Élet(járadék) a sport után, avagy a „sportolói nyugdíj”

Szinte véget sem ért a pjongcsangi játékokon az első magyar téli olimpiai aranyérmét szerző négyes tagjainak tiszteletköre, a hazai médiában máris cikkek jelentek meg arról, mennyi pénzt keresett sporttörténelmi futásával a Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Burján Csaba, Knoch Viktor kvartett.

De nincs ezzel baj.

Noha az olimpiát hosszú évtizedeken át belengte az amatőrizmus hamis illúziója, valójában már az ókori játékok győzteseinek is több jutott a dicsőségnél. S nem véletlenül, hiszen az atléta szó is „díjért versenyző” személyt jelöl. Athén pedig megbecsülte a bajnokait: egy munkás 14 évi bérének megfelelő összegű jutalomban részesültek, nem kellett adózniuk, ingyen látogathatták a színházi előadásokat, és számos egyéb juttatás is megillette őket. Igaz, háború esetén a frontvonalban kellett harcolniuk, hiszen a hősi társadalmak éthoszát őrizve a görögöknél a harci erényeknek – a fizikai erőnek, a bátorságnak, a kitartásnak, az ügyességnek – meghatározó szerepe volt.

Az újkori játékokat életre hívó Pierre de Coubertin báró és a többi alapító atya ennek ellenére azon az állásponton volt, hogy a győztes örüljön az erkölcsi megbecsülésnek. Az első magyar olimpiai bajnok, az 1896-os játékokat két arany- és egy ezüsttel záró Hajós Alfréd világra szóló teljesítményének jutalma a görög király személyes gratulációja volt. Itthon ennyit sem profitált a sikereiből, bár akkoriban elismeréssel ért fel, hogy diákként számíthatott a Műegyetem erkölcsi támogatására.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság fél évszázadon át több-kevesebb sikerrel óvta a játékok amatőr szellemét. S ha szükségét érezte, lecsapott. Ennek lett áldozata az 1912-es olimpián öt- és tízpróbában diadalmaskodó Jim Thorpe. Az amerikairól nem sokkal Stockholm után kiderült, egyetemistaként egy félprofi nyári ligában baseballozott, meccsenként két dollárért. Nem ő volt az egyetlen „profi”, de rutinosabb társai álnevet használtak, így megúszták. Thorpe-ot azonban az Amerikai Atlétikai Szövetség fellépésére a NOB megfosztotta érmeitől, és csak 1983-ban rehabilitálta. Nem volt kímélet a finn Paavo Nurminak sem. A három olimpián kilenc arany és két ezüstérmet nyerő csodafutót két nappal az 1932-es játékok nyitánya előtt nyilvánították profinak, s tiltották el arra a – soha be nem igazolódó – vádra alapozva, hogy az előző évben Németországban 250-500 dolláros rajtpénzekért versenyzett.

A szocialista országok színre lépése átírta az addigi hagyományokat. Papíron az amatőrizmus maradt a hivatalos jelszó, ám a keleti blokk országaiban a versenyzők de facto hivatásos sportolók voltak. Ráadásul Magyarországon már az 1948-as olimpia bajnokai is állami jutalomban részesültek: a tíz aranyérmes fejenként 10 ezer forintot kapott. Ez az összeg 1960-ban már 15 ezer, 1980-ban 100 ezer, míg nyolc évvel később 250 ezer forint volt.

LEGENDÁK MÉLTATLAN HELYZETBEN

Az egyszeri jutalmak persze nem jelentettek életre szóló anyagi biztonságot. A szöuli negyedmillió forintból az aranyérmes kajak négyes tagja, Hódosi Sándor egy használt Fiat Ritmót tudott venni. Huszonnégy évesen vonult vissza, és mivel képtelen volt egzisztenciát teremteni, 1994-ben az Egyesült Államokba távozott. Többen, akik nem jutottak fel az olimpiai dobogó tetejére, még akkor is nyomorúságos öregkorra kárhoztattak, ha egyébként világra szóló sikerek részesei voltak.

