Rooney édes pofa – Galla Miklós az angol futball rajongója

– A GM49 együttes egyik számának címe: Bár lennék súlylökő. Miért éppen súlylökő?
– Ennek a zenéjét 1982-ben szereztem, és odaadtam Laár Andrásnak, hogy írjon hozzá szöveget. Akkoriban valószerűtlenül vékony voltam, amit a színpadon kihangsúlyozott a sárga esőkabát, amelyben rendszeresen felléptem, és Andris úgy gondolta, viccesen hat, ha azt éneklem, bár lennék súlylökő, aki meg, ugye, egy izompacsirta. Csak érdekességként mondom, hogy amikor később Angliában léptem fel, mindenképpen elő akartam adni ezt a számot, de angolul nem lehet jól énekelni azt a szót, hogy súlylökő, vagyis shot-putter, ezért abban a változatban súlyemelő, azaz weightlifter szerepel helyette.

– Miért kanyarodott el a zenétől a humor irányába?
– Már a zenében is voltak ironikus aspektusok, mint a Kötöde vagy a Bélát itt ne keressék, vagy az is, hogy sárga esőkabátban ugráltam a színpadon. A cél már akkor is az volt, hogy megnevettessük a közönséget. De a GM49 nem volt elég sikeres, ezért úgy éreztem, tovább kell lépnem, s 1986-ban rájöttem, hogy nem gitárral kell a színpadra állnom, hanem humoristaként. A Kálvin tér közelében lévő Pinceszínházban kezdtük el játszani a Laár pour Laár, Jelenetek a Költő életéből című előadást, amely versekből, jelenetekből állt. A siker áhítása miatt lettem zenészből komikus, és már 1987-ben a Közgázon a közönség reakciója visszaigazolta, hogy jól döntöttem.

– Most miért döntött úgy, hogy újra a zene felé fordul?
– A zenét nem a humor helyett, hanem mellette csinálom. Ennek az oka egyszerű, szeretek zenélni. Azt szoktam mondani, huszonkét-huszonhárom éves koromban tudtam, hogyan kell számot írni, most meg tudom, hogyan kell a stúdióban felvenni. Régen nem volt olyan számítógépes technika, mint ma, nem tudtam volna mindent ilyen minőségben rögzíteni, ezért most születnek meg az akkori dalok végleges verziói.

– Ezt pontosan hogyan érti?
– Az Emberek, figyeljetek! című albumon az új számok mellett vannak olyan zenék, amelyeket húsz és harmincéves korom között szereztem, de a mai eszemmel már másképpen hangszereltem. A régi szövegekbe is belenyúlok, kijavítom, hozzáírok plusz versszakokat. Maximalista vagyok, tökéletesnek kell lennie, lelki beteg vagyok, ha hibát érzek benne, és nem nyugszom meg, amíg ki nem javítom. A tavalyi albumom szinte teljesen elektronikus zene volt, szintetizátorral hangszereltünk mindent, az újban viszont szinte valamennyi számban van gitár is. Az Emberek, figyeljetek! című dalomat énekelhetné Shakira, Madonna vagy Lady Ga Ga. Énekelnék is, ha ismernék. A színpadi pojáca a Genesisnek vagy a Queennek is dicsőségére válna, A gyerexínész című pedig benne lehetne az ABBA repertoárjának első tíz dalában.

– Galla Miklós otthon milyen zenét hallgat?
– A legnagyobb kedvencem a Steely Dan, a hetvenes években indult amerikai jazz-pop együttes, amelyben a két szerző közül sajnos már csak Donald Fagen játszik, mert Walter Becker 2017-ben elhunyt. Élek-halok a német Kraftwerk zenéjéért, amelyet háromszor is láttam Budapesten, először 1981-ben a Kisstadionban, aztán 2004-ben a Papp László Budapest Sportarénában, és legutóbb tavaly ugyanott. Elton Johnnak négyszer voltam koncertjén – például Bécsben is –, és szívesen hallgatom a hetvenes évek Deep Purple-jét, a Rainbow-t, amely a Deep Purple gitárosa, Ritchie Blackmore zenekara, vagy a Supertrampot, a Yest, a Journeyt és az Eaglest is.

