Maradona hegedűvel, avagy hogyan vitték jégre Edvin Martont

 

– A turnéprogramja alapján sűrű ősz előtt áll: London, Lisszabon, Szentpétervár, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Budapest. Bírja?
– Imádom, ez az életem. Ötéves korom óta hegedülök, nyolcéves koromtól rendszeresen fellépek. A színpad nekem olyan, mint a drog. Amíg mást a por hajt, engem az, hogy az embereknek örömet szerezzek.

– Budapesten a színpad sem lesz szokványos: a hagyományos szárazföldi terep helyett jégen hegedül. Cipőben, persze…
– Nem tudok korcsolyázni. Kaptam egy speciális, gumitalpú cipőt, az alján apró szögek biztosítják a tapadást, abban közlekedem a jégen. Egy jeges előadásnak más a hangulata, más a közönsége is. A műkorcsolyagála az akrobatikus mutatványokkal látványos és lenyűgöző, nem véletlenül szeretik a legnagyobb társulatok is, mint például a Cirque du Soleil.

– A világhírű műkorcsolyázók közül az olimpiai aranyérmes Agyelina Szotnyikova, valamint az Európa-bajnok Juko Kavaguti és Alekszandr Szmirnov mellett ott lesz a Tüskecsarnokban állandó partnere, a kétszeres olimpiai bajnok Jevgenyij Pljuscsenko is. Honnan a kapcsolat?
– Zürichben ismertük meg egymást, miután Jevgenyij Pljuscsenko, vagyis Zsenya is fellépett az Art on Ice című jégtáncrevün, amelynek én írtam a nyitányát. A fogadáson találkoztunk, a nyelv nem jelentett gondot, korábban nyolc évig tanultam Moszkvában. Ez 2003-ban történt. Előtte semmi kapcsolatom sem volt a műkorcsolyával. Aztán felhívott az edzője, Alekszej Nyikolajevics Misin, és közölte, hogy valamennyi kiszemelt zeneszerző közül – beleértve Csajkovszkijt és Beethovent – rám esett a választásuk, szeretnék, ha Zsenya az én zenémre korcsolyázna.

– Mitől függ, hogy megtalálja-e az összhangot egy műkorcsolyázóval?
– Sok mindentől, szerencse is kell hozzá. Zsenyával könnyen ment, rögtön az első programját, a Vaclav Nyizsinszkij balettművész tiszteletére megkomponált Tribute to Nizhinskiy zenéjét úgy raktam össze, hogy teljesen igazodtam az ő ritmusához. Eljött a stúdióba, megmutatta nekem az elképzelését, én ahhoz alakítottam a zenét. Nem készen kapta, hanem résztvevőként alakította is. Más szintre tudott eljutni: később több mint ötven aranyérmet szerzett az én zenémmel.

– Merüljünk el a részletekben! Miben és hogyan befolyásolja a sportoló a zeneszerzőt az alkotói folyamat során? Szól, hogy itt egy kis gyorsítást, ott egy kis lassítást kér?
– Minden műkorcsolyázónak megvan a saját ritmusa, lüktetése, ezt én átvezetem tempóra. Mert ami a koreográfiában a dinamika, zenei nyelven a tempó. A több mint négyperces kűrben több tucat tempóváltás lehet, és a kötelező elemekhez más-más ritmusú zene kell. Ami például mostani beszélgetésünk közben, a kávézóban szól a háttérben, egy ritmusú popzene, százhúszas, százhuszonkettes vagy százhuszonnégyes tempóval, nem alkalmas a jégtáncra, egyszerűen másra van kalibrálva. A kűrben vagy rövid programban fix elemek vannak, amelyeket a sportoló különböző tempóban tud kivitelezni. Amikor Zsenyával összeültünk, kiszámoltuk másodpercre, melyik akrobatikus mozdulatsorhoz milyen zene szükséges. Ő elmagyarázta és eltáncolta nekem a koreográfiáját zene nélkül az adott szakaszon, mondjuk azt, hogy 0.30-ig meg kell csinálnia egy négyfordulatos ugrást, én meg átvittem zenei nyelvre. Hozzá igazodott az egész, ezért volt az ő zenéje teljesen más, mint a többieké.

– Pljuscsenko esetében hány százalékban múlt a siker a zenén?
– Nem az enyém az érdem, én zeneszerzőként érte vagyok. Ő versenyez, pontosabban versenyzett négy évvel ezelőtti visszavonulásáig. Valamennyit biztosan segít, ezért csináltuk, így tudta beletenni a lelkét.