Példa erre a tavaly októberben elhunyt Tóth II József élete. Az Aranycsapat tagja 1954-ben gólt lőtt az angoloknak a Népstadionban 7:1-re megnyert meccsen, a világbajnokságon pedig az NSZK elleni 8:3-as mérkőzésen volt eredményes. A helsinki olimpiára azonban még nem engedték ki, mivel a családja osztályellenségnek számított, s csak a lánya születése után kaphatott nyugati útlevelet. Így viszont lemaradt az 1952-es olimpiai diadalról, sőt a londoni 6:3-ról is. Noha a Ferencváros és az MTK is hívta, a nagy hatalmú helyi pártvezérek nem engedték el Csepelről. Bár a kerülettől később díszpolgári címet kapott, szerény körülmények között, 102 ezer forintos nyugdíjból élt feleségével.

Méltatlan helyzetbe került Deák Ferenc is. A Ferencváros csatára 1950-ben Siófokon egy étteremben a Fradi-indulót dalolta, s ennek két, a helyiségben tartózkodó ávós is tanúja volt. Az egyik tiszt „Kuss!” felkiáltással akarta elnémítani a labdarúgót, aki előbb leöntötte, majd kiütötte a belügyeseket. Deák úgy úszta meg a börtönt, hogy az FTC-ből Újpestre igazolt, de Sebes Gusztáv szövetségi kapitánynál nem nyert bűnbocsánatot. Hiába remekelt addig a Kocsis, Deák, Puskás belső hármas – a center húsz meccsen huszonkilenc gólt jegyzett –, „Bamba” repült a válogatottból, nem játszhatott Helsinkiben és nem léphetett pályára az évszázad mérkőzésén sem. S noha később Kádár János testőreként is szolgált, 1998-ban bekövetkezett halálát követően özvegye arra kényszerült, hogy eladásra kínálja fel férje sportereklyéit, tiszti keresztjét és kedvenc díszkardjait.

Hosszan lehetne sorolni azon legendák nevét, akik jeles sportkarrierjük befejezése után nehéz körülmények közé kerültek, nem egyszer nyomorogtak. Manapság persze már nem politikai okok miatt. Sokkal inkább az a jellemző, hogy a kiemelkedő eredményeket elérőknek, akikre pályafutásuk csúcsán az egész nemzet büszke volt, sikereikkel erősítették a nemzettudatot, növelték Magyarország nemzetközi elismertségét, karrierjük lezárása után elengedik a kezét. S noha léteznek programok a sportolók civil életének megkönnyítésére, az átmenet sikere azon is múlik, ki milyen személyiség, mennyire tudatosan képes helytállni a sport világán kívül is.

Van, akiknek sikerül, van, akiknek nem.

Utóbbiak sorsára hívta fel a figyelmet 1998-ban máig emlékezetes akciójával Gedó György. Az egyetlen négy olimpián szereplő magyar bokszoló kivonult a Hősök terére, s alkalmi cipőpucolóként lobbizott a hajdani kedvencekért. München papírsúlyú bajnokának saját bevallása szerint onnan jött az ötlet, hogy olvasta, Tass Olga és Lemhényi Dezső kénytelen pénzzé tenni az érmét (egy időben Gedóról is az a hír járta, hogy eladta az olimpiai aranyát, ezt azonban a kétszeres Európa-bajnok cáfolta). A kalapja gyorsan megtelt pénzzel, a performanszról készült fotó pedig bejárta a világsajtót. Többek között ennek az akciónak is köszönhető, hogy az olimpiai bajnokok és érmesek immár életjáradékot kapnak Magyarországon.

