Milák Kristóf leghíresebb rajongója: Gera Marina, Emmy-díjas színésznő

– Volt zsűritag a berlini Prix Európán, tavaly novemberben a legjobb női alakításért járó Nemzetközi Emmy-díjat vehette át New Yorkban, a múlt héten az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán díjátadóként lépett a Nemzeti Színház színpadára. Hogy érezte magát ez utóbbi szerepkörben?
– Megtisztelő volt, s meg is hatódtam, hogy – az Emmynek köszönhetően – egy másik műfaj, a sport ünnepén én olvashattam fel az év fogyatékos csapata kategória győztesének nevét.

– A televíziós Oscaron a legjobb női színész elismerésre jelölt négy művész egyike volt. Ha valaki, ön igazán átélhette a Nemzetiben a kategóriák első három helyezettjének eredményhirdetés előtti izgalmát.
– Nekem úgy tűnt, a férfi győztes Milák Kristóf vehette át hasonló érzésekkel a trófeát, mint én New Yorkban. A nagyon kemény munkában hiszek, ahogy a sportolóknak is naponta újra és újra meg kell feszülniük azért, hogy aztán extra teljesítményt nyújthassanak. Amikor az ember valamiért éveken, évtizedeken át küzd, a siker pillanata elsősorban belső öröm.

– Semmi eufória?
– Nekem a kirobbanó boldogságot az hozta el, amikor a Nemzetközi Televíziós Művészeti és Tudományos Akadémia tavaly szeptemberben bejelentette, ki a négy jelölt a legjobb színésznő díjára, s elhangzott az én nevem is. Mögöttem nem a BBC, a Netflix vagy más streamingszolgáltató állt, hanem a Gulág-emlékbizottság. Mégis észrevettek a több száz színésznő között. Az volt az első gondolatom: ha már jelöltek, meg is nyerem a díjat – a sikeres sportolókhoz hasonlóan bennem is megvan az a jó attitűd, hogy mindig győzni akarok. Persze a filmvilágban ez bonyolultabb. Egy úszó helyét a nemzetközi mezőnyben a stopper pontosan kijelöli. Nálunk egyetlen kategóriába sűrítették az Amerikán kívüli világ összes tévés alkotását, s a végső eredményhirdetésig tartó két hónapban már nem tehettem semmit a sikerért.

– Visszatérve a gálára: hogy érezte magát a Nemzetiben a bajnokok közt?
– Manapság annyifelé hívnak, hogy muszáj átgondolnom, melyik megkeresésre mondok igent. Az év sportolója gála szervezői megkeresésének viszont nagyon örültem. Szeretnék ugyanis az élsportolókhoz hasonlítani, s a legkiválóbb magyar sportolókkal egy színpadon lenni megtisztelő, mert az ő elismeréseik mögött valódi teljesítmény áll. A bajnokokra az egész ország büszke lehet, s jó közéjük tartozni, még ha csak egy ünnepi esemény erejéig is.

– Egyébként kik a kedvencei?
– Főképpen az úszók, őket rendkívül nagyra tartom. Köztük vannak a példaképeim, így Hosszú Katinka is. Kár, hogy ez alkalommal nem lehetett jelen a gálán. A másik Milák Kristóf. Különösen tavaly nyár óta, amikor megdöntötte Michael Phelps világcsúcsát. Pontosan értettem, ez mit jelent. Éppen jöttem haza egy portugáliai filmfesztiválról, s a közösségi oldalamon angolul megosztottam a csúcsjavítás hírét. Jó érzés volt, hogy több portugál filmes továbbosztotta. Akkor arról ábrándoztam, hogy egyszer én is megúszhassam a magam „milákcsúcsát”. Nem sejtettem, hogy ez 2019-ben sikerül. Az év sportolója gálán, a vörös szőnyegen készült közös fényképünk, s ekkor Emmy-díjasként mutattak be Kristófnak. Én azt mondtam, az a pontosabb, hogy a rajongója vagyok. Erre lazán odaszólt a fotósoknak: „A rajongóm.”

– Az ön életében mennyire volt jelen a sport?
– Mivel egészen kis koromtól színésznő akartam lenni, öt-hat évesen elkezdtem táncolni: balettoztam, aztán dzsesszbalettoztam, kortárs táncokat tanultam. A színművészetin Ladányi Andrea volt a mozgáskurzus vezetője. Naponta négy-öt órát gyakoroltunk, a legnevesebb táncosok, koreográfusok foglalkoztak velünk. Kőkemény tréningek zajlottak, sokat tapasztaltam a kitartásról. Ladányi Andreának a „no arc” volt a szlogenje. Ez azt jelenti, hogy a színésznek hulla­fáradtan is úgy kell tennie a dolgát, hogy az arcán, a tekintetén semmi se tükröződjön az állapotából.

– S mi lépett a tánc helyébe?
– Szeretek túrázni, kétszer is végigjártam a spanyolországi El Camino zarándokutat. Az első alkalommal csak három hetem volt rá, mert egy előadás miatt haza kellett jönnöm. Ám ha valamit kitűzök célként magam elé, azt meg is csinálom: sokszor napi ötven kilométert gyalogoltam. Attól, hogy reggeltől estig feszített tempóban mentem, kitisztult a fejem. Sok mindent átgondoltam, s mire hazajöttem, már tudtam, aktuálisan melyik az én utam. Azóta ha elakadok, s nem tudom, merre tovább, biztos, hogy elmegyek túrázni.