– Úgy tudom, eredetileg színész akart lenni.
– Kiskoromban megfogott Márkus László harsánysága, de felnőttként rájöttem, hogy tragikus szerepekben is óriási volt, például Az ötödik pecsét című filmben. Tulajdonképpen 1986-ban színész is lettem egyben, hiszen humoros jelenteket adtunk elő, az általam játszott Lektor pedig egy színészi szerep volt. Nem a közönséghez beszéltem, hanem a partneremhez, jelesül a Költőhöz, Laár Andráshoz. Később játszottam színházban, A Napsugár fiúk című darabban, és vannak ilyen ambícióim és terveim most is. Fél éve az egyik leghosszabb Ady-verset is elmondom az önálló estemen, márpedig Ady-verset jól mondani színészi feladat. Színész, humoros előadó, zeneszerző, szövegíró és geometrikus absztrakt festő – ez mind vagyok, és ez mind kell ahhoz, hogy boldog legyek. Ha bármelyik hiányozna, lelki beteg lennék.

– Hány évig élt Tanzániában?
– Másfél évig, tizenkét évesen mentem ki. Apukám közgazdász volt, és mivel jól tudott angolul, a hetvenes években kapott rá lehetőséget, hogy a fejlődő országok közé tartozó Tanzániában dolgozzon két évig. Én másfél évig voltam kint, jól éreztem magam, egy gyereknek buli és kaland, hogy negyven fok van, és sohasem kell télikabátot és kesztyűt húzni, miközben a felnőttek ájuldoztak a magas páratartalom miatt. Voltunk nemzeti parkban, láttam oroszlánt, és mivel az iskolában angolul folyt a tanítás, hetek alatt megtanultam a nyelvet.

– Az angol kultúrát is nagyon jól ismeri. Ennek része a futball is?
– Nagyon szeretem a futballt, drukkolok az angol és a magyar válogatottnak, most is néztem az Azerbajdzsán és Wales elleni Európa-bajnoki selejtezőt. Ha megszólal a magyar vagy az angol himnusz, ugyanúgy eltörik a mécses. Elképzelem, ahogy az angol szurkolók a pubokban nézik a meccset, szurkolnak, énekelnek és ugrálnak, és azonosulok velük. Kedvenc angol klubcsapatom viszont nincs, semmi okom sincs arra, hogy bármely csapat ellen drukkoljak. Persze tudom, hogy kibékíthetetlen ellentét van a két manchesteri vagy a két liverpooli klub szurkolói között, de én ebben nem veszek részt. Nekem mindegyik angol csapat szimpatikus, egy Liverpool–Manchester United rangadón is annak drukkolok, hogy jó meccs legyen. Szeretem a tétmérkőzéseket, de nemcsak az angol focit, hanem például az el Clásicót is.

– Van kedvenc játékosa?
– Az újak közül Mohamed Szalahot nagyon szeretem, fantasztikus játékos, de Harry Kane is nagyon szimpatikus, bár a Bajnokok Ligája-döntőben nem villogott. Wayne Rooney édes pofa, a gyerekei éppen úgy néznek ki, mint ő, Steven Gerrard és David Beckham játékát is szerettem nézni, aki nemrég játszott a Manchester United–Bayern München emlékmeccsen. Olyan jó volt, hogy nem is értem, miért hagyta abba játékot, szerintem még simán beférne valahová, mondjuk Amerikában Rooney csapatába.

– Igaz, hogy nem nézi a meccsek első félidejét?
– Volt rá példa, hogy valamilyen elfoglaltság miatt így alakult, de nem jellemző. Az viszont igen, hogy a BL-párharcokban csak a visszavágót nézem meg, mert úgyis azon dől el a továbbjutás. Apukám arra tanított, hogy a futballmérkőzés az a tévéműsor, amelybe bármikor be lehet kapcsolódni. Nem olyan, mint egy film, amelyet ha később kezdünk el nézni, nem értjük a cselekményt.

– Van más sportág is, amelyet szeret és követ?
– Ha olimpián győz egy magyar úszó, utólag megnézem, azt ellenőrizendő, hogy kellőképpen szenvedélyes-e a kommentátor. De a focin kívül semmit sem követek. Gyerekként egyébként én is fociztam, sőt, még harmincéves koromban is volt egy társaságunk Óbudán, amellyel minden vasárnap játszottunk. Ma már csak szobabiciklizem, de azt mindennap.

– Van különbség színpadi és a civil Galla Miklós között?
– Elég nagy. Civilben sokkal visszafogottabb vagyok, ha adódik poénlehetőség, persze nem hagyom ki, de nem akarok mindenáron a társaság középpontjává válni. A színpadon viszont apait-anyait beleadok, felszökik az adrenalinszintem, ott élem ki magam. Oda koncentrálom az összes energiámat, a színpadi szereplés és annak sikere nekem élet-halál kérdése.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június 15-i lapszámában jelent meg.)