A kilencszeres bajnok Almási Zoltánt jobban izgatja a sakknál az autótuning

– Sok sérülésem van, de ha elmegyek hetente háromszor a konditerembe, teljes erőbedobással akarom végezni a karbantartásomat célzó gyakorlatokat, amelyeket személyi edzővel végzek – vágott a sűrűjébe a 43 éves nagymester, Almási Zoltán. – Sokan nem hiszik el, pedig a sakk az évek múlásával fizikailag is „szétszedi” az embert. Még a húszas éveim végén voltam Szegeden sakkozni Lékó Petinél, vele mentem el konditerembe, megkedveltem, itthon folytattam. Folyamatosan 2015-től edzek, de kimondottan csak az egészségem megőrzése a cél.

– Mennyire népszerű a kondizás a sakkozók körében?
– Papp Gábor, Erdős Viktor, Gledura Benjámin és mások esete is példázza, hogy a versenysakk jelentős fizikai felkészültséget igényel. Aki nem ad rendszeresen a kondíciójára, megnézheti magát már harmincéves korában. Hát még negyven fölött! Ahol most én járok… A rendszeres kondizáshoz alighanem hozzá kellene vennem a táplálkozásom átalakítását, az étkezésem reformálása nagyon is foglalkoztat.

– A fizikai gondok és tennivalók „kitárgyalása” után beszéljünk a sakkról is!
– Édesanyámék sokan voltak testvérek, és szinte éjjel-nappal sakkoztak. Ő tanított meg engem ötévesen játszani, nyolcéves koromtól pedig már versenyzek is. Ózdon kezdtem, először Kovács Aladár foglalkozott velem, s egy év után ott voltam a kisdobosok olimpiáján Zánkán, ahol hatodik lettem. Édesanyám hamar ráérzett, hogy helyben nem tudok eleget fejlődni, ezért továbblépési lehetőséget keresett. Így kerültem Debrecenbe, ahol tízévesen kollégista lettem. Minden hétvégén hazabuszoztam Ózdra, kétszázhúsz kilométert oda-vissza. A Hajdúság fővárosában Félegyházi László lett az edzőm, ám másfél év után innen is elmentem, miután Ozsváth András, a Honvéd sakkmestere és mindenese kiemelt. Nyolcvankilenc januárjában, hetedikesként érkeztem Budapestre. Nem kapkodtak értem, végül Petrán Pál lett az edzőm, a családunk pedig egy szerény szolgálati lakásba költözött a fővárosba. A gimnáziumot abbahagytam – és semmi hátrányát nem érzem ennek, mert a sakkozás már akkor is teljes embert kívánt.

– Gyors fejlődése igazolta, hogy helyes döntést hozott?
– Előbb 1992-ben nemzetközi mester, egy évvel később nemzetközi nagymester lettem. Akkoriban Pintér Józseffel gyakoroltam, együtt utazgattunk. Ő nagyon jó alapokra építő, kitűnő sakkozó volt, a legtöbbet mégis a Petrán Palitól tanultam.

– Ön 2580 ponttal lett nagymester. Azóta jócskán felhígult a rendszer, az Élő-pontok inflálódása következtében ma már 2700 pont fölött is sokan járnak.
– És hiába van némelyeknek 2800 pontjuk is, olyan lépéseket húznak, hogy legszívesebben kizavarnám őket a teremből. Ordít róluk, hogy nem kaptak jó alapot, a ma divatos gépi sakkot játsszák. Aki ért hozzá, látja, ki az, aki még a régi, klasszikus iskolában tanult. Vlagyimir Kramnyik, Viswanathan Anand, Veszelin Topalov szemben áll a maiakkal, Nakamura Hikaruval, Fabiano Caruanával és társaikkal. Utóbbiak nem tudnak mindent megtanulni, és amikor létrejön egy olyan állás, amelynél saját kútfőből kellene jót lépniük, gyakran nem sikerül nekik.

– Fiatalon lett nagymester, azon a szinten is nagy ígéretnek tartották, de az igazán nagy magasságba nem tudott felkapaszkodni. Miért?
– A legnagyobb hiba minden bizonnyal az volt, hogy nem kaptam elég, valóban jelentős versenylehetőséget. Itt volt Polgár Judit és Lékó Péter, mindketten jó menedzselést kaptak. Így én akármilyen jól játszottam, egy versenyre egy, maximum két magyart hívtak meg, hármat véletlenül sem. A harmincas éveim első felében felmentem 2730 pont köré, megvolt a kellő tudásom is, de versenyek hiányában nem volt módom nagyot durrantani. Még ma is tudok tanulni, de nincs meg hozzá az elengedhetetlen motivációm. Egy idő után ez a legnagyobbakat is eléri. Legjobb példa erre Vaszilij Ivancsuk és Borisz Gelfand, ők folyamatosan játszanak, közben egyre lejjebb csúsznak, s ma már szinte sehová sem hívják meg őket. Ezt én nem szeretném megérni. Nekem még most is 2700 körül van a pontszámom, de nem gyakorolok és nem is játszom, már nem is érdekelnek ezek a sokaknak bűvös számok.