– És miért vágott neki a Mátrának, rögtön az Örök tél forgatását követően?
– Egy-egy munka végén ürességérzet lesz úrrá a színészen. Az én esetemben ez fokozottan így volt, hiszen a film minden jelenetében szerepelek. Valósággal rettegtem, hogy felkelek, s már nem jön értem a stábautó. Eleve súlyos érzelmi batyut cipeltem, hiszen az Örök tél a Gulagon játszódó dráma. Huszonnyolc napot forgattunk, ami igen rövid idő. Nekem ebben a periódusban kellett átugranom önnön belső határaimat. Mint az úszónak, aki pontosan tudja, hány hossz vár rá, s úgy kell beosztania az energiáját, hogy a maximumot hozza. Ez nagy önismeretet feltételez. Az utolsó napon este kilenctől másnap reggel kilencig forgattunk. Annyira fáradt voltam, hogy közben elaludtam; ezt egy jelenetben rögzítették is. Amikor végeztünk, a párommal s egy barátunkkal nekivágtunk a Mátrának. Egy idő után elhagytam őket, s nagyjából huszonöt kilométert tettem meg, de úgy éreztem, még huszonötöt képes lennék. Volt mit kigyalogolni magamból. Az viszont több hónapig tartott, mire Irén szerepéről „lejöttem”.

– Több nyilatkozatában a sporthoz hasonlította a színjátszást.
– Amikor kislányként eldöntöttem, hogy színésznő szeretnénk lenni, otthon megbeszéltük, hogy ehhez bizonyos képességeimet a maximumra kell felhoznom. Persze hiába a jó adottság és a szorgalom, ettől még nem biztos, hogy olyan kvalitású színész leszek, mint ahogy azt megálmodtam. A sportolók is hasonló cipőben járnak: rengeteg a tehetség, de mindig vannak meglepetések. Egyesek később érnek be, mások egy idő után elakadnak. Ráadásul számos olyan emberi tényező van, amelyet a képességekkel párhuzamosan kell fejleszteni.

– Színész barátja, Végh Zsolt mondta önről: az Emmy-díj előtt olyan volt, mint az a sportoló, aki becsülettel edz, mégsem kvalifikál az olimpiára.
– Pszichésen roppant nehéz elviselni, hogy az ember készül, s szeretne eljutni az „olimpiára”, de nem kerül ki. Színházi főszerepeket játszottam, ám én elsősorban a filmvásznon akartam megmutatni magam. Csak hát egy színész kizárólag abban a szerepben bizonyíthat, amelyet rá osztanak. Kimaxolhatom a képességeimet, de ha nem kapom meg a szerepet, minden hiába. Nekem Szász Attila rendező jóvoltából az Örök tél lett az olimpiám, s az első főszerepemmel összesen öt nemzetközi díjat nyertem el.

– Köztük a tévés Oscart! Ehhez nagyon jó versenyzőnek kell lennie.
– Egy barátom mondta a nemzetközi Emmy hallatán: all in. Egyből egy! S ha erre gondolok, repkednek a pillangók a gyomromban. Ne tűnjön szerénytelenségnek, de szerintem tényleg jó versenyző vagyok. A személyiségemből fakad, bár tudatosan fejlesztettem is. Hét-nyolc éves koromtól jártam az országban a fuvola- és versmondó-versenyekre az apukámmal. Ő volt az „edzőm”. Sokat megnyertem, de persze akadt, amelyet elrontottam. Eközben rengeteget tanultam magamról. S arról, mit jelent egy szobában, a négy fal között jónak lenni, s milyen teher alatt teljesíteni. Máig az akkor megszerzett alapokra építkezem.

– S innen van még feljebb?
– Más tétek nehezednek rám, mint az Emmy előtt. Az egy dolog, hogy a díjjal az Akadémia kifejezte: a világ legjobbjai közé sorol az adott alakításommal. Ám nekem újra és újra bizonyítanom kell. Persze így van ezzel háromszoros olimpiai bajnokként Hosszú Katinka is, de neki erre ott vannak a versenyek, egyik a másik után. Az én esetemben kérdés, versenyezhetek-e egyáltalán, mert ez nem egyértelmű az Emmy-díjjal, s Magyarországon különösen nem. Van egy félelmem, hogy itthon ez az elismerés sok kaput bezárt. Igaz, külföldön rengeteget kinyitott. Nagy rajtam a nyomás, és én már fejben nem ott tartok, hogy az Emmyvel itthon filmtörténelmet írtam. A díjat is eltettem a dobozába.

– Akkor mi az aktuális cél?
– Nem újabb díjakra hajtok, hanem egy nemzetközi filmfőszerepre. Ám ehhez most bizonyos szempontból elölről kell kezdenem. Az biztató, hogy már az Emmy előtt megkeresett egy angol producer – maga is kétszeres Emmy-díjas –, s lobbizott értem a BBC-nél. Fontos érv volt az ajánlata mellett az Emmy elnyerése. S teszek is azért, hogy olyan film készülhessen, amely rám illik. Ez talán a nehezebb út, vállalva, honnan jöttem, mégis reálisabb.

– Sikeresnek érzi magát?
– A nemzetközi filmvilágba szerettem volna betörni, s ez az Örök tél Irénjével sikerült, még ha az utolsó pillanatban is. Harminchárom éves voltam, amikor Szász Attilától megkaptam az első filmfőszerepemet, de volt türelmem kivárni. Nem lettem görcsös, s amikor jött a lehetőség, maximálisan éltem vele, ezt visszaigazolja a díj. Erre a munkámra nagyon büszke vagyok, s akkor is az lennék, ha nem nekem ítélik az Emmyt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. január 25-i lapszámában jelent meg.)