Püspökök közt a legjobb kapus – interjú Kiss-Rigó Lászlóval

– Püspök úr, napjaink csatazajos, reklámkampányokkal terhelt világában mennyire jön át a karácsony eredeti üzenete?
– E kérdés megválaszolásához rövid történelmi kitekintésre van szükség. A kommunista időkben ideológiai okokból próbálták a kereszténység értékeit, szimbólumait elfeledtetni. Ezért kellett Szent Miklós helyett a Télapót ünnepelni, s karácsony helyett fenyőünnepet tartani. Napjainkban a keresztény értékekről már itt, Európában sem mindenütt szabad beszélni, nehogy egyes nem keresztény csoportok érzékenységét, önérzetét sértsük. Lassan az adventi vásár is tabu, s a téli vásár elnevezés a korrekt... Ezzel együtt azt tapasztaljuk, az ünnep örök érvényű és végtelenül gazdag üzenete megérinti korunk emberét is. A rendszerváltás előtt adventi koszorút csak a templomokban láthattunk, utcákon, közösségi tereken nem. Manapság szerte az országban számos településnek, fővárosi kerületnek van saját koszorúja. Az advent a felkészülés időszaka, s ezekben a hetekben jó néhány olyan rendezvény zajlott, amely bensőségessé tette a karácsonyi készülődést, s nemcsak a hívő közösségnek segített lelkileg az ünnepre hangolni. Ilyen esemény volt Budapesten a régi futballisták minapi hagyományos találkozója is, akik adventi hangulatban gyűlnek össze évről évre, hogy beszélgessenek s felidézzék a hajdani sikereket.

– Eszerint a sport is lehet az üzenet közvetítője?
– Karácsony fő üzenete – hogy nem vagyunk egyedül, Isten velünk van – koncentrikus körökben jut el az egyes emberhez. A hitüket megélőknek ez a Megváltó születésének ünnepe. Ám a karácsonyt szinte mindenki megünnepli, s a nem hívők is sok mindent átvesznek a keresztény kultúrkörből. S ha talán nem is tudatosan, de próbálnak jobb emberek lenni, s úgy beszélnek a karácsonyról, mint a szeretet, a család ünnepéről. Ezek önmagukban értékek, amelyek aztán elvezetnek az egyetlen, végső értékhez.

– S miként változott mindennek fényében az egyház szerepe?
– Az egyháznak nem reklámoznia kell magát, hanem hiteles tanúságot tennie. Tehát nem szerepet vállal, hanem küldetést teljesít. A Szentírás tanítása alapján e küldetés mindenkihez szól. Ily módon az egyház a társadalom minden területén aktív, igyekszik szolgálni és tanúságot tenni. Ez nálunk, a Szeged-csanádi Egyházmegyében éppúgy érinti a közéletet, az oktatást, a kultúrát, az egészségügyet, a szociális területet, mint a sportot.

– Ez utóbbi azért nem feltétlenül jellemző, bár a Szentatyáról például azt is tudni, hogy a San Lorenzo a kedvenc futballklubja.
– Azt hiszem, Ferenc pápa előtt is voltak futballszerető egyházfők, csak a környezetük protokolláris megfontolásokból úgy gondolta, erről nem illik beszélni. Magyarországon rendkívülinek tűnhet még manapság is, hogy az egyház az intézményein keresztül kapcsolatban van a sporttal. Olaszországban számos plébániának saját sportegyesülete, sportpályája van, s a plébániai közösség az utánpótlás-nevelés egyik színtere is. Még Esztergomban szolgáltam, amikor felkerestük a padovai testvérplébániánkat, melynek kivilágított sportpályáján késő estig sportoltak felnőttek, gyerekek, családok. Ez arrafelé természetes, s nálunk furcsa, ahol a kommunizmus idején minden intézményétől megfosztották az egyházat, s a sportban sem vállalhatott aktív szerepet.

– S honnan az ön sport iránti szeretete?
– A családunk futballrajongó volt, édesapám már óvodás koromban elvitt a fatribünös Fradi-pályára. Gyermekkoromban egy ideig Indiában éltem...

– ...bocsánat, hogy közbevágok: erről meséljen röviden.
– Édesapám kohómérnökként kiküldetésben járt Indiában, ahol négy évet éltünk. Én előbb haza szerettem volna jönni, amikor kiderült, hogy az európaiaknak fenntartott iskolában balettot is kellene tanulnom. Ma már semmi bajom a táncművészettel, de akkor szívesebben futballoztam. Végül megoldódott a kérdés: egy, a világháború óta odakint élő magyar misszionáriustól megtudtuk, létezik egy katolikus iskola, amelyben nem kell balettot tanulni, s oda írattak be a szüleim. Bár Indiában a krikett és a gyeplabda a nemzeti sport, az óraközi szünetekben a gyerekek éppúgy rúgják a labdát, mint bárhol másutt a világon. A hazatérésünk után a Budakeszi úton laktunk, s az otthonunkhoz közel volt a pasaréti pálya. Serdülőként, illetve ifistaként a Pénzügyőr játékosa voltam. Egy meccs erejéig a tartalékcsapatba is bekerültem, de akkor elvittek katonának, s azóta csak amatőrként, öregfiúk között, jótékonysági meccseken futballozom. A barátaimnak viccelődve azt szoktam mondani, a püspökök közt én vagyok a legjobb kapus, a kapusok közt pedig a legjobb püspök.