A 2004-ben elfogadott I. törvény alapján a „harmincötödik életévének betöltését követő év január 1. napjától kezdődően élete végéig olimpiai járadékra jogosult az a magyar állampolgár, aki a magyar nemzeti válogatott tagjaként akár egyéni számban, akár csapattagként a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által szervezett nyári vagy téli olimpiai játékokon vagy a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) által szervezett sakkolimpián, illetve 1984-től kezdődően paralimpián vagy siketlimpián első, második vagy harmadik helyezést ért el”. A jogszabály kiterjesztette a jogosultak körét: „Élete végéig járadékra jogosult az érmes halálának időpontját követő hónaptól kezdődően annak özvegye, ha magyar állampolgár és az érmessel annak házastársaként a halála időpontjában és legalább az azt megelőző tíz évben megszakítás nélkül közös háztartásban élt. Élete végéig járadékra jogosult az érmes járadékra jogosultságának időpontjától – vagy amennyiben az korábbi időpont, a negyvenötödik életéve betöltését követő hónap 1. napjától – az érmes edzője... Edzői járadék szövetségi kapitány vagy a nemzeti válogatottat vezető edző és nevelőedző részére is megállapítható.”

Az az érmes, aki kettő, három vagy négy első helyezést szerzett, érmenként további húsz százalékkal emelt összegű, az öt vagy ennél több első helyezést szerző kétszeres járadékra tarthat igényt. Az olimpiai életjáradék nem fix pénz, hanem a Központi Statisztikai Hivatal által számított, a bérből és fizetésből élők előző évi, országos szintű bruttó nominál átlagkeresetének megfelelő összeg. A második és harmadik helyezettek ennek hatvan, illetve negyven százalékát kapják. „Életjáradékból egyetlen korábbi kiváló sportoló sem lett dúsgazdag, és valószínűleg ezután sem lesz az, de ez egy biztos pont, tisztességes megélhetést, biztonságot ad” – nyilatkozta Borkai Zsolt, a MOB előző elnöke.

A tisztességes megélhetés persze törvénytisztelő életmódot feltételez, ugyanis az olimpiai járadék érdemtelenség esetén megvonható. A büntetett előéletű, a próbára bocsátott és a büntetőeljárás hatálya alatt álló jogosult a továbbiakban nem részesülhet olimpiai járadékban. A 2009-es törvénymódosításra azt követően került sor, hogy Barcelona bűn útjára tévedő birkózóbajnoka, Farkas Péter még bujkált, de külföldön is hozzájuthatott életjáradékához (kábítószerrel visszaélés miatt a kétszeres világbajnokot hét év börtönre ítélték, neki a büntetése lejárta után még 15 évet kell várnia, hogy újra kaphasson járadékot). A jogszabályi szigorítás számos neves sportembert érintett, legutóbb Növényi Norbert bűnhődött: a moszkvai olimpia birkózóbajnokát első fokon 3 év 4 hónap letöltendő börtönre ítélték egy adócsalási és sikkasztási ügy hetedrendű vádlottjaként, s ezzel ugrott a járadéka is.

AZ EDZŐFELESÉGNEK NEM JÁR JUTTATÁS

Az olimpiai életjáradék nem hungarikum, de viszonylag ritka a világban, főképp az olimpiákon annyira sikeres nemzeteknél, mint amilyen a magyar. A sporthatalmak közül a németeknél és az amerikaiaknál csak egyszeri jutalmazás van, havi járadékot nem kapnak az olimpiák csillagai. A szerb példa átvételét (a környező országok gyakorlatát lásd keretes írásunkban), nevezetesen, hogy az Eb- és a vb-győzelmek után is bevezessék az életjáradékot, itthon számos aktív és visszavonult sportoló támogatná. Véleményüket a legmarkánsabban az úszó Verrasztó Dávid foglalta össze, aki a 2014-es berlini Európa-bajnokságon 400 méter vegyesen aratott győzelme után úgy fogalmazott, „Magyarországon egy Eb-arany szart sem ér”.

