Járt már nálunk ugyanezen alkalomra meghívott vendégként az IPC elnöke, Andrew Parsons is két esztendeje, míg idén az Ázsiai Paralimpiai Bizottság első embere, Madzsid Rased adott át díjat Budapesten Az Év sportolója gálán, elmondható tehát, hogy viszonylag gyakori vendégek hazánkban a parasportélet elöljárói.
A mostani vendéget, akit tavaly október 11-én neveztek ki a posztjára, elsőként arról faggattuk, mit szól a nálunk 2017-ben a Parlamentben ellenszavazat nélkül elfogadott, azóta a közéletbe is teljes mértékben beágyazódott, mostanára elismert és megszokottá vált, sőt várt kezdeményezéshez: „Csodálatos része a paralimpiai mozgalomnak, a fiataloknak új látásmódot ad a fogyatékosságról. A gyermekek Magyarországon a parasport napján új sportágakról tanulnak, és újfajta reményt, újfajta hősöket ismernek meg. Szerintem ez fantasztikus! A paraatléták újfajta példaképet jelentenek mindenki számára, aki bármilyen közegben kitaszítottnak érezte magát. A Magyar Parasport Napja nagyon fontos eszköz, amivel segítünk tanároknak, gyermekeknek – és természetesen a gyermekek aztán hazamennek, ahol elmesélik a szüleiknek, a testvéreiknek, hogy mit láttak.”
Mike Peters maga is érintett, tehát mozgássérült, így különösen érdekes, hogy belülről miként látja a parasportolók helyzetét: „A fogyatékkal élés kulcsa szerintem nem az, ahogy sokaktól halljuk, hogy legyőzzük a fogyatékosságot, felülkerekedünk rajta, szerintem ez rossz megközelítés. Azt gondolom, és itt a saját tapasztalatomat mondom, hogy nem versenyzel az országodért a paralimpiai játékokon, ha valamely pontján az életednek nem fogadtad el a fogyatékosságod, hogy amiben mások a hiányosságodat látták, abban te teljességet találtál, vagyis ahol más gyengeséget látott benned, te erősségeddé változtattad. Nem mondom, hogy ez egy könnyű folyamat, de amikor elfogadod magad, és elfogadod, hogy a bármiféle korlátozottságod is része annak, ami, aki vagy, rátalálsz az erőd forrására.”
Márpedig Mr. Peters versenyzett az országáért a paralimpiai játékokon, nem is egyszer: „Cerebrális parézissel születtem, végzős diák voltam, és kutatást végeztem a különböző fogyatékossági látásmódokról. Ez kilencvenötben volt, addig még csak nem is hallottam a paralimpiáról, de a kutatásaim alatt olvastam róla, arról is, hogy hamarosan hazámban, azon belül Atlantában tartják a következő játékokat, és arról is, hogy lesznek ott focicsapatok, amelyben a játékosok cerebrális parézissel játszanak. Én egész életemben fociztam, hét hónap múlva elmentem egy edzőtáborba, és hét hónapra rá már az országomat képviseltem a paralimpián. Teljesen megváltoztatta az életem, sőt a családom életét is, végül ez egy eszköz lett számomra, amelynek segítségével jobban megértettem a szerepemet a világban. Még ott voltam az athéni játékokon is.”
Utána vonult vissza – egyébként paralimpiai érem híján, mert mint utóbb elmondta, 1996-ban Atlantában elbukták a bronzmeccset a spanyolok ellen, majd nyolc évvel később már meg sem tudták közelíteni ezt az eredményt. De nem bírta sokáig paralimpia nélkül: „A barátaim hívták fel rá a figyelmemet, hogy állandóan arról beszélek, mennyire szeretnék a paralimpiai bizottságban dolgozni. Bátorítottak, hogy írjak az elnöknek, és egy évre rá csatlakoztam a csapathoz. Hálát érzek, hogy lehetőségem van arra, hogy része lehessek ennek a mozgalomnak, nem vagyok híján a szenvedélynek és a motivációnak, kötelességemnek érzem, hogy folytassam az elődeim munkáját, és példát mutassak azoknak, akik utánam jönnek. És mivel sportoló voltam, a mi köreinkben az a mentalitás dívik, hogy mindig jobban teljesíthetünk, napról napra, állandóan fejlődhetünk!”