– Szempont a korcsolyaprogramhoz készített zenénél, hogy a mű sláger legyen? Könnyebb megragadni a figyelmet a Keresztapa vagy a Rómeó és Júlia betétdalával?
– Nem gondolnám. A Tango Amore például saját szerzeményem, nagy siker volt az is, arra korcsolyázott Pljuscsenko 2010-ben Vancouverben, amikor vitatott módon, a pontozási rendszer megváltoztatása miatt lecsúszott az aranyéremről.

– Olvastam, hogy a 2006-os torinói olimpián aranyérmes Tatyjana Totymjanyina, Makszim Marinyin párosnak előzőleg ötven változat­ban kínálta fel a Rómeó és Júlia zenéjét. Ennyire válogatósak?
– Annyit variáltak a koreográfián, hogy végül valóban több mint ötven verziót kellett elkészítenem. Magamtól nem csináltam volna annyit…

– A december 8-ra meghirdetett Kings on Ice korábbi felvételeit látva kitűnik, energikus mozdulataival, látványos gesztusaival a táncosokhoz hasonlóan ön is igyekszik lekötni a néző figyelmét.
– Nincs ebben igyekezet, természetesen jön belőlem. Nem szoktam tudatosan megkomponálni a mozdulataimat, úgy adok elő, ahogyan érzem a futamokat, a dallamokat. Annyira átszellemülök, hogy csak arra tudok figyelni. Ha például most megszólalna a háttérben a zeném, nem tudnék tovább interjút adni. Másik bolygóra repülök át.

– A 2005-ös műkorcsolya-vb-re kom­ponált zenéjéért Emmy-díjat kapott, ám az áttörést a következő év torinói játékai hozták el. Mondhatjuk, ha nem is kapott aranyérmet, ön is az olimpia győztese lett?
– Abszolút! Háromszázmillió néző figyelte a tévében a gálaműsort, úgy is nevezem azt a fellépést, hogy azzal lettem „from zero to hero”. Ami persze nem igaz, hiszen sokan kedveltek előtte is, de tény, három perc alatt megismert sok millió ember. Ennek hatására komponáltuk a Kings on Ice produkció elődjét, a Golden Ice of Stradivarit, és elindultunk vele negyvenállomásos, európai, ázsiai és amerikai világturnéra.

– Ha már szóba hozta a hangszert: mi a története a legendás, hárommillió dolláros Stradivari hegedűjének?
– Az a Stradivari, amelyen most játszom, németországi tulajdonosé, egy ottani versenyen nyertem el a jogot a használatára. Több mint háromszáz éve, 1699-ben készült, különlegessége az is, hogy Auer Lipóté, a világhírű magyar hegedűművészé és zenetudósé volt, aki Szentpéterváron tanított. Egy ideig a városban őrizték a hangszert, azután Miklós cár gyűjteményébe került. Hatalmas, öblös, mély hangja van, semmilyen más hegedűjéhez nem hasonlítható. Múzeumi darab, testőr kíséri a repülőn és az utazások során.

– Azt hallottam, Kárpátalján gyermekként futballistaálmokat szövögetett.
– De még mennyire! Ügyesnek is számítottam. Volt egy Maradonáéhoz hasonló képességem, mégpedig az, hogy a súlypontom az átlagosnál alacsonyabban volt, így meg tudtam azt csinálni, hogy jobbra dőltem és közben balra futottam. Maradona így cselezett ki három, négy, öt embert. Ezt az adottságot technikával fejleszteni kell, önmagában nem ér sokat. Hétéves koromban szóltam is apámnak, hogy szeretnék futballozni, mert a többiek azt állítják, én vagyok a csapatból a legjobb. Rám nézett, és azt mondta: „Na, eredjél vissza hegedűt gyakorolni!”

– Szigorúan fogták a szülei? Egy bulvárlap egyszer azt írta, édesanyja hegedűvonóval ütötte.
– Nagyon rossz gyerek voltam! Ráültem a hegedűre, ami nem kis bonyodalmat okozott. Huszton két-három hétbe tellett, mire új hegedűt szerzett apukám, én meg nem bántam, addig sem kellett gyakorolni. Máskor felvettem kazettára az ügyetlenkedésemet, bekapcsoltam a magnót a szobámban, becsuktam az ajtót, ráírtam, hogy ne zavarjanak, és kimentem focizni. Lebuktam persze, apukám mindig elkapott, keményen nevelt. Lent volt a házban, én az emeleten gyakoroltam, és ha megálltam, azonnal felkiabált, hogy „Lalika, nem hallom a hegedűt!” Lalikának szólított, Csűry Lajosnak hívtak.