Az Európa-bajnok és hatszoros vb-ezüstérmes birkózó, Deák Bárdos Mihály azzal érvelt, hogy „ha az Eb- és vb-érmeket itthon is jobban honorálnák, lehet, hogy több gyerek kezdene el birkózni, hiszen az anyagi motiváció elég fontos szempont manapság. Az is valószínű, hogy egy ilyen járadékkal könnyebb lenne itthon tartani azokat a sportolókat, akik vébéken és Eb-ken ugyan érmeket szereztek, az olimpiára magyar színekben nem tudtak kijutni.” Ennél tovább ment Podolszki Attila, aki szabadfogásban 1988-ban Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett, és még abban az évben kijutott az olimpiára, de miután sérülten lépett szőnyegre, azonnal kiesett, az Eb-ezüstöt érő teljesítményét többé nem tudta megközelíteni. Ő az Alkotmánybírósághoz fordult, mondván, diszkrimináció, hogy az állam különbséget tesz „sportértékek” közt: vagy minden érmesnek járjon a juttatás – persze differenciáltan, az eredmények alapján –, vagy senkinek. Ám a taláros testület 2009-ben nem találta hátrányos megkülönböztetésnek az olimpikonok életjáradékát. Az indoklás szerint a törvényhozónak szabad mérlegelési joga van, hogy kinek biztosít ex gratia (azaz szívességből) juttatást.

Szívesen vennék az olimpiai életjáradék újragondolását az edzők is. Laurencz László, akivel világbajnoki ezüst- és olimpiai bronzérmes lett a női kézilabda-válogatott, a „minden sikeres férfi mögött áll egy nő” gondolatra alapozva vetette fel, hogy méltányos lenne, ha a sportolókhoz hasonlóan a trénerek házastársai is megkaphatnák az életjáradékot. Érvelése szerint egy-egy eredményes edző mellett gyakran évtizedeken át ott áll a párja, aki nélkül nem születhetnének meg a sikerek. Viszont nem egy sportoló akad, aki a legjobb eredményeit szingliként vagy egy másik társ mellett érte el, mint aki aztán jogosult lesz a járadékra.

Lapunk megkereste az Emberi Erőforrások Minisztériumának Sportért Felelős Államtitkárságát, hogy megtudjuk, tavaly hányan részesültek a havi 297 ezer forintos olimpiai életjáradékban, és összesen mekkora összeget fizettek ki e célra. Azt is megkérdeztük, mennyi pénz jár idén az ötkarikás aranyérmeseknek. A minisztérium Sajtó- és Kommunikációs Főosztályától azt a szűkszavú választ kaptuk, hogy „a 2017. évben hozzávetőleg 860 fő részesült olimpiai járadékban, valamennyi járadékra jogosult sportolót, edzőt, szövetségi kapitányt és özvegyet beleértve. A jogosultak pontos száma az új jogosultságok megállapítása, valamint az olimpikonok elhalálozása következtében állandóan változik.”

Arról, hogy bővülhet-e a jogosultak köre, s kiterjedhet-e az a kedvezményezett edzők/szövetségi kapitányok özvegyeire is, annyit tudtunk meg, hogy „törvényt, illetve törvénymódosítást az Alaptörvény rendelkezései értelmében a köztársasági elnök, a kormány, országgyűlési bizottság és országgyűlési képviselő kezdeményezhet. A Sportért Felelős Államtitkárság tervei között az olimpiai járadékkal kapcsolatos törvénymódosítás jelenleg nem szerepel.”

Az olimpiai életjáradék nem az egyetlen állami elismerése a kiemelkedő sportéletműveknek. 2004 óta létezik a Nemzet Sportolója kitüntető cím, amelyet „azok a hatvan éven felüli, kimagasló eredményeket elért magyar sportolók kaphatják, akik aktív sportpályafutásuk befejezése után is meghatározó szerepet játszanak a sportéletben”. E kitüntetés is életjáradékkal jár, összege 2015 óta havi 630 ezer forintot.

PÉNZMAG A CIVIL ÉLETRE

Az életjáradék nem magyar specialitás, 2012 januárjától a brazil állam rendkívüli nyugdíj-kiegészítést folyósít azoknak a futballistáknak, akik az 1958-as, az 1962-es és az 1970-es világbajnokságon aranyérmesek lettek. A vb-győztesek egyszeri jutalomként 50 ezer dollárt kaptak, ami aztán havi 2000 dollár juttatással egészült ki. Az akkori sportminiszter, Aldo Rebelo indoklása szerint e legendák sokat tettek azért, hogy a világ jobban megismerje és megszeresse Brazíliát, ám „abban az időben csak a töredékét keresték annak, amit a mai világsztárok kapnak. Nem engedhetjük meg, hogy nélkülözzenek.” A nyugdíj-kiegészítésben olyan ikonok részesülnek, mint Pelé, Mário Zagallo, Bellini, Nilton Santos, Coutinho, Pepe, Clodoaldo, Gérson, Jairzinho és Rivelino, de Tostao például visszautasította a járadékot.