– S miért éppen ezt a posztot választotta?
– Már óvodás koromban megtetszett. Amikor gyerekkoromban vendégek jöttek hozzánk, azt kértem, a gumilabdámmal rúgjanak nekem kapura. Ha a grundon vagy baráti körben fociztunk, akkor is mindig a kapuban álltam.

– Eszerint a gyulai futballakadémia nem véletlenül viseli Grosics Gyula nevét.
– Valóban nem. A futballban a góllövő csatár kapja a legtöbb elismerést, a kapusra jóval kevesebb figyelem jut. Úgy éreztem, érdemes a kapuvédők szerepét jobban előtérbe helyezni, s közülük ki más lett volna méltó névadója az akadémiának, mint az Aranycsapat játékosa, akihez személyes ismeretség is fűzött. Grosics Gyula, amíg tehette, rendszeresen felkeresett minket Gyulán, jelen volt a díjátadóinkon. Emberileg is közel állt hozzám. Nem volt vagány, mint Puskás Öcsi, akinek ez nagyon jól állt, nem volt showman, de nagyon értékes, tisztességes embert ismertem meg a személyében. A Fradiból kapusként Géczi István is példaképem volt. Az élete érdekesen alakult, ugyanakkor sportemberként nagyon tiszteltem. Puskás halálakor engem kértek fel, hogy a Szent István-bazilikában a szentmisét celebráljam, s ezt követően, ha a magyar futball nagy öregjei közül valaki elhunyt, s az illető katolikus volt, szinte mindenkit én temettem.

– A Szeged-csanádi Egyházmegye a gyulai futballakadémia mellett miért vállalta egy NB III-as futballcsapat működtetését is?
– Az akadémiát önerőből hoztuk létre, amikor elindult, még nem volt sem állami támogatás, sem tao. Azért került Gyulára, mert ott az egyházmegyének általános iskolája és gimnáziuma, valamint szakképzéssel foglalkozó iskolája is működik. A fiatalok fejlődése három pilléren alapul: az iskolai oktatáson, a kollégiumi nevelésen és a sportszakmai képzésen – természetesen megkönnyíti az együttműködést, hogy mindez egy közös fenntartóhoz tartozik. A Szeged-Grosics Akadémia gárdája szegedi székhelyű, s az egyházmegye központja is itt található. Még NB II-esként vettük át a csapatot, ám sajnos közben egy osztályt visszacsúszott. Mivel a megyeszékhelyen hiányzik az infrastrukturális háttér, egyelőre Gyulán játssza a hazai meccseit, viszont az egyházmegye lehetőséget kapott rá, hogy az egykori Napfény kemping területén, tízhektáros területen ifjúsági, kulturális és sportközpontot hozzon létre. Jövő tavasszal várható az átadás, a fejlesztés kere-tében nyolcezer férőhelyes futballstadion, rendezvénycsarnok, teniszpálya, játszótér és szálloda is épül. Mindez kiszolgálja majd a felnőttcsapatot is, amelytől ebben a bajnokságban a feljutást és rövid időn belül az NB I-be kerülést várjuk; reményeink szerint minél több akadémistával a keretben.

– Miként érintik a beruházást érő vádaskodások?
– Minden, a világot felelősen szemlélő, a közösségét szolgáló embernek, az egyház tagjainak pedig különösen tanúságot kell tenniük az értékek mellett. És a sport értékei valamennyi józanul gondolkodó ember számára egyértelműek. Mifelénk még mindig a futballnak a legnagyobb a közösségformáló ereje, így a labdarúgás átgondolt, felelős támogatása az egész társadalom érdekeit szolgálja. S az infrastruktúra fejlesztése sem öncél, hanem a sport támogatása a szó legnemesebb értelmében. A szegedi komplexumban éppúgy helye lesz versenysportnak, mint a közösségi sportnak. Az egyházmegye saját fenntartású köznevelési intézményeiben tízezer diák tanul, s további négyezer állami gondozott ellátásáról gondoskodunk. Őket és minden hívő katolikus embert szolgál majd ez a komplexum, amelynek az egészségmegőrzés mellett a közösségépítésben is jelentős szerepet szánunk.

– Lehet, hogy egy nap a szegedi futball konkurenciája lesz a manapság fénykorát élő szegedi kézilabdának?
– Nem irigyeljük a kézilabdázók sikereit, ellenkezőleg, örülünk neki. Ennek ellenére kialakult egy olyan hamis vélemény, mely szerint a futball és a kézilabda majd üti egymást a városban. Szerintem ez nem így van, jól megférnek egymás mellett. Remélhetően a labdarúgás is mihamarabb felzárkózik a hazai élvonalhoz, s majd még merészebb céljaink is lehetnek.