A futó felkészülése nehézségeiről, versenyzéséről és jövőbeni terveiről a csupasport.hu oldalának beszélt.
„Azt hadd mondjam el, szerintem az a holtpont, amikor már a kiszállás küszöbére kerül valaki, ilyenig pedig nem jutottam el, még akkor sem, ha a harminchárom fok és folyamatos jegelés sok nehézséget okozott. Azt viszont mondhatom, ez volt életem legkeményebb futóversenye” – idézte fel a versenyen történteket Bódis Tamás.
„Kitaláltuk az edzőmmel a stratégiát, amely szerint haladnom kell. Az indulás előtt a segítőimmel, Márkus Öcsivel és a barátnőmmel átbeszéltük a szisztémát,: mit kell odaadni egy-egy frissítőponton, mit kell betartatni velem. Korinthoszig 4.57-es átlagtempóval futottam, tudtam, hogy utána nagyon meleg lesz, jönnek az emelkedők, a nehezebb szakaszok, lassabban kell haladni. Igazából az egyik legkeményebb rész, amikor lejövünk a hegyről. Meredeken megyünk le, agyagos, laza a talaj, hatalmas kövekkel, ha kis lendületet veszünk, már meg sem lehet állni. Csetlik-botlik az ember, itt nagyon feszül a láb, könnyen el lehet esni. A másik a Siratófal, amikor kétszáz kilométer után következik nagyjából húsz kilométeres emelkedő (...) Nem akarok elfeledkezni a segítőimről, mert ugyan én futottam végig a távot, Márkus Öcsi és a barátnőm is kellett hozzá, ez csapatmunka volt” – tette hozzá az atléta, aki elárulta, a győzelem ellenére sem maradéktalanul elégedett a teljesítményével.
„Nagyon maximalista vagyok, a legjobb dologban is keresem a hibát, főleg magammal vagyok kritikus. Néha az edzésen is felülírom a tervet, még futok, gyorsabban, mint kellene, és már az edzőm mondja, hagyjam abba. Igaza is van, meg kell húzni egy határt. Most mindenesetre kérdezgettem másokat, hogy akkor ezek igazi spartathlonos körülmények voltak? Mert két éve például hűvösebb volt az idő, miközben a verseny arról szól, hogy kánikulában futsz nagy távot. Többen is mondták, igen, tényleg meleg volt, azért harminchárom fok az harminchárom fok, az időm is jónak is számít” – tette hozzá Bódis Tamás.