A tengerentúli a profi ligákban (NHL, NFL, NBA, MLB) az öngondoskodás dívik, s nem véletlenül. Hiába a milliós fizetések, a Sports Illustrated felmérése szerint az amerikai futballisták 60, a kosárlabdázók 78 százaléka a visszavonulása után két éven belül lényegében földönfutóvá válik. Nem egy ünnepelt sztár már aktív korában csődbe megy, javarészt persze saját hibájából. Mert nincs az a vagyon, amelyet ne lehetne eldorbézolni, s egyes sportolók hajlamosak két kézzel szórni a pénzt, minimális pénzügyi ismeret híján olyan bizniszekbe belevágni, melyek garantáltan bukással zárulnak. A profi ligák vezetői nem foghatják minden játékos kezét, nem akadályozhatják meg a fényűző, pazarló életmódot, de annyi mankót adhatnak, hogy tisztes járulékot garantálnak. Mégpedig oly módon, hogy kötelezik a játékosokat: aktív időszakukban bérük egy részét fizessék be a sportági alapba, s ennek fejében – meghatározott feltételekkel – nyugdíjat kaphatnak.

Mifelénk nem jellemző az efféle előregondolkodás, bár a labdarúgóknál épp mostanság zajlanak az előkészületei az öngondoskodás intézményesítésének. Ez idáig a segélyezés volt a jellemző: a Magyar Labdarúgó-szövetség 2011. március 25. óta működteti a Focisegély Alapítványt, amely évről évre támogatja azokat az (elsősorban egykori) játékosokat, akik életkörülményeik, egészségi állapotuk vagy egyéb okok miatt erre rászorulnak. Az MLSZ a fegyelmi büntetésekből befolyó összegeket, illetve a meccsrendezési hiányosságok okán kiszabott büntetéseket fordítja jótékony célra – tavaly karácsony előtt 8.4 millió forintot osztott szét. A kérelmező lehet a bajba került sportember, de a támogatás ajánlás útján is igénybe vehető. Korábbi válogatott futballisták, így Pintér Attila, Nyilasi Tibor és Nagy Antal is hívták fel már támogatásra szoruló labdarúgókra a kuratórium figyelmét. A felső határ 350 ezer forint, de indokolt esetben ennél többet is megszavaznak.

Míg a Focisegély Alapítvány alapvetően egyszeri támogatásokat ad, a Hivatásos Labdarúgók Szervezete a nyugat-európai futballban honos öngondoskodást igyekszik átültetni az itthoni viszonyok közé. Horváth Gábor, a HLSZ főtitkára a Nemzeti Sportnak elmondta, néhány esztendeje már volt egy hasonló kísérlet, ezúttal azonban új koncepciót tettek le az NB I-es bizottság asztalára. Ennek lényege, hogy a labdarúgó választhat: az aktív éveiben havi rendszerességgel fizet be egy általa választott összeget, esetleg egyszer vagy többször tesz be pénzt az alapba; s persze rendkívüli befizetésekre is lehetőség van.

Az összegyűlő pénzt egy biztosítótársaság kezeli, a játékos pedig a visszavonulását követően – nyugaton jellemzően 35 éves kora után – akár egy összegben, akár járadék formájában is felveheti a kamatokkal megnövelt összeget. Ezzel kivédhető lenne, hogy a futballista üres zsebbel kezdje el a civil életét. Horváth Gábor reményei szerint még a nyáron elkészülhet az üzleti ajánlat, őszre befuthatnak a biztosítók ajánlatai, majd a legkedvezőbb konstrukció kiválasztása után az MLSZ beillesztheti a soron következő, azaz a 2019–2020-as bajnokság versenykiírásába az öngondoskodás lehetőségét és kötelezettségét.