Makray Katalin elmondta, csupán tízéves volt, amikor elkezdett tornázni, s felkészítője azonnal látott benne fantáziát. 17 évesen már ott volt a prágai világbajnokságon, ráadásul felemás korláton döntőbe is került.
„Aztán 1963-ban Porto Alegrében a legendás Larisza Latinyinával holtversenyben megnyertem az egyéni összetettet, és csapatban is elsők lettünk. Hogy Latinyina huszonkilenc évesen milyen egyetemre járt, azt nem tudom, de engem éppen akkor vettek fel a TF-re, abszolút jogosan indultam az Universiadén. Ez a győzelmem már jó alapot biztosított a tokiói olimpiához, hiszen a torna olyan sportág, ahol a pontozók szemében meg kell alapoznia magát az embernek” – idézte Makray Katalint a Magyar Nemzet.
Az olimpiai ezüstérmes tornász szerint soha nem pontozták sem felfelé, sem lefelé gyakorlatát, a döntéseket mindig elfogadta. Beszámolt az 1962-es élményeiről is, amikor szinte bejárta Ázsiát.
„Szerencsés alkat vagyok, én mindig elfogadtam, amit elértem, így a tokiói olimpiai ezüstérmemet is. Előzőleg 1962-ben Ducza Anikóval meghívtak Japánba egy kéthetes bemutatóturnéra. PanAmmel repültünk, Delhin és Bangkokon, Hongkongon át negyvennyolc órát utaztunk, hatalmas élmény volt. Japánban együtt voltunk a sportág óriásaival, Endóval, Jamasitával, Onóval. Kiváló tornászok voltak, összebarátkoztunk, remekül megfelelt ez egyfajta akklimatizációnak” – folytatta Makray.
Makray arról is mesélt, hogy az olimpia előtt kéztörést szenvedett, ez azonban nemhogy hátrányt, hanem inkább előnyt jelentett számára. Amikor pedig felállt az olimpiai dobogó második fokára, olyan boldog volt, hogy „madarat lehetett volna fogatni” vele.
„Ducza Anikó talajon és gerendán volt éremesélyes, és nem akarok álszerény lenni, de benne volt a levegőben, hogy korláton én is jól szerepelhetek – annak ellenére, hogy a 168 centimmel én voltam a csapatunkban a legmagasabb, és nagyon kellett vigyáznom, hogy a lábam ne súrolja a földet. Volt az olimpia előtt egy kéztörésem, ami kapóra jött, mert Soti bácsival, az edzőmmel – Solymosi Ottóval – kidolgoztunk egy vadonatúj, erős gyakorlatot, miközben nem kellett versenyeken indulnom. A harmadik helyen kerültem a döntőbe, az előttem álló Cáslavská elrontotta az egészcsavar-elemet, leesett. Asztahova győzött, én lettem a második a nagy Latinyina előtt. Olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett volna fogatni velem” – mesélte az olimpiai ezüstérmes tornász, aki az interjú végén azt is elmondta, jövő júliusban el szeretne jutni a tokiói olimpiára, amivel tökéletesen keretbe foglalná az elmúlt hat évtizedet.
Az interjúból kiderült, hogy kilenc nappal Makray születése előtt, édesapja fogságba esett – hiszen a fronton harcolt – így négyéves korában találkozhatott vele először. Azt is elárulta, hogy csupán 11 éves volt, de úgy emlékszik az 1956. október 23-ra, mintha tegnap lett volna. Néhány évvel később, 1962-ben, amikor 17 esztendős volt, a híres tatai edzőtáborban megismerkedett férjével, Schmidt Pállal, majd négy évvel később össze is házasodtak.