Két világszervezet harca a vezető pozícióért a dartstáblák mögött

Fussunk neki messziről: a darts nem csupán abban emlékeztet a profi ökölvívásra, hogy ebben a sportágban is megadják a módját a bevonulásnak, és már abból is nagy show-t csinálnak, az is párhuzam, hogy több világszervezet konkurál. Időrendben haladva először a British Darts Organisation jött létre 1973-ban, aztán a World Darts Federation 1976-ban, majd a Professional Darts Corporation 1992-ben. Ez utóbbi úgy, hogy a sportág 80-as évekbeli hanyatlása – egyre kevesebb volt a televíziós közvetítés és ezáltal a szponzor, a negatív tendencia pedig már a legjobbak megélhetését is veszélyeztette – hatására 16 sztárjátékos kilépett a BDO kötelékéből, és új szervezetet hozott létre, akkor még World Darts Council néven. Ebből lett aztán a PDC, amely mára nevéhez méltóan professzionális vállalat, emellett remekül működő gazdasági gépezet, amely világszerte népszerűvé tette a dartsot, kilépve az őshaza, vagyis Nagy-Britannia keretei közül.

És ehhez csak 28 év kellett… No meg egy promoterzseni, Barry Hearn az elnöki székbe.

Mindeközben a WDF – bár teljes jogú tagjává vált a SportAccordnak, a nemzetközi sportszövetségeket összefogó ernyőszervezetnek – nem tudott a sportágon belül jelentős tényezővé válni, csupán az amatőrök gyűjtőhelyévé, a BDO pedig lassú, de biztos hanyatlásnak indult. A legjobb játékosok idővel mind a PDC-nél kötöttek, kötnek ki, az utóbbi évek legnagyobb sztárja, Glen Durrant például tavaly 48 esztendősen szánta el magát az átállásra, és máris megszedte magát annyira, hogy feladhatta polgári állását – naná, hiszen már az első évében 226 500 angol fontot keresett a dartsszal a PDC versenyein, miközben a BDO-nál a három egymást követő világbajnoki címével (merthogy akárcsak bokszolóéknál, itt is jellemző az, hogy persze minden világszervezet saját világbajnokságot szervez, és annak győztesét világbajnoknak titulálja) is csak 300 000-et.

És már témánál is vagyunk.

Ezt az írást ugyanis a PDC és a BDO objektív tényezőkön alapuló összehasonlításán túl az a botrány ihlette, amely az elmúlt hetekben kipattant a brit szervezetnél, éppen a fő rendezvénye, a vasárnap véget ért világbajnoksága kapcsán. Már az nagy felzúdulást váltott ki, hogy a jelenlegi elnök, bizonyos Des Jacklin elköltöztette az egyébként kétségkívül patinás, 1978 óta minden évben, tehát idén 43. alkalommal kiírt eseményt a Lakeside Country Clubból, amely 1986 óta házigazdája, 2004 óta pedig főtámogatója is volt a seregszemlének, de az indoka, amely szerint az új helyszínre, a londoni O2 Arena Indigo termébe többen beférnek, sokakat meggyőzött. Aztán december 30-án, vagyis öt nappal az idei rajt előtt robbant a bomba: a BDO bejelentette, hogy felére csökkenti a verseny tervezett pénzdíját, először a kevés elővételben elkelt jegyre (15 százalékos eladási adatról szólt a fáma), később szponzorhiányra hivatkozva.

Erre reagálva azonnal lemondta a részvételt Fallon Sherrock, aki előzőleg történelmi tettet hajtott végre azzal, hogy első nőként meccset, meccseket tudott nyerni a PDC világbajnokságán, amelyen nincs külön kategória a gyengébbik nemnek. A BDO-nál viszont van, ám az ott 2015-ben a döntőig jutó angol hölgy nem kívánt élni a lehetőséggel, hogy esetleg megszerezze első címét. Bár nagy volt a felzúdulás, végül nem követték mások Sherrock példáját, így viszonylag normális mederben ment le a vb – leszámítva a borzasztó minőségű közvetítést, a helyszíni bemondók számtalan bakiját, az alig elérhető meccsstatisztikát, vagyis a gyenge kommunikációt, az amatőr hibákat. Amit még mindig könnyebben lenyelne mindenki, ha nem professzionális világbajnokságként tüntette volna fel az eseményt a BDO, amely a döntők napjára sem volt képes közölni, mennyi is az annyi, állítólag 23 ezer font jut a férfi győztesnek. Az is majd, valamikor. A tavalyi még 100 ezret kapott.

A Wikipédián az idei BDO-vb angol oldalán mindenesetre valaki viccesen levezette, hogy az ezüstérmestől lefelé már csak egy csomag ropi, szelet csoki, marék szotyi jár – ez utóbbit az első fordulós vesztesek sorába írták, akikről, akiktől történetesen van információnk: a régiónkat képviselő román Gabriel Pascaru, illetve a nálunk szintén sokat versenyző lengyel Sebastian Steyer nem kapott még semmit. Pedig gondoljanak csak bele: azért az angol fővárosba elutazni nem két fillér, pláne ott szállást foglalni, étkezni napokon át. Arról nem beszélve, hogy az éljátékosoknak az itt nyert pénzdíj jelentős tétel, visszaforgatják saját következő évi versenyezési költségeikbe, éppen ezért szinte naponta tesznek egyre keményebb hangvételű nyilatkozatot, egyre követelőzőbb módon – teljesen jogosan. Ja, és az élmezőnyből – még a nők közül is – szinte mindenki elindul a PDC idén 853 (!) résztvevős Q-Schoolján, ahol pro tour kártyát lehet szerezni.

„Ne vívj olyan csatát, amelyet nem nyerhetsz meg” – szolgált jó tanáccsal a PDC-nagyúr Hearn, amikor a BDO jelenlegi helyzetéről kérdezték, és igaza van: a legjobb az lenne, ha a nagyobb hagyományú szervezet beletörődne, hogy neki csak a félamatőr második vonalas versenyzők jutnak. De mert a BDO a nagyobb hagyományú szervezet, ez nem megy könnyen, és eddig győzött a büszkeség, csakhogy immár lassan a lét a tét. A BDO ugyanis kezd ellehetetlenülni szakmailag és pénzügyileg is, és a leépülés jeleit látva máris bejelentkezett a WDF, hogy már most, 2020-ra újraszervezi saját versenyrendszerét, vagyis átvenné patinás elődje megingott pozícióját a PDC mögött. De ennek is megvan a maga pozitívuma: legalább megszűnne a sportágban eddig jellemző hármas tagozódás, a PDC mindig elfogadta a WDF-et mint amatőr világszervezetet, és fordítva. Így pedig az olimpiához is még közelebb kerülhetne a darts.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. január 18-i lapszámában jelent meg.)