerep vállalása, együttműködés, együttes ritmuskeresés és -találás), kérdéses volt az összhang meglelése, az összeszokás.

„Az itthoni edzéseken sokat kínlódtunk, de a helyszínen tréningezve varázsütésre megindult a hajó, szinte repültünk a vízen, jó időket mentünk – mondja a vezérevezős Melis Zoltán, aki 21 évével a négyes legfiatalabb tagja volt. – A németek és a románok is csak néztek, utóbbiak már azt mondogatták, mi nyerhetjük meg az olimpiát. Az előfutamban tíz másodperccel jobb időt eveztünk a másik futamban nyerő keletnémeteknél... A döntő előtt nem voltunk betojva, de nem állt olyan háttér mögöttünk, mint az NDK-sok mögött, meg talán az sem volt szerencsés, hogy a finálét hat nappal az előfutam után rendezték meg.”

NDK vagy Magyarország? Ez maradt a kérdés 1968. október 19-én. A különbség két és fél másodperc. A válasz: NDK.

„Tudtam, eszméletlenül el fogok fáradni. Ökölvívó bátyámnak annak idején azt szoktam mondogatni, milyen nehéz nekünk, evezősöknek, ő meg visszavágott, hogy hülye vagy, nálunk kiütik és kiszámolják az embert. Mexikóvárosban mindent kiadtam a testemből-lelkemből, mind a négyen teljesen ki voltunk ütve, mire célba értünk. De nem sírtam, ennyire nem vagyok gyenge” – cáfol egy korábbi cikkben megírt félmondatot Csermely József.

Híres a kép, amely bejárta a világot. Melis Zoltán a hátán, félholtan fekszik a hajóban, de mögötte a többiek sincsenek jó passzban...

„Ezer méterig tartottuk magunkat, utána háromnegyed hajóhossznyi előnyre tettek szert a keletnémetek, és látszott, az olaszok előtt a második hely jut nekünk. A tengerszint felett kétezer-kétszáz méteren kiütközött az oxigénhiány, én a végére feldobtam a talpam, azt sem tudtam, hol vagyok. Miként azt sem fogtam fel, hogy mentőcsónak jön értem, és rám teszik az oxigénmaszkot. Ehhez képest lilulni kezdett a fejem, mire rájöttek, kifogyott a palackból az oxigén...”

Az eredményhirdetésre aztán szerencsésen rendbe jött Melis Zoltán. Ott csillogott a nyakában az ezüst, és előtte a Cuemanco-csatorna víztükre.

Az óra meg csak ketyeg. Fél évszázad óta.

Hány milliárd másodperc és evezőcsapás még...?