– Azért csak elindult a bajnokságon, és meg is nyerte…
– Igen, az az egy érdekelt: Portisch Lajost utolérni. Azt még nem tudom, hogy jövőre nekidurálom-e magam a tízedik bajnoki címem megszerzésének. Egyébként évtizede nem játszottam a bajnokságon, amelyet vagy öt évig meg sem rendeztek, máskor pedig a feltételek voltak kizáróak. Előfordult, hogy a hotelben tataroztak, a másik teremben esküvőt tartottak, vagy éppen nem volt biztosítva az ebédünk, és még sorolhatnám a nehézségeket…

– Maradjunk a jelennél! A magyar válogatott sohasem látott mélységbe zuhant a tavalyi Európa-bajnokságon elért 26. helyével. Idén Moszkvában olimpia lesz, amelyen egy jó Almásira égető szükség lenne.
– A legutóbbi magyar bajnokság megerősített abban, hogy nem kell ezt erőltetnem. Látom, hogy mennyire nem vagyok felkészülve és mennyire nagy teher lenne beleugrani egy kéthetes erőpróbába, hogy mekkora stresszel jár az egész, amire nekem egyáltalán nincs szükségem. A szövetség új elnökével, Szabó Lászlóval ugyan több szálon futnak a megbeszéléseink, de egyelőre nagyon nem egy irányba húzunk. Viszont véglegeset csak akkor akarok mondani, ha a konzultáció végére jutunk.

– Véleménye szerint mi hiányzik ahhoz, hogy a magyar sakkozás előbbre tudjon lépni?
– Sok minden. Elsősorban az anyagi háttér és a szaktudás. De a pénz csak akkor számít, ha megvan a szaktudás, amit a jelenlegi elnökségben sem látok igazán. Olyanok képviselik a szakmát, akik már sok éve kiszálltak a hazai és a nemzetközi vérkeringésből. Állítólag ez évtől lesz pénz, lesznek tervek, hát hajrá, előre!

– Az egyik sarkalatos kérdés az utánpótlás helyzete, a fiatal tehetségek nevelése.
– A mi időnkben egy-két ember jutott ki a korosztályos világbajnokságokra, mégis csak az érmek száma volt a kérdés. Ma harmincan-negyvenen is kimennek az U-korosztályok versenyeire, és az első tízbe is csak véletlenül kerül be valaki.

– Nem túl kockázatos vállalkozás a mai körülmények közepette sakkolimpiát rendezni?
– Kétezerhuszonnégyről beszélünk. A magyar sakkozás ma sincs fényes helyzetben: én leteszem a lantot, Lékó Peti sem felfelé megy, ő is elmúlt negyvenéves. Van egy 23 éves Rapport Ricsink, aki a jelenlegi világranglistán tizenharmadik, őt semmiképpen sem szabad elveszni hagyni. Mellette új csapatnak kellene kialakulnia, de nem vagyok biztos benne, hogy ők folytatni tudják azt, amit mi huszonöt éven keresztül csináltunk. Ez idő alatt ugyanis számos jó helyezés mellett kétszer voltunk másodikok a sakkolimpián. Az elsőt – amely 2002-ben Bledben volt – különösen sajnálom, mert azt nekünk kellett volna megnyernünk. Ötvenhat partiból mindössze egyet veszítettünk el, közben a Garri Kaszparovval felálló oroszokat is megvertük, mégsem mi lettünk az elsők.

– Mi mindenre volt ehhez szükség akkoriban?
– Folyamatos felkészülésre, jó versenyekre és naponta minimum hét-nyolc órányi gyakorlásra. Ha nem járatja az ember az agyát folyamatosan, ellustul. Márpedig én manapság már egy órát sem sakkozom, pontosan tisztában vagyok a képességeimmel. A nagy tornákat persze figyelemmel kísérem, mert kívülről nagyon jó érzés látni a játékosok szenvedését, amire nekem már nincs szükségem.

– Említette, hogy a sakkszövetség elnökével többször is tárgyalt…
– Inkább baráti beszélgetésnek mondanám az eszmecserét, még folytatni fogjuk, de a végkifejletet illetően nem vagyok optimista. Nem is elsősorban a pénz izgat, sokkal inkább, hogyha egyáltalán lehetséges, fel kellene eleveníteni a régi időket, hogy legyen igazi klubélet, legyen sakkélet, legyenek vidéki sakkcentrumok, mert erős hátország nélkül nem lehet előbbre lépni. Tehetségek vannak, a magam bőrén is tapasztalhattam tavaly nyáron Balatonlellén, ahol a korcsoportos bajnokságot követően adtam negyventáblás szimultánt. Hat-hét remi mellett veszítettem is a 12 éven aluliak egyikével szemben… Csak azt nem tudom, miért tűnnek el? Az nem elég, ha valakinek 17 évesen van 2450 Élő-pontja – nekem akkor 2620 volt.

– Ha nem sakkozik, mivel foglalkozik?
– Van egy autós tuningcégem, amelyet ketten már hat éve építgetünk. Saab kocsikkal kezdtünk, jelenleg webshopként működünk – szeretném, ha több lábon tudnánk állni. Másfél éve felnikkel is foglalkozunk. Miként a sakkban, ezen a területen sem könnyű feljebb lépni.

– Ezek szerint a sakk nem, a tuning viszont igen. Mire fordít még szívesen időt?
– Természetesen érdekelnek a sportesemények, a Formula–1, az atlétika, az úszás jöhet, a jó focira is bármikor nyitott vagyok, de teniszben csak a legjobbakat követem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. január 25-i lapszámában jelent meg.)