Vívás: Szeretnék még egy esélyt adni magamnak – Szász-Kovács Emese

– Ezt így is tervezte?
– Sohasem mondtam, hogy abbahagyom a vívást, de azért volt bennem némi bizonytalanság: nem tudtam, lesz-e erőm, kedvem visszatérni a pástra, hiszen mégiscsak gyermekeket szültem, ráadásul elment a Mesterem, Kulcsár Győző is… – válaszolta Szász-Kovács Emese, akinek az interjú kapcsán annyi kérése volt, hogy edzőjét nagybetűs Mesterként emlegessük. – Aztán ahogy teltek a hetek, egyre inkább hiányzott a mozgás, a pást, de egyébként ezt már a terhességem alatt is éreztem.

– A visszatéréshez azonban szüksége volt és van egy támogató családra.
– A szülés után hat és fél héttel kezdtem el a konditermi edzéseket, de már akkor folyamatosan az iskolázáson gondolkoztam, és persze azon, hogy le kell ülnöm a szeretteimmel beszélni erről, mert ez a történet már nem csak rólam szól – idegenekre semmiképpen sem akartam bízni a gyerekeimet.

Szuper család, irány a pást!

– Mit szóltak a felvetéséhez, sőt a döntéséhez?
– Szuper családom van, hálás is vagyok, hogy mindenki így áll hozzá. Én pedig szeretnék még egy esélyt adni magamnak, szeretném megtapasztalni, milyen szülés után visszatérni a pástra, emellett arra is kíváncsi voltam, milyen érzés ennyi idő után pengét fogni.

– És milyen?
– Fejben minden tökéletesen a helyén van – ezen a „síkon” oda is szúrok, ahová kell, de a gyakorlatban eleinte nem így történt, nem is értettem, miért nem oda megy a pengém, ahová én akarom. Sőt, az első edzésen az első lépés után fejre akartam esni, egyszerűen nem bírtak el a lábaim. Ma már azonban kitöréseket is csinálok az iskolázások során, elég gyorsan jön vissza minden. Ez tényleg olyan, mint a kerékpározás, ha egyszer megtanultad, nem lehet elfelejteni. Persze az elején jelentkezik az izomláz, de aztán szépen a helyére kerül minden.

– Immár Peterdi Andrással iskolázik. Kezdenek összeszokni?
– Még élt Győző bácsi, amikor Andris már sokszor segített, viszont annak is két éve, hogy legutóbb iskoláztam vele. Azóta folyamatosan fejlődött, sok mindent át is vett Győző bácsi iskolájából, és a keze is majdhogynem olyan ügyes. Sokszor van déja vu érzésem, mert olyan, mintha a Mester foglalkozna velem.

– Szokták emlegetni?
– Nem telt még úgy el edzés, hogy ne beszéltünk volna róla. Amikor meghalt, mondtam: a kívánsága az lenne, hogy mosolyogva beszélgessünk róla. Ma már képes vagyok így emlegetni.

Zónaverseny, Tokió?

– Vajon mit mondana Kulcsár Győző a visszatérése kapcsán?
– Először is jól fenéken billentett volna, hogy akkor lettem várandós, amikor… – viszont ha már így alakult, biztosan ott állt volna a szülőszoba ajtajában, és mondogatta volna, hogy „Gyerünk, álljunk most már bele az edzésekbe, csináljuk!”

– Megható, hogy a kisfia egyik neve Győző lett.
– Nem volt kérdés, hogy így is emlékezünk a Mesterre – a lányunk második neve Magdolna, a férjem nagymamája után, aki ugyanabban az évben hunyt el, mint Győző bácsi.

– Bár van segítsége, mégiscsak két fronton kell helytállnia. Hogyan bírja?
– Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt, hogy néha nem lenne jó aludni egy nagyot, ráadásul van még bennem sok kérdőjel a vívás kapcsán, ám egyelőre élvezem az edzéseket, a gyerekeim pedig mindig egy feltöltődött, friss édesanyát kapnak vissza, amikor hazaérek. Anyaként az ember elfelejti a korábbi kényelmes megszokásait, egyszerűen imádok velük lenni, és ilyenkor nem számít a fáradtság, csak ők! Viszont szükségem van a mozgásra, ennyi elszakadásra ahhoz, hogy száz százalékot tudjak otthon is nyújtani.

– Senki sem vádolta önzőséggel?
– Sokszor mondanak ilyeneket másokról, de a gyerekek élvezik, hogy sokan vannak körülöttük. Amint azt észlelem, hogy megsínylik a visszatérésemet, nem csinálom tovább. Ráadásul egyelőre nem is gondolkozom hosszabb periódusban, elég hamar kiderül, hogyan is tovább.

– Ez mit jelent?
– A március eleji budapesti Grand Prix-viadalon szeretnék visszatérni, aztán Kínában jön egy világkupaverseny – az kemény lesz, hiszen messze van, napokra el kell válnom az ikrektől. De ki kell derülnie, egyáltalán képes vagyok-e végigvívni egy versenyt, látni szeretném, hol tartok, és ha képes vagyok arra a vívásra, ami egyelőre csak a fejemben él, szeretném megpályázni az áprilisi zónaversenyen való indulás jogát. Ezen azon országok versenyzői indulhatnak, amelyeknek nincs sem egyéni, sem csapatkvótájuk az olimpiára, Tokióban csak ennek a viadalnak a győztese lehet ott.

Két kis cukiság várja otthon

– Ehhez az iskolázás és a szárazföldi edzések mellett lassan el kell kezdenie vívni is. Mikorra tervezi?
– A jövő hétre, ám először valószínűleg nem Siklósi Gergely ellen kötök be… A második edzésen talán már ezt is vállalom.

– Férfiak ellen fog vívni?!
– Eddig is így volt. A felkészülésem nagyobb részében korábban is fiúkkal vívtam.

– Nehéz feladatra vállalkozott: mentálisan is felkészült?
– Ha valakinek ilyen stabil a háttere, ha otthon két kis cukiság várja, ez tulajdonképpen magától jön, nem kell külön összeraknia magát mentálisan. Mert ha már eljövök az ikrektől, nem véletlenül jövök el… De azért én magam is kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből az egészből.