– Miért hagyta el az eredeti nevét?
– Többször cseréltem nevet. Csűry Lajos Edvinként anyakönyveztek, sokáig a Lajost használtam, aztán amikor Moszkvába kerültem, áttértem a Ludvigra, mert a Lajossal ott nem tudtak mit kezdeni. Aki Moszkvából ismer, azóta is Ludvignak szólít, aki Budapestről, Lajosnak, aki pedig huszonhárom éves korom utáni időszakomból, Edvinnek. Végül azért változtattam meg, mert nem tudták kimondani külföldön. Voltam én minden: Láhos, Lédzsösz, Kszuri, Kszűri, mindenhogyan mondták, csak úgy nem, ahogyan kell. Elhagytam a Csűryt, apai nagymamám, Marton Ilona vezetéknevét vettem fel helyette, és elkezdtem az Edvint használni. Így lettem Marton Edvin vagy Edvin Marton.

– Édesapja nem vette zokon, hogy leváltotta a családnevét?
– Dehogynem. Azóta szerintem megbékélt vele. Elvégre én nagyon szeretem a nagymamámat, ő is az édesanyját, ráadásul így mégiscsak a családból való a név.

– Ápolja kárpátaljai gyökereit?
– Nagyszőlősön születtem, Huszton nőttem fel, de nyolcéves koromban elkerültem Kárpátaljáról, Moszkvába költöztem internátusba, így eltávolodtam a szülőföldemtől. Rokonaim élnek még ott, de nemigen tartom velük a kapcsolatot, miután a közvetlen családtagjaim, a szüleim és a húgom már Magyarországon élnek.

– Volt köze a futballhoz is, mégpedig sporttörténelmi pillanatban: Lionel Messi válogatott bemutatkozásakor, a 2005-ös magyar–argentin meccs előtt ön játszotta a két nemzet himnuszát.
– Emlékezetes meccs volt, és nem csak azért, mert Messit két perc után kiállították. Képzelje, a kispadon ültem! Lothar Matthäus volt a szövetségi kapitány, a kezdés előtt felállt, hogy megnézze, ki ez az idegen néhány székkel mellette. Rám nézett, megismert – nem vezettetett el.

– Ha a magyar futballválogatottnak kellene zenét komponálnia, melyik híres darabot írná át?
– El tudnám képzelni Vivaldi Négy évszakjából a Telet, valamilyen zúzós hangszerelésben. Pörgős, erőteljes zene, stadionba illik, lehetne közben ütemre tapsolni. A Zenit-szurkolóknak már játszottam darabot.

– Miért éppen nekik?
– Szentpéterváron meghívtak egy beszélgetésre a Zenit saját rádiójába, és megkértek, hogy a klub indulóját hegedüljem el. Oroszországban amúgy is rengetegen ismernek, amióta 2008-ban közreműködtem Gyima Bilan számában, amellyel az ország először megnyerte az Eurovíziós dalfesztivált. Később hallottam oroszoktól, hogy Magyarország kapcsán ma három név ugrik be nekik: Liszt Ferenc, Puskás Ferenc és Edvin Marton.

– Honnan veszi a zenei ötleteket?
– Romantikus lélek vagyok. Imádom a hegyeket, a vizet, az otthoni fitnesztermünkből rájuk látok, sokszor a reggeli futás közben jutnak eszembe a zenék. De volt egy rendhagyó eset is. Olaszországból kaptam megrendelést, a Redentore nevű ünnepre kellett zenét írni a velencei tűzijátékhoz. Küzdöttem vele, de nem ment. Hívtam Emiliót, a megrendelőt, bevallottam, nem jut eszembe semmi, kérjen meg mást. Kérdezte, ha előleget küldenének, az ösztönözne-e. Előleg? – gondolkodtam. Hát, az lehet, hogy inspiráló lenne… És aztán megcsináltam nekik.

– Előfordul néha, hogy – miként Messi egy-egy BL-meccs másnapján focizik a kertben a kisfiával – valamelyik Stradivarin eljátszott fényes zenei show után előveszi a sarokból hétköznapi hegedűjét, és nekiáll csak úgy, örömből játszani?
– Én mindig örömből zenélek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. szeptember 28-i lapszámában jelent